A doktor egy öreg bácsi volt; egy kedves, barátságos szemű öreg bácsi, amikor ráakadtam. Azt mondtam neki, én meg a bátyám vadásztunk tegnap délután a Spanyol-szigeten és egy tutajon tanyáztunk, melyet találtunk és úgy éjfélkörül aligha álmában meg nem rúgta a puskáját, mert elsűlt s belelőtt a combjába és arra kérjük, jöjjön el oda, nézze meg, de ne szóljon róla, senkivel ne tudassa, mert hazakészülünk s meg akarjuk lepni a népeinket.
– Kik a népeik, mondja ő.
– Odalenn a Filpszék.
– Oh, aszondja ő. És egy szempillantás mulva: Hogy is mondtad, hogy meglövődött?
– Álmában, mondom, meglűtte az álma.
– Különös álom lehetett, mondja ő.
Meggyújtotta a lámpását, fogta a táskáját és indultunk. De mikor meglátta a csónakot, nem nagyon tetszett neki. Azt mondja, elég nagy egy emberre, de nem elég bátorságos kettőnek. Azt mondom én:
– Semmit se féljen uram, könnyen elbírt ez hármunkat is.
– Miféle hármat?
– Hát izé, mondok, Szidet meg engem, meg a puskákat.
– Oh! mondja ő.
És a peremének vetette a lábát és meglóbázta; aztán csóválta a fejét, azt mondja, majd inkább körülnéz valami nagyobbért. De ahány volt, arra mind lánc volt lakatolva; hát elfogadta a csónakomat s azt mondja, várjam meg itt, míg visszajön, vagy keresgélhetek tovább is itt körül, vagy még jobb lesz, ha hazamegyek s előkészítem a népeket a meglepetésre. De mondom én, azt már nem, s még megmondtam, hol találja meg a tutajt s ő erre elindult.
De csakhamar eszembe jutott valami. Mondok magamban, hátha nem tudja egyre-kettőre, mint mondani szokás, eligazítani Tom lábát? Hátha belekerül három-négy napjába is? Akkor micsinálunk? Itt heverjük el a napot, amíg általa ki nem üti a fejét a szeg a zsákbul? Nem, tisztelt úr, tudom már mit teszek. Megvárom, amíg visszajön s ha azt mondja, még újra vissza kell mennie: akkor aztán megyek én is és ha úszva is; és akkor lefogjuk, megkötözzük, ott tartjuk, elpályázunk folyómentén; és ha Tommal elkészült, megfizetjük az árát, ha rámegy mindenünk is és aztán partra tesszük.
Igy bekuporodtam egy farakás közé, hogy egyet aludjam; de mikorra fölébredtem, hát már a fejembúbjára sütött a nap. Nosza fölugrom s el a doktorékhoz, de ott azt mondták, a doktor elment valamikor az éjtszaka és azóta sem jött haza. No, mondok, akkor fránya módon állhat a Tom dolga, s én loholok a szigetre egyenest. Hát nekitrappolok s amint egy sarkot megkerülök, majdhogy fejjel a Szejlesz bácsi gyomrába nem rohantam. Azt mondja:
– Nini Tom! Hol voltál semmiházi az egész idő alatt?
– Nem voltam én semerre, mondom én, csak a szökött néger után, én is meg Szid is.
– Mi a csodának, mondja ő, nénétek majd oda lett értetek.
– Nem vót neki muszáj, mondom én, mert semmi bajunk sincs. Mentünk az emberek meg a kutyák után, de azok elhagytak s mi el is vesztettük őket szem elől; de úgy tetszett, halljuk a lármájukat a folyón, hát csónakba ültünk, hogy utánuk menjünk, keresztül is eveztünk a vízen, de nem akadtunk rájuk; így aztán végigeveztünk a part mellett víz ellen, míg jól el nem fáradtunk és ki nem merültünk, akkor aztán kikötöttünk és csak mint egy órával ezelőtt ébredtünk föl; aztán erre föleveztünk, hogy tán itt hallunk valami hírt és Szid elment a postára, hogy tán ott hallana valamit, én meg itt ólálkodtam, hogy szerezzek valami harapnivalót, mert azután hazamegyünk.
Erre elmentünk a postára – »Szidért«, de persze, én sejtettem, hogy nem lesz ott. A bácsi kivette egy levelét s még egy darabig vártunk Szidre, aki azonban persze nem jött. Erre azt mondja az öregúr, gyerünk, Szid kutyagoljon haza, vagy csónakázzon, minek kelebólál el mindenfelé, mink megyünk kocsin. Nem tudtam rávenni, hogy otthagyjon várakozni Szidre; azt mondta, nincs annak semmi haszna, mi csak menjünk, hadd lássa Szelli néni a szemével, hogy minden rendben van.
Mikor hazaértünk, Szelli néni úgy megörült nekem, hogy sírt is, meg nevetett is, és ölelgetett és adott az ő híres barackjaiból egyet, amibe ugyan nem hal bele az ember, de azt mondta, van még a Szid számára, csak kerüljön haza.
A lakás pedig tömve volt farmerekkel és asszonyaikkal, ott ebédeltek; de olyan csevetet se hall az ember életében. A vén Hockinszné járt köztük legelül. Az egész idő alatt szakadatlanul járt a szája. Azt mondta:
– Nohát, Filpszné öcsémasszony, én fenekestül fölforgattam azt a putrit, de szentül azt hiszem, az a fekete meg volt keveredve. Megmondtam Demrellné öcsémasszonynak – úgy-e Demrellné öcsémasszony, hogy megmondtam; futóbolond, bolond, mondok, szakasztott ezekkel a szavakkal. Mind hallhatták, bolond az, mondok, minden dologból látszik, mondok. Nézzék meg, mondok, azt a vén köszörűkövet. Mondja meg, hogy akármilyen teremtett lélek képes-e ép elmével mindazt a féleszű dolgot rákarmolni egy ilyen ménkű köszörűkőre, mondok. Hogy itt ennek meg ennek a személynek megszakadt a szíve; hogy így meg úgy harminchét esztendőkön át itt csücsült volna; és hogy a természetes fia nemtudomén miféle Lajosnak és efféle halhatatlan kacat. Futóbolond az, mondok, ezt mondom elül, ezt mondom középen, ezt mondom végül is: az a szerecseny bolond, bolond, bolond, akárcsak Nabukodonozor, mondok.
– Osztég, nézze csak azt a rongybúl font lábtót, mondja a másik vénség Demrellné: mi az istennyilának köllhetett neki ez?
– Szakasztott ezt mondtam, nincsen még tíz perce, Otterbekk öcsémasszonynak, akár meg is kérdezheti. Nézd csak, aszondja, nézd azt a lábtót, aszondja. Az ám, mondok, nézd azt a lábtót, mondok, minek köllött neki, mondok, ez a lábtó. Izé, Hockinszné öcsémasszony –
– De hogy a fészkes fecskébe tudták oda berendelni azt az irtó köszörűkövet? És ki ásta meg azt a rókalikat nekik? És ki…
– Szakasztott az én tulajdon szavaim Penrod öcsém. Hogy mondok, ezen a likon valaki keresztülmenjen! Ebben a minutában mondtam Dunlopné szomszédasszonynak, hogy tudták oda becepelni, mondok, azt a köszörűkövet. Minden emberi segítség nélkül, azt tartja tán, hogy segítség nélkül? Ez az! Ne mondjon ilyet, mondok. Vót ott segítség, mondok. Vót ott, mondok, több is mint köllene, mondok. Vótak egy tucaton is, akik segítettek a szerecsenynek és ha meg is kéne nyúznom a legalábbvaló feketét, én kivenném belőlük, mondok, hogy kik vótak, de mi több, mondok…
– Hogy egy tucaton, aszondja? Negyvenen se győzték volna mind azt a sok dolgot. Vegye csak azt a kést, a fűrészt és egyéb holmit: micsoda babramunka! Vegye az ágylábat, amit elfűrészeltek ezzel a szerszámmal: egy heti munkája lenne hat embernek. Vegye azt a szalmával kitömött szerecsenyt az ágyon; meg-megéntelen vegye…
– Igaza van, Hejtauer gazda! Szakasztott az ű mása, mondtam Filpsz komámnak. Mit szól hozzá, Hockinszné asszony, aszondja. Mihez, Filpsz komám, mondok. Ahhoz az ágylábhoz, aszondja, úgy lefűrészelték. Ahhoz mondok? Az se fűrészelődött le, mondok, csak úgy magától. Valaki vót, mondok, aki lefűrészelte. Ez az én véleményem, mondok, ha tetszik tetszik, ha nem tetszik nem tetszik, attul még megélünk, mondok, de akármilyen is, mondok, csak az én véleményem az, mondok, s ha valaki, mondok, jobbat tud, hát rukkoljon ki vele, mondok és addig van. Aszondom Dönlepné komámasszonynak, mondok…
– Hej, akármi legyek, színig tele köllött annak a kalibának négerrel lenni minden áldott éjjel, Filpszné öcsémasszony, vagy négy héten át, hogy meggyőzzék mindazt a munkát. Nézze csak aztat az üngöt: minden porcikája be van firkálva tikos áfrikai írással, még pedig vérrel. Egy egész bandának köllött lenni mind végiglen az egész időn át jóformán. Nem adnám két dollárért, ha valaki el tudná nekem olvasni. Ami meg a feketéket illeti, akik megírták, hát fognám és addig verném őket, míg…
– Hogy volt-e segítségük, Marplesz szomszéd! No, gondolom, hogy elhinné, ha ebben a házban lakott volna mostanában. Hát nem ellopkodtak-e mindent, ami a kezük ügyébe esett? Mink meg leskelődtünk az egész időn át, gondolja meg. Azt az inget épenséggel a ruhaszárítókötélről lopták le. És ami azt a lepedőt illeti, amiből azt a rongylábtót csinálták: el se lehet mondani, hányszor el nem lopták. Meg lisztet, meg gyertyát, meg gyertyatartót, meg kanalakat, meg a régi ágymelegítőt és százezer más holmit, amire már nem is emlékszem, és az új kalikó-ruhámat; oszt én meg Szejlesz, meg az én Tomom és Szidom örökké lesben, éjjel-nappal, ahogy már mondtam, és csak egyikünk is se szőrit, se szálát, se szavát se színét nem látta; aztán itt van, az utolsó pillanatban, ehen, az orrunk előtt belopóznak és lóvá tesznek és nemcsak minket, hanem magukat is mindnyájukat és akkurátosan ellépnek azzal a négerrel szőröstül-bőröstül, hozzá tizenhat ember és huszonkét kutyával a sarkukban. Mondom, még egy ilyet nem hallottam, hogy megesett volna. Szellemek nem csinálták volna jobban és ügyesebben. De gondolom is, hogy csak szellemek lehettek, mert, iszen ismerik a kutyáinkat, nem is tudok ezeknél külömb kutyákat. Nohát ezek a kutyák csak egyszer is nem találtak a csapásukra! Ezt magyarázza meg, aki tudja, akárki közülünk.
– No, már ez túltesz…
– Isten engem, soha én…
– Akármi legyek, ha valaha…
– Házitolvajok, olyan igaz, mint…
– Mennybéli irgalmasságok, én nem mertem volna meglakni ilyen…
– Nem mert volna! No, meg voltam én rémülve úgy, hogy alig mertem lefeküdni az ágyamba, se fölkelni, se lefeküdni, se leülni, Ridzsvéné asszonyom. Ellopták volna ezek a – Uram s én Istenem, elképzelhetik, micsoda aggságban voltam az éjjel is, mikor éjfelet ütött. Isten jóvoltából, azt hiszem, ha nem lettem volna olyan félelemben, elloptak volna valakit a familiából is. Már ott voltam, hogy már a gondolkozó eszemet se bírtam. Most bizony furcsának tetszik így a nappali világosságban; de mondok magamban, odafönn az emeleten, abban a magányos szobában, ott alszik az a két gyerök; és megvallom isten előtt, hogy olyan szorongás fogott el, hogy fölmásztam és becsuktam őket kulcsra, be én. Akárki is úgy tett volna. Mert tudnivaló, ha az ember így meg van félemlítve, a dolog meg egyre habarodik és hovatovább mind rosszabb meg rosszabb lesz, az embernek már az esze is megáporodik, és az ember mindenféle bolondságra vetemedik és lassan-lassan azon kezd tépelődni, hogy fölteszi, hogy maga is olyan gyerek volna és odafönn volna az emeleten, az ajtó meg nem volna bezárva és az ember… Itt megállt, mintha valamit kérdezni akarna, aztán lassan körülhordozta a tekintetét s mikor a szeme rámesett, – én felugrottam és mondok, járok egyet. Azt gondoltam magamban, jobban meg fogom tudni magyarázni, mint esett, hogy mi reggel nem voltunk a szobában, ha félrevonulok és meghányom-vetem egy kissé a dolgot. De messze nem mertem menni, különben értem küldött volna. Mikor már jól benne voltunk a napban, a népek elmentek, én pedig bementem s elmondtam neki, hogy a lárma és lövöldözés fölébresztett bennünket Sziddel, és az ajtó be volt zárva, de mert szerettük volna látni a komédiát, hát leereszkedtünk a villámhárító vasán és mindketten megsérültünk egy kicsit és nem akartuk eztet még egyszer megpróbálni. Aztán tovább is mentem és elmondtam mindazt, amit már előbb elmondtam Szejlesz bácsinak; ő aztán azt mondta, hogy megbocsájt és talán valahogy rendén is volt a dolog, mert hiszen mit várhat az ember gyerekektől, ahogy ő látja, egyebet ilyen szeleverdiségnél. Igy hát amennyiben baj nem lett belőle, azt gondolta, többet ér, ha hálás amiért élünk és el nem veszített bennünket, mint sopánkodni azon, ami elmult. Már megcsókolt, megveregette a fejemet és aztán sötét tünődésbe merült. Egyszerre csak felugrik és azt mondja:
– Jaj, az ég szerelmére, már esteledik és Szid még sincs itt. Mi lesz abbul a gyerekbül?
Látom hirtelen, hogy ez jó alkalom nekem s aszondom:
– Futok föl nyomban a városba érte, mondok.
– Azt ugyan nem teszed, mondja ő. Maradsz, ahol vagy. Elveszteni egyszerre elég egyet. Ha nem kerül haza vacsorára, elmegy érte a bátyátok.
Hát bizony nem került haza vacsorára; így hát nyomban vacsora után a bácsi útrakelt.
Úgy tíz óra után hazakerül, jócskán kedvetlenül. Nem akadt nyomára. Szelli néni nagyon nyugtalan lett; de Szejlesz bácsi elmagyarázta neki, hogy nincsen rá oka; a gyerek csak gyerek, majd meglátja, reggelre ez is hazavetődik és kutya baja se lesz. Ezzel a néninek be kellett érnie. De azt mondta, egy darabig fönnmarad érte, akárhogy is és gyertyát fog égetni, legalább láthatja a fiú.
Mikor aztán fölmentem lefeküdni, följött ő is velem, magával hozva a gyertyáját és ágyba dugott és oly édesen becézett, hogy rém rosszul éreztem magam, szinte nem tudtam a szeme közé nézni; aztán az ágyam szélire ült és sokáig beszélgetett velem és azt mondta, hogy micsoda remek egy gyerek ez a Szid, és szinte nem tudott kifogyni a róla való beszédjébül; és minduntalan meg-megkérdezett, hogy mit gondolok, nem érhette-e valami baj, nem eshetett-e kár benne, vagy tán bele is fúlhatott a folyóba, s tán ebben a minutában valahol ott fekszik kínlódva vagy holtan s ő meg nem lehet vele, hogy segítsen rajta és a könnyei csurogtak le némán, én meg egyre mondtam, hogy kutyabaja Szidnek, hogy reggelre itthon lesz; erre megsimogatta a kezemet, még meg is csókolt talán s aszondja, hogy mondjam el ezt újra, aztán meg újra, mert jól esik neki és pedig olyan nagy bajban van. Mikor pedig elment, hát belenézett a szemembe erősen és barátságosan és azt mondja:
– Az ajtót nem zárom be Tom; és ott az ablak, meg a villámfogó is; de te jó fiú leszel, úgy-e? És nem mégy el innen. Megteszed érettem.
Isten a tanúm, hogy nagy mehetnékem volt; majd rosszul lettem, hogy láthassam Tomot; készültem is, hogy megyek; de ezután nem mentem volna, nem egy királyságért sem én.
Egyre csak ő járt az eszemben, meg Tom járt az eszemben, hát bizony nagyon nyughatatlanul aludtam. És kétszer lekúsztam a villámfogón és körüljártam a ház elejéig és látom őtet ott ülni gyertyájával az ablakon, szeme az út felé, a szemében könny. Úgy kívánkoztam, hogy bár tehetnék érte valamit, de nem tehettem semmit, csak épen hogy fölfogadtam, hogy soha többé nem szomorítom meg őtet. És harmadszor, mikor hajnalfelé fölébredtem és lelopóztam, ő még akkor is ott volt, a gyertyája már majd végig leégett és öreg szürkés feje a kezén pihent és elnyomta az álom.