Szerettem volna kikeresni a sziget közepe táján egy helyet, melyet láttam, mikor átkutattam a szigetet. Hát elindultunk s hamar oda is értünk, mert a sziget hossza csak három mérföld volt, szélessége meg egy fertálymérföld.
Ez a hely egy meglehetősen hosszú domb vagy nyereg volt, magassága mintegy negyven láb. Jól meg kellett dolgoznunk, mire a tetejére értünk, a két oldala olyan meredek volt és a bokor olyan sűrű rajta. Bejártuk és körülmászkáltuk az egészet és találtunk egy jó tág barlangot a sziklában, szinte a domb csúcsán, az Illinoisz felé néző részén. A barlang volt akkora, mint két-három szoba egybeeresztve és Dzsim egészen egyenesen tudott benne állani. De jó hűvös volt benne. Dzsim amellett volt, hogy a holminkat nyomban rejtsük oda; de mondok én, mi a manónak kapaszkodnánk mindétig a dombon föl s alá.
Azt mondta Dzsim, ha a csónakunkat jól elrejtjük és a holminkat elrakjuk a barlangba, oda csak be kell surrannunk, ha valaki a szigetre vetődik és soha ebek nélkül a nyomunkra nem akadnak. Azonkívül azt mondta, hogy az apró madarak esőt jelentettek, és azt akarnám, hogy minden holmink beázzék?
Hát elmentünk a csónakért s elhoztuk szemben a barlanggal és fölhordtunk minden holmit. Aztán kikerestünk egy jó rejtett helyet a közelben a csónakunk számára a sűrű füzesben. Leszedtünk egy pár halat a horgokról s újra kivetettük a horgokat s készültünk az ebédünkre.
A barlang szája volt akkora, hogy egy-két akós hordót be lehetett rajta gurítani s egyik oldalán ki volt kissé vájva és szép lapos; jó volt tüzelőhelynek. Raktunk is mindjárt tüzet és megfőztük az ebédet.
Az ágytakaróinkat kiteregettük szőnyegnek és úgy költöttük el az ebédet. Minden egyéb holmit jól a kezünk ügyébe raktunk a barlang fenekén. Csakhamar kezdett sötétedni, megszólalt a dörgés és jött a villámlás. Igy a madárkáknak igazuk lett. Rögtön el is kezdett esni és esett eszeveszetten, és én soha se láttam a szelet olyan dühösen fújni. Olyan nyári vihar volt, amilyen szokott lenni. Olyan sötétség lett, hogy kívül minden koromfeketének látszott, de nekünk jól esett. És az eső úgy zuhogott alá, oly vastagon, hogy a fák alig látszottak, s mintha pókhálóval volnának össze-vissza fonva. Azt’ gyütt egy-egy szélroham, amelyik szinte a földre fordította a fákat, hogy kilátszott a levelük világos visszája; aztán egy-egy olyan nagyszerű lökés következett, hogy a szegény faágak mintha megvadultak volna, kezüket tördelték. S azután rögtön, épen mikor legfeketébb volt a sötétség – sst! neki a villám csoda ragyogón, vakító fényességgel, s az ember egy szempillantással látta a fák hajladozó sudarát, messzi el a zivatarban, pár öllel is messzibb, mint amennyire az előbb elláttál. És megint egy szemvillanás alatt sötét minden, mint a bűn, és most hallod a dörgés rém csattanásait, és aztán dörögve, zörögve, dübörögve végig az égen a világ másik oldala felé, épen mint üres hordók gördülése garádicson le, ahol jó hosszú a garádics, és a hordó, tudnivaló, nagyokat szökik.
– Dzsim, mondok, ez roppant szép. Én nem szeretnék lenni sehol, csak itt. Adszi csak még egy falat halat és egy darab meleg rozskenyeret.
– Vuna is neked itt, ha nem vuna Dzsim. Vuna neked oda lenn zerdiben, aztán semmi zebíd, osztán csuron víz, úgy bezom, ücsküs. Csibe tudik, mikor lesz neked esőt, meg tudik madiricik is, fihacskám.
A folyó tíz-tizenkét napon át folyton csak áradt, míg végre ellepte a partokat. A víz három-négy lábnyi mély volt a sziget mélyebb részein és Illinoisz felé. Ezen az oldalon néhány mérföldnyi széles lett, de a Misszuri oldalon megmaradt a régi félmérföld, mert hogy a Misszuri partja egy meredek fal volt.
Nappal végigcsónakáztuk a szigetet. Rém hideg és árnyékos volt az erdőség, ha szinte kívül sütötte is a nap. Ide-oda csavarogtunk a fák között, és néha oly sűrűn csüngött alá a vadszőlő, hogy vissza kellett hőkölnünk és másik nyomon mennünk. És minden öreg leroppant fatörzsön lehetett nyulat, kígyót, meg effélét látni, s mikor az egész sziget már két nap el volt öntve, olyan szelíd lett mind ez a féreg az éhségtől, hogy szinte neki hajthattad a csónakot egyenesen s akár megfoghattad, ha akartad; de a kígyót meg a teknősbékát nem, mert az lesiklott a vízbe. A barlangunk teteje tele volt effélével, szelidíthettünk volna magunknak annyit belőle, amennyi köllött.
Egy éjjel elfogtuk egy tutaj egy részét, csupa szép fenyüpadló. Tizenkét láb széles és mintegy tizenhat-tizenhét láb hosszú volt és a föle hat-hét hüvelyknyire állt ki a vízből, ami erős, alkalmas padló volt. Nappal láttunk néha fűrészelni való gerendákat arra úszni, de nem bántottuk; nappal nem szerettünk mutatkozni.
Egy másik éjjel, hogy épen a sziget felső végén voltunk, épen hajnal előtt, úszik ám le egy gerendából rótt ház a nyugati oldalon. Kétemeletes volt és jól kiállott a vízből. Kieveztünk s elértük, bemásztunk egy emeleti ablakon. De még nem lehetett látni, nagyon sötét volt, hát hozzákötöttük a csónakot, beleültünk s vártuk, hogy virradjon.
A hajnal fölhasadt, még mielőtt a sziget alsó végére értünk volna. Ekkor megint benéztünk az ablakon. Láttunk egy ágyat, asztalt és két régi széket és mindenféle holmit szerte a padlón, a falon pedig ruhaféle függött. Valami pedig ott látszott a padlón, jó távol a sarokban, mintha ember lett volna. Dzsim azt mondja:
– Hejhó, hallod-e?
De nem mozdult. Aztán én kiabáltam rá, de Dzsim azt mondja:
– Nem alussza ez, hanem meghalta. Te vagyolsz csendes, én megnizte űtet neki.
Odament, ráhajolt, megnézte s azt mondja:
– Meghalott zember. Az, bizom. Osztengot meztelen. Hátába lüvöttek neki. Meghalta már három napod előtt, azt gondolok. Gyere be Hokk, de meg ne nízed magadnak kipit neki, nagyon rímséges megvágyon.
Én hát nem is néztem meg. Dzsim holmi ócska cafatokat vetett rá, de nem volt szükséges, úgy se kívántam látni. A padlón egy csomó zsíros kártya volt elszórva és régi pálinkás üvegek és egy pár álarc, mit fekete kelméből metszettek ki, és a fal tele volt a legbutább mondásokkal és képekkel, amit faszénnel írtak oda. Volt ott két piszkos kalikóruha, fékető és egyéb asszonyi holmi a falra aggatva és némely férfiruha is. Mind a holmit a csónakba dobáltuk. Egyszer még hasznát vehetjük. A földön feküdt egy pettyes, fiúnak való szalmakalap, azt is elvettem. Volt aztán egy üveg is, melyben azelőtt tej volt és rongyból volt a dugasza, szopókaképen valami kisgyereknek. Elvettük volna az üveget is, de el volt törve. Volt egy ütött-vétett szekrény is, meg ócska bőrösláda, melynek a sarokvasai el voltak törve. Mind a kettő nyitva-tárva volt, de semmi valamirevaló dolog nem volt bennök. Ahogy minden szétszórva ott hevert, olybá vettük, hogy a gazdáik olyan lóhalálban menekültek, hogy nem tudták minden holmijokat elvinni.
Találtunk egy ócska rézlámpást és egy disznóölőkést, de nem volt nyele és egy újdonatúj kést, mely megérte volna az árát boltban is és egy csomó faggyúgyertyát, egy rézgyertyatartót, egy tököt, egy cinkannát, egy ócska, kopott paplant, de nem az ágyban és egy kézitasakot tűvel, gombostűvel, viaszkkal, gombbal, cérnával és effélével és egy balaskát és néhány szeget, horgászózsinórt, kisujjamvastagságnyit, óriási horgokkal és egy vég gyapjúkelmét meg egy kutyának való bőrörvet, lópatkót és néhány orvosságos üveget, de cédula nem volt rajta; és épen mikor már elmentünk volna, találtam én egy jó sűrűfésűt, Dzsim pedig talált egy szulos hegedűvonót és falábat. A szíja le volt szakadva, de egyébként elég jó láb volt, noha nekem nagyon hosszú, Dzsimnek meg nem elég hosszú volt, aztán a párját meg nem találtuk meg, pedig tűvé tettük érte a házat.
És így, ha mindent egybevetek, elég jó szüretünk volt. Mikor készen voltunk arra, hogy induljunk, jó egy fertálymérföldnyire lehettünk a sziget alatt és már jóformán teljesen megvirradt. Azért Dzsimet lefektettem a csónakba s ráterítettem a paplant, mert ha ült a csónakban, akárki messziről megismerhette volna, hogy szerecsen ember. Én áteveztem az illinoiszi oldalra s ezzel majd egy fél mérföldnyire levitt a víz sodra. Aztán fölevickéltem a holt vízen a part alatt és semmi baj nem történt és nem is láttam senkit. Hazaértünk szerencsésen.