Becsuktam az ajtót. Aztán megfordultam és ott ült. Rendesen megszoktam tőle ijedni, mert hogy oly rém sokszor elvert. Azt hittem, most is megijedek, de egy szempillantás alatt láttam, hogy nem. Vagyis, hogy az első lökésre, úgyszólván, hogy kimaradt mintegy lélekzetem; de aztán rendben volt minden, láttam, hogy ennyi ijedség szóra sem érdemes.
Közel ötvenes volt s annyinak is látszott. Haja hosszú, gubancos és zsíros volt s lelógott, az ember látta rajta, mint vadszőllőindán keresztülsütni a szemét. Csupa fekete volt, semmit se szürke és olyan volt hosszú kócos szakálla is. Ahol az arcát látni lehetett, semmi színe sem volt, fejér volt, nem mint más ember fehérsége, hanem olyan fejér, hogy majd betege lett az ember, olyan fehér, hogy az embernek összezsugorodott tőle a húsa, mint a leveli béka alja, mint a hal béle, oly fejér. A ruhája csupa rongy, mind. Az egyik bokája a másik lába térdin feküdt s ezen a lábán a csizmája likas vót és két lábujja kilátszott és aztat egyszer-egyszer megmozgatta. A kalapja a földön hevert, egy ócska puhakalap, a teteje behorpadva, mint egy fedő.
Ott álltam s rámeredtem; ő ott ült és rámmeredt, a székét kissé hanyattbillentve. Letettem a gyertyát. Észrevettem, hogy az ablak nyitva van, mondok ezen mászott be a pitarereszen át. Végigvizsgálgatott s egyszerre azt mondja:
– Ropogós fehérnemű, igazán. Még azt hiszed, hogy tán vagy is valaki, mi?
– Lehet vagyok, lehet nem vagyok, mondom én.
– Ne beszélj velem olyan foghegyről, mondja ő. Mióta oda vagyok, fenemód rákaptál a cifrálkodásra. Majd lejebb akasztalak egy szeggel, mire végeztünk. Hallom, hogy ki is neveltek, tudsz írni meg olvasni. Tán azt hiszed, külömb vagy az apádnál, mert hogy ő nem tud? No, majd kiverem a fejedből. Ki tanított rá, hogy ilyen mihaszna firlefancra add magad, mi, ki tanított rá?
– Az özvegyasszony. Ő tanított rá.
– Úgy, az özvegyasszony? Hát az özvegyasszonynak ki mondta, hogy olyan kemencébe dugja a lapátját, amelyben nincs keresni valója?
– Senki se mondta neki.
– Nohát, majd én móresre tanítom őt is. Aztán azt mondom, azt az iskolát elhagyd, érted? Majd adok én nekik odanevelni egy gyereket, hogy az apjával hepciáskodjék és úgy tegyen, mintha külömb volna nálánál. Csak kapjalak még egyszer ott az iskola táján, hallod-e! Az anyád meghalt anélkül, hogy olvasni tudott volna, se írni nem tudott. Az egész familia meghalt anélkül, hogy tudott volna. Én se tudok hálistennek. Te meg ehune, de nagyra vagy vele. De hallod-e, én ezt el nem tűröm, nem az az ember vagyok én! Izé, nó, hallám csak azt az olvasást.
Elővettem egy könyvet s elkezdtem belőle olvasni valamit Wassingtonról és a háborúkról. Mikor úgy egy fél percig olvastam, elkapta a könyvet és a falhoz vágta. Azt mondja:
– Igaz. Tudsz. Nem igen hittem, mikor mondtad. De ide vigyázz: ezzel a cifrálkodással alább fogsz hagyni. Nem szeretem a dolgot. Nyomodban leszek, galambocskám s ha elcsíplek az iskola körül, úgy helyben hagylak, hogy megemlegeted. Tudnod kéne, hogy első dolog a szent vallás. Még ilyen fiát se láttam apámnak.
Egy kis sárga és kék képet vett a kezébe: tehenek és egy fiú voltak rajta s azt mondja:
– Ez meg mi?
– Azért adták, mert jól tudtam a leckémet.
Eltépte és azt mondja:
– Ennél én jobbat adok: attul is kék meg sárga leszel.
Egy pár szempillantásig ott ült mosolyogva és dörmögve, aztán azt mondja:
– Hát nem vagy te egy szagosillatú ficsúr? Ágya van, meg ágyneműje, meg tükre, még egy darab szőnyege is a pallón, – az apád pedig ott hál a cserzőben a disznókkal. Soha sem láttam, valakinek ilyen fia legyen. De tudom, hogy leszedek rólad egyet-mást ebből a csingilingiből, mielőtt végeztünk volna egymással. Se vége, se hossza az úrhatnámságodnak. Azt hallom, gazdag is vagy. Mi? Mennyiben van ez a dolog?
– Hazudik, aki mondja, annyiban van.
– Lám, lám, nézze meg az ember, hogy beszélsz velem. Én ugyan sokat elbírok, de a soknál van sokabb, izé, – ne hozz ki a vénámból. Vagy két napig a városban voltam s ott egyébről se beszéltek, mint hogy milyen gazdag vagy. Beszélték erre lefelé a parton is. Hát holnap odadod nekem azt a pénzt. Szükségem van rá.
– Nincs nekem pénzem.
– Hazudsz. Szaccser bíró vette föl. Téged illet. Nekem meg szükségem van rá!
– Mondom, hogy nekem nincs. Kérdezd meg Szaccser bíró urat, az is azt fogja mondani.
– Rendben van. Meg fogom kérdezni, és vallani fog; s ha nem, tudni fogom, hogy mért. Mondd csak, mennyi van a zsebedben? Szükségem van rá.
– Csak egy dollárom és az is köll.
– Köll, nem köll, nekem az mindegy. Zargasd ki tüstént.
Elvette, ráharapott, hogy lássa, jó pénz-e, aztán azt mondta, lemegy egy kis pálinkáért; azt mondta, még nem ivott egész áldott nap. Mikor már kívül volt a pitar tetején, visszadugta a fejét s újra szidott, hogy cifrálkodom és hogy nálánál külömb akarok lenni; s mikor azt hittem, már elment, megint visszajött és bedugta a fejét s azt mondta, nem hagyja annyiba azt az iskolát és rám fog lesni és ha ott talál, leüti a derekamat.
Másnap részeg volt s elment Szaccser bíróékhoz s ott kunérozta őt, hogy adja ki neki a pénzt, de nem ment semmire se, s akkor fogadkozott, hogy majd elveteti tőle a törvénnyel.
A bíró meg az özvegyasszony törvényre mentek, hogy a törvényszék vegyen el tőle és egyikük legyen a gyámom; de épen akkor új bíró jött oda, aki nem ismerte az öreget és azt mondta, hogy a törvényszéknek nem feladata, hogy a familiákat szétzavarja, ha máskép is lehet segíteni; hát azt mondta, nem köll a gyereket elvenni az apjátul. Igy Szaccser bíró és az özvegyasszony kénytelenek voltak annyiba hagyni a dolgot.
Ez persze tetszett az öregnek, akinek aztán nem is volt nyugta többé. Azt mondogatta, úgy megrak, hogy egy kék meg fekete fót lesz az egész testem, ha nem kerítek neki valamelyes pénzt. Én hát kőcsön kértem Szaccser bírótól három dollárt, tata elvitte és leitta magát és fujtatva járt-kelt és káromkodott, lármázott és garázdálkodott. Majd fölverte az egész várost egy cinlábassal, míg éjfél nem lett. Akkor bekísérték és másnap törvény elé került és megint becsukták egy hétre. De ő meg volt elégedve, azt mondta, majd megkeserüli ezt is a fia, akire egyre fújt.
Mikor kiszabadult, az új bíró fejébe vette, hogy új embert formál belőle. Azért magához vette, felöltöztette tiszta új ruhába és családi asztalához ültette reggel, este meg délben, s olyan volt hozzá, ahogy mondani szokták, mint a lágy kenyér. És vacsora után beszélt a fejének mértékletességről s több eféléről, míg az öreg ríva nem fakadt s azt mondta, bolond volt teljes életében s bolondul élt is, de hogy most új életet kezd és senkinek sem lesz szégyenére, és reméli, hogy ebben a bíró úr megsegíti és nem nézi le őtet. A bíró azt mondta, szeretné ezekért a szavakért megölelni, és sírt hozzá, meg a felesége is sírt, tata pedig azt mondta, hogy őtet mindig félreértették, és a bíró azt mondta, hogy ezt el is hiszi. Azt mondja aszondja az öreg, hogy az ilyen elesett embernek igenis szeretetre van szüksége és a bíró azt mondta rá, hogy igaz és aztán megint csak sírtak. És mikor lefekvés ideje volt, az öreg felállt és kinyújtja a kezét és azt mondja:
– Itt a kezem uraim és hölgyeim, tessék megnézni, tessék megrázni. Ez a kéz bizony disznóláb volt, de már nem az többé; olyan ember keze már, aki új életet kezd s aki inkább meghal, mintsem visszaessék. Emlékezzenek meg e szókról s ne felejtsék, hogy az én szavaim voltak. Tiszta már ez a kéz, bátran megszoríthatják, ne tessék félni.
Igy aztán kezet fogtak mind sorba, egyik a másik után és sírtak. A bíró úr felesége meg épenséggel meg is csókolta. Az öreg meg is jelölte a helyét. A bíró pedig azt mondta, hogy ez a legáldottabb óra minden órák között, vagy valami effélét. Aztán bedugták az öreget egy gyönyörű szobába, a szép szobába, és éjtszaka egyszer, hogy elfogta a nagy szomjúság, bizony kimászott az ámbitus tetején át, le az oszlopducon s elseftelte új ruháját egy kancsó gugyiért s megest visszamászott s élte régi világát. Hajnal felé megmegen kimászott, ivott, mint egy kefekötő és legurult az ámbitus tetejéről, eltörte két helyen a balkarját és majd megvette az isten hidege, mikorra valaki napkelte után ráakadt. S mikor aztán benéztek a szép szobába, bizony vigyázni kellett, hogy hova lépjenek benne.
A bíró el volt némileg keseredve, azt mondta, tán meglehetne regulázni az öreget, ha valaki puskát fogna rá, ő más módját nem tudja.