– Kelj fel, hé, mi dolog ez?
Kinyitom a szemem s körülnézek, hogy kitaláljam, hol vagyok. Már a nap fölkelt, én mélyen aludtam. Tata fölöttem állt, savanyú, beteges nézéssel. Azt mondja:
– Mit akarsz azzal a puskával?
Gondoltam semmit se tud arról, hogy mit csinált, hát mondom:
– Valaki próbálkozott az ajtón, arra lestem.
– Mért nem kőtöttél föl?
– Próbáltam, de nem ment; még csak meg se mocant?
– Jól van. Ne járjon a szád, de upre, nézd meg, van-e hal a horogon reggelire. Egy szempillantás alatt ott leszek én is.
Kinyitotta az ajtót és én el, a part mentén fölfelé. Észrevettem, hogy a víz fahasábokat s effélét usztat s fakéreggel van tele. Ebből láttam, hogy a folyó árad. No, mondok, lenne most jó világ a városban. A júniusi áradás mindig jó szerencsét hozott nekem. Mert mihelyest megindult az ár, úszott le rajta az ölfa és elmállott tutajrészek, tucatjával néha a szálfa. Az embernek nem köllött csak kihalászni s eladhatta a fatelepeken meg a fűrészmalmoknak.
Mentem a parton fölfelé, félszememmel a tatán, félszememmel azon, hogy mit hoz az ár. Ni, egyszerre csak egy csónakot látok, egy gyönyörűség, igazán, mintegy tizenhárom-tizennégy láb hosszú, úgy úszott kevélyen mint egy kacsa. Én fejjel neki a partról, akár a béka, ruhástul, mindenestül, egyenesen a csónak irányában. Azt hittem, lesz benne valaki fekve, mert ezt sokszor megcselekszik, hogy becsapják az embert, s ha egy lélekvesztőn már-már odaérsz, akkor föláll és kinevet. De most nem úgy volt. Világos, elhagyott csónak volt, én hát belemásztam s kihoztam a partra. Gondoltam, megörül az öreg, ha meglátja, mert megért tíz dollárt. De mikor partra értem, még tatát nem lehetett látni, s mikor behajtottam a csónakot egy kis öbölbe, mely olyan volt, mint egy kis szakadék, teljesen beborítva vadszőlővel és fűzfával, más gondolatom támadt. Mondok, elrejtem itt jól s aztán ahelyett, hogy az erdőbe mennék, majd ha megszököm, inkább leereszkedem a folyón vagy ötven mérföldnyire és egy helyben fogok tanyázni s nem kutyagolok gyalog, ami nem könnyű sor.
A hely jó közel volt a kalibánkhoz, és szinte úgy tetszett az egész idő alatt, hogy hallottam az öreget jönni. De sikerült a csónakot jól elrejtenem; aztán ki és egy csomó fűzgaly mögül körülnézek s ott látom az öreget a kunyhónkhoz szolgáló ösvényen, épen célba véve puskájával egy madarat. Igy hát nem vett észre semmit.
Amikor odajött, épen hogy kezdtem felszedni a horgot. Egy kicsit megkárpált, amért olyan késedelmes vagyok, de azt mondtam neki, beleestem a vízbe, azért tartott olyan sokáig. Tudtam, hogy észreveszi, hogy csuron víz vagyok, mire kérdezősködni fog. Leszedtünk öt halat a horgokról és hazamentünk.
Amíg reggeli után lehevertünk, hogy egyet aludjunk, mert mind a ketten igen el voltunk nyűve, elgondolkoztam azon, hogy ha valamikép ki tudnám csinálni, hogy tata és az özvegy ne tartsa érdemesnek utánam jönni, ez biztosabb dolog lenne, mint a jó szerencsére bízni, hogy jó messzire jussak, mire észreveszik, hogy elillantottam. Mert tudni való, hogy mindenféle megtörténhetik. Azonban egy darabig semmi sem jutott eszembe, egyszerre azonban tata fölébred egy pillanatra, kiiszik egy második csobolyó vizet és azt mondja:
– Máskor, ha valaki itt kerülgeti a tanyánkat, föl fogsz kelteni, hallod-e? Az az ember nem jó keresetben volt itt. Én ugyan lelüttem volna. Hallod-e, máskor fölkőttesz.
Ezzel megint visszaesett és tovább aludt. De amit mondott, az adta meg nekem az ötletet, amire szükségem volt. Mondok magamban, most már meg tudom csinálni és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy utánam jöjjön.
Úgy tizenkét óra körül kimentünk és fölfelé mentünk a parton. A folyó szép gyorsan áradt és temérdek úszó fát hozott az ár. Egyszerre csak egy tutaj része úszik felénk, kilenc szálfa egymáshoz guzsolva. Kimentünk a csónakon és partra vontattuk. Aztán ebédeltünk. Tatán kívül minden ember egész nap ott őgyelgett volna lesben, hogy több holmit fogjon ki; tata ízlése más volt. Kilenc szálfa egy időre elég volt neki. Azonnal be a városba s eladni. Engem hát lezárt, fogta a csónakot s elindult, a tutajt vontatva, úgy három óra körül. Úgy számítottam, hogy éjjelre nem kerül haza. Vártam, míg gondoltam, hogy jócskán elindult, aztán gyere ki fűrészem és neki estem annak a gerendának újra. Mire ő átért a másik partra, én akkor már a likon mentem ki. Ő meg a tutaj már csak egy pont volt a messzeségben a vízen.
Fogtam most a zsák rozslisztet s odavittem, ahol a csónakom volt elbujtatva, félrehajlítottam a szőlőindát és az ágságot s bedobtam. Ugyanígy az ódalas szalonnával; aztán a pálinkáskorsót; odavittem ami volt kávé és cukor és mind a lövőszert, a fujtásnak valót; a csöbröt és a szíjat; a merőkét meg egy cincsészét, öreg fűrészemet, két pokrócot, a fazekat és a kávésbögrét. Vittem horgászószerszámot, gyújtót és egyéb holmit, mindent, ami megért egy centet. Kipusztítottam az egész helyet. Fejsze is köllött volna, de az nem volt csak egy, amely ott volt a favágítón, de azt ugyan tudtam, hogy mért hagytam ott. Kihoztam még a puskát és ezzel megvoltam.
A fődet jól kivásítottam, mert mind a holmit a likon keresztül huzkodtam ki. Ezt hát kívülről rendbe hoztam amennyire lehetett, port hintve hegyibe, ami elfödte a lehorzsolt földet és a fűrészport. Aztán visszaerősítettem a lefűrészelt gerendavéget a helyére és alája tettem két kődarabot, eggyel meg megtámasztottam, mert egy kicsit elhajlott és nem feküdt egészen a földön. Ha úgy négy-öt lábnyira álltál tőle, épenséggel nem látszott meg a fűrészelés rajta; ez hátul volt a putrin, és nem gondoltam, hogy valakinek eszébe jusson, hogy itt is körülvizsgálja.
A tér egészen a csónakomig csupa gyöp volt, így nem volt a járásomnak semmi nyoma rajta. Lementem, hogy körülnézzek. A partról végigláttam a folyón. Minden rendben volt, fogtam hát a puskát és fölszaladtam az erdőbe, hogy valami madárfélét lőjjek, amikor meglátok egy bitang disznót. Erre felé sokszor elvadultak így a sertések, ha elszabadultak egy-egy majorból. Lelőttem az ipszét s odacepeltem a tanyára. A fejszével bezúztam az ajtót, de jól össze is vagdaltam. Bevittem a disznómat s jól hátra huzigáltam, szinte az asztal mellé s a fejszét belevágtam a torkába s elterítettem a földön, hadd folyjon a vére, – azt mondom a földön, mert padlózatlan, lesulykolt föld volt biz az. Már most fogtam az ócska zsákot s megtöltöttem egy csomó kővel – amennyit t. i. elbírtam – s elindulva a disznótól végighúztam az ajtóig s az erdőszélen át le a vízig s bedobtam. A zsák elmerült, mélyen le. Tisztán lehetett látni, hogy valamit végighúztak a földön. Bár ott lett volna Tom Szójjer, tudom, hogy nagyon tetszett volna neki ez az én mesterkedésem és belediktálta volna az ő fantasztaságait. Nem tudok embert, aki az effélében úgy tudta volna adni a bankot, mint Tom Szójjer.
Már most kitéptem a fejemből egy csomó hajat, jól bevéreztem a fejszét és a hajtincset a fokára csaptam s a fejszét a sarokba dobtam. Fogtam aztán a disznót, jól magamhoz öleltem a kabátommal (így nem csöpögött a vére), míg jól alája kerültem a házunknak s ott beledobtam a folyóba. Most még valami jutott az eszembe. Lementem a liszteszsákért, ócska fűrészemért a csónakomhoz s fölvittem a házba. Odavittem a zsákot, ahol állani szokott, likat szakasztottam a fenekébe a fűrészemmel, mert se késünk, se vellánk nem volt, tata mindent a bicskájával szokott csinálni a főzés körül. Aztán elvittem a zsákot vagy száz ölnyire a gyöpön végig, keresztül a füzesen a kunyhótól keletnek egy sikér tóhoz, amely vagy öt mérföld széles volt és tele nádasokkal meg kácsával is, mikor az ideje volt. A túlsó oldalán berek vagy zsombékterületre ért az ember, amely mérföldekre terjedt, de nem tudom hová, csak hogy nem szolgált le a folyóra. A liszt kifolyott a likon és vékony nyomot hagyott az úton egész a tóig. Oda ejtettem tata kaszakövét is, hogy úgy lássék, mintha véletlenül esett volna oda. Akkor aztán bekötöttem a likat a zsákon madzaggal, hogy a liszt ne folyjon tovább s visszavittem a fűrészemmel együtt a csónakba.
Most már sötétedett; én hát a csónakot kihoztam a folyóra egy fűzfacsoport alá és vártam a holdvilágra. Kikötöttem egy fűzfához és egyet falatoztam, majd végignyújtózkodtam a csónakba egyet pipálni és valami plánumot kipécézni. Követni fogják, mondok magamban, a zsák nyomát egész a partig és aztán felkutatják értem a folyót. Aztán meg elmennek a liszt nyomán a tóig és bejárják a berket, amely kivezet a tóból, hogy nyomába jussanak a zsiványoknak, akik engemet megöltek és elvitték a holmit. A vízben nem fognak egyebet keresni, csak a holttestemet. De ebbe hamarosan belefáradnak és nem fogják magukat tovább törni érettem. Ezzel helyben vagyunk. Most már én maradhatok, ahol akarok. Dzsekszon szigete épen jó lesz nekem. Igen jól ismerem ezt a szigetet, oda ugyan nem jön senki. Igy én éjtszakának idején bátran fölevezhetek a városba, körülszaglászhatok s összeszedhetem, amire szükségem lesz. Dzsekszon szigete épen a nekem való hely.
Jócskán el voltam fáradva, s még észre se vettem magamat, elaludtam. Mikor fölébredtem, egy pár szempillantásig azt se tudtam hol vagyok, fölültem, körülnéztem, egy kicsit meg voltam ijedve. Aztán eszembe jutott minden. A folyó úgy látszott szemben, mintha mérföldekre terjedne. A hold olyan ragyogó volt, hogy szinte meg lehetett olvasni a hasábfát, ami a vízen úszott csendesen, feketén, sok száz ölnyire a parttól. Minden olyan halálos csöndben volt. Az időnek olyan kései színe, olyan kései szaga volt. Tudom, tudják mit gondolok, de nincsen rá szóm, akibe beletegyem.
Egyet ásítottam, egyet nyújtózkodtam, s épen el akarom oldani a kötelet, hogy induljak, amikor valamely hangot hallok a vízen. Fülelek. Csakhamar kitaláltam, hogy mi lehet. Az a buta rendes hang volt, amelyet a csöndes éjtszakán lehet hallani az evezőtől, mikor a vellájában megfordul. Kikukucskáltam a fűzgalyakon át és hát ahun egy csónak jön a vízen keresztül. Nem láthattam, hányan vannak benne. Jött, jött, s mikor szemben volt velem, láttam, hogy csak egy ember ül benne. Mondok, ez a tata is lehet, ámbátor hogy még nem vártam őtet. A víz sodra levitte alább, mint én voltam, de csakhamar jő himbálózva fölfelé a síma vízben s oly közel ment el mellettem, hogy elérhettem volna, ha kinyújtom a puska csövét. A tata volt, csakugyan. Hozzá, ahogy evezett, józan állapotban.
Már most én se vesztegettem az időmet. Egy pillanat mulva már siklottam lefelé csöndesen, de gyorsan, a part árnyékában. Harmadfél mérföldnyire voltam, amikor úgy egynegyed mértföldre bevágtam a folyó közepe felé, mert közel volt már a komp kikötője s féltem, hogy onnan valaki meglát. Az úszó fahasábok közé kerültem s ott lefeküdtem a csónakom fenekére s vitettem magamat. Ott hevertem s jóízűt pihentem s jóízűt pipáltam, nézegetve az eget, amelyen nem volt egy szál felhő. Az ég oly feneketlenül mélységesnek látszik, ha az ember holdvilágnál hanyatt fekszik. Ezt ezelőtt sohase vettem észre. És milyen messziről meghall az ember mindent a vízen ilyen éjtszaka! Hallottam a kompállomáson az emberek beszédét. Még azt is, amit beszéltek, minden szavukat. Az egyik azt mondta, most már a hosszú napok és rövid éjjelek felé közeledünk. »No, ez ugyan, mondja egy másik, nem tartozott a rövidek közé.« Erre nevettek, aztán még egyszer elmondta s újra nevettek; aztán fölkeltették egy másik társukat, annak is elmondták s nevettek, de a társuk nem nevetett; kissé haragosan kifakadt s azt mondta, hagyjanak neki békét. Az első fickó azt mondta, ő bizony nem bánná, ha elmondanák akár a mámijának is, aki alatt a feleségét értette, az se találna benne kivetni valót, de hogy ez semmi ahhoz képest, amiket ő a maga idejében mondogatott. Hallottam aztán, hogy egyik azt mondta, hogy mindjárt három óra lesz, és hogy azt hiszi, a nappal már csak egy hétig lesz hosszabb. Ezután mind messzibb és messzibb hallott a beszédjük s a szavaikat már nem tudtam megérteni, csak valami olyan zümmögés volt, közbe egy-egy nevetés, de már igen messzinek tetszett.
Már most a kompré alatt voltam. Fölálltam s ott volt Dzsekszon szigete, vagy harmadfél mérföldnyire lefelé s erősen benőve fával, úgy állt ki a folyó közepéből, mint egy ormótlan, fekete és erős gőzhajó, de világosság nélkül. Nem lehetett a felső részén semmit se látni a fatörzsektől, minden víz alatt volt.
Nem sokáig tartott, hogy oda értem. Élesen eleveztem a felső része mellett s holt vízbe kerülve kikötöttem az illinoiszi partra néző oldalon. Beeveztem egy mély parti szakadékba, melyet ismertem. Szét köllött hajtanom a fűzágakat, hogy be tudjak jutni. S mikor kikötöttem, a csónakot ugyan kívülről meg nem lehetett látni.
Fölkapaszkodtam s kiültem egy fatörzsre a szigeten fejtül s elnéztem a rém nagy folyón végig és az úszó fahasábokon, föl, a város felé három mérföldnyire, ahol három vagy négy világosság pislogott. Egy csoda nagy tutaj jött egy mérföldnyi távolságban lefelé, közepén lámpással. Néztem, amint kúszik lefelé s mikor szinte szembe volt azzal a hellyel, ahol álltam, hallom, amint egy ember mondja: »Fordíjj a farán, hé, hátsólapátos!« Olyan tisztán hallottam, mintha csak mellettem beszélt volna.
Az ég elkezdett egy kicsit szürkülni. Én hát bementem az erdőbe, lefeküdtem egyet bóbiskolni, mielőtt reggelihez látnék.