Nagyon jó kedvünkben voltunk reggeli után s fogtuk a csónakomat s a folyóra mentünk halászni, vittünk tízórait is és nagyon jó dolgunk volt; megnéztük a tutajt is és rendben találtuk, s már jókésőn volt, mikor hazakerültünk ebédre és olyan kínban és keveredésben találtuk a házbelieket, hogy azt se tudták melyik lábukra álljanak, s el is küldtek azonmód ahogy a vacsorát elvégeztük, lefeküdni, de nem akarták megmondani, hogy mi a bajuk és dehogy szóltak volna csak egy szót is a levélről, amire mi rá se szorultunk, mert tudtunk mi róla annyit, mint akárki és alighogy félig fölértünk a garádicson s a néni hátat fordított nekünk, leosontunk a pincébe, összeszedtünk jócskán tízóraira valót, felvittük a szobánkba és lefeküdtünk, de megest fölkeltünk úgy féltizenkettő körül és Tom felöltötte Szelli néni ruháját, amit ellopott és indult volna a tízóraival, de azt mondja:
– Hát a vaj hol van?
– Kitettem egy darabot, mondom én, egy rozspogácsára.
– Jó, de ott is hagytad, mert itt nincsen.
– Elmehetünk anélkül is, – mondom én.
– De vele is elmehetünk, – mondja ő – hát csak upre le a pincébe és hozd el. Aztán rohanj le a ménkűfogón és gyere utánam. Én addig kitömöm szalmával Dzsim gunyáját, az lesz az anyja álruhában, aztán légy kész a birkabégetésre, aztán illára.
Ezzel elment, én pedig le a pincébe. A vajdarab, akkora mint az ember ökle, ott volt, ahol hagytam, hát felvettem a rozslepénnyel együtt, elfujtam a gyertyámat s indultam föl a lépcsőn nagyon keményen és szerencsésen föl is értem a földszintre, de bezzeg, ott jött Szelli néni égő gyertyával; én a kalapomba csapom a vajat, a kalapot meg a fejemre és már a következő szempillantásban meglátott s azt mondja:
– A pincében voltál?
– Ott.
– Mit kerestél ott?
– Semmit.
– Semmit!
– Semmit.
– Jó, de hát akkor mi szállt meg, hogy ide menj ilyen étszakának évadján?
– Nem tudom.
– Nem tudod? Nekem ilyeneket, Tom, ne mondj. Tudnom köll, mit kerestél ott.
– Nem csináltam én a világon semmit, Szelli néni. Ne irgalmazzon, ha nem úgy van.
Azt hittem, erre elereszt, és máskor el is eresztett volna, de azt tartom, hogy mostanában annyi különös dolog történt a házban, olyan nagyra vett minden kicsiséget, ami nem volt egészen rendén; azt mondja rém határozottan:
– Stantapé bemész a nagyszobába s megvársz, míg én is odamegyek. Olyan dologban jártál, ami nem rád tartozik és én fogadom, kitudom mi volt, mielőtt még végeztem volna veled.
Ezzel elment s én kinyitottam az ajtót s bementem a nagyszobába. De micsoda sokadalom volt ott! Tizenöt farmer és mindeniknél egy-egy puska. Nagyon rosszul lettem s egy székhez támolyogtam és belerogytam. Az emberek üldögéltek köröskörül, egyszer-egyszer egyikök megszólalt suttogva s valamennyi ideges és izgatott volt, de nagyon rajta voltak, hogy ne lássék meg rajtuk. De én tudtam, hogy azok, mert egyre kapkodták le a kalapjukat s meg-meg föltették, vakarták a fülük tövét, csereberélgették a széköket és babráltak a gombjukkal. Én sem éreztem magamat valami módosan, de a kalapomat ugyan le nem vettem volna.
Már kívántam, bár jönne be Szelli néni és végezne velem ha már muszáj s aztán mehetnék megmondani Tomnak, hogy túlhajtottuk a dolgot és micsoda ménkű darázsfészekbe keveredtünk, akkor abbahagyhatnók már ezt a bódorgást és egyenesen elinalhatnánk Dzsimmel, amíg ezek a bujnyikok kifogyva türelmükből, ránk nem rontanak.
Végre jött a néni és elkezdett kikérdezni, de nem tudtam neki egyenes feleleteket adni, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy leány, mert hogy ezek az emberek már olyan izgalomban voltak, hogy egy részük azon nyomban indulni akart a rablókra, merthogy azt mondták már csak öt perc híja a tizenkettőnek; mások meg iparkodtak ezeket tartóztatni, hogy várják be a bégető jeladást; amellett meg Szelli néni egyre faggatott a kérdéseivel, én meg remegtem egész testemben s majd ott nyomban össze nem estem, annyira meg voltam rémülve. A szobában meg mind melegebb és melegebb lett a levegő, a vaj pedig a fejemen olvadni kezdett és végigfolyott a nyakamon és a fülem mögött; és csakhamar, épen mikor az egyikök azt mondja: én amellett vagyok, hogy nyomban menjünk először is a putriba, aztán fogjuk el őket, ha jönnek, – majdhogy el nem ájultam; és egy vajsáv csak csúszik ám le a homlokomon és Szelli néni meglátja és úgy elfehéredik, mint a papiros és azt mondja:
– Uram bocsá’, mi baja van ennek a gyereknek! Bizonyos, ahogy élek, agyláza van, már szivárog ki az agyveleje!
És mind odarohan, hogy lássa, és a néni lekapja a kalapomat és kifordul a kenyér s ami még vaj rajta volt és ő belémkapaszkodik és megölelget és aszondja:
– Jaj, de rám ijesztettél. De milyen boldog vagyok és hogy örülök, hogy csak ennyi és nem rosszabb az eset. Mert ellenünk van a szerencse, nem eső ez már, hanem zápor, s mikor láttam azt a vajcsíkot, hát már azt hittem, hogy véged van, mert láttam a színeden, meg mindenen, hogy épen olyan, mintha az agyvelőd – jaj, te, te, mért nem mondtad meg, hogy ezért jártál a pincében, bántam volna is én! Most lódulj lefeküdni és a színedet ne lássam holnap reggelig!
Egy másodperc alatt fönn voltam az emeleten, egy másik alatt lenn a villámhárító útján s fujtattam a sötétségben a deszkaszínbe. Alig tudtam szólni, oly izgatott voltam, de oly gyorsan, ahogy csak lehetett, megmondtam Tomnak, hogy upre el, egy pillanatot se vesztve, a ház tele van puskás emberekkel.
A szeme szinte lángolt; s azt mondja:
– Ne mondd, igazán? Hej, Hokk, ha újra kezdhetnők, fogadom, hogy kétszázat is idecsődítenék. Ha halaszthatnók még, amíg…
– Gyorsan, gyorsan, – mondom én. – Hol van Dzsim?
– Egészen a kezed ügyében. Ha kinyújtod a karodat, el is érheted. Föl van öltözve és minden készen van. Most lopózunk ki s bégessük el a jelt.
De ekkorra hallottuk az emberek topogását. Jöttek az ajtónak s hallottuk, hogy tapogatták a lakatot s amint egyikök mondja:
– Mondtam, hogy korán lesz. Még nincsenek itt, az ajtó zárva van. Nézd csak, néhányatokat becsukok ide a kulipintyóba, rájok lestek a sötétben s megölhetitek ha jönnek; a többiek itt körül elszóródnak egyenkint s vigyáznak, nem hallják-e őket jönni.
Ezzel be is jöttek, de a sötétségben nem vettek bennünket észre és szinte ránk tapostak, amíg egymást lökdöstük, hogy az ágy alá jussunk. De szerencsésen odajutottunk, aztán ki a likon keresztül gyorsan, de símán; Dzsim elül, aztán én, végül Tom, ahogy Tom parancsolta. Most a deszkaszínben voltunk s lépteket hallottunk kívül egészen közel. Odamásztunk az ajtóhoz s ott Tom megállított bennünket s a szemit a hasadékra illesztette, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott s azt mondta súgva, hogy majd vigyáz, hogy távolodnak-e a lépések, s ha majd oldalba bök bennünket, akkor Dzsim csússzék ki elsőnek, ő maga utolsónak. Most hát a fülét nyomta a hasadékhoz és fülelt, s a lábakat egyre hallottuk kívül csoszogni; végre oldalba bökött bennünket, mi kiosontunk, lehasaltunk, lélekzetet se véve, a legkisebb zaj nélkül és erősen csúsztunk a kerítés felé libasorban s oda is értünk rendesen s én meg Dzsim át is szöktünk; de Tom nadrágja megakadt egy lécen a kerítés tetején, s mert hallotta, hogy jönnek s el kellett magát szabadítania, elhasította a lécet, ami zajjal járt; s ahogy odapottyant a mi helyünkre és nekiindult, valaki elkiáltja magát:
– Ki az? Felelj, mert lövök.
De bizony mi nem feleltünk, hanem kezünkbe szedtük a sarkunkat és vesd el magad! Lett erre rohanás és dirr-durr! És a golyók fütyültek körülöttünk. Még hallottuk, amint kiabáltak:
– Ott vannak! A víz felé mennek! Utánuk fiúk! Eresszétek szabadon a kutyákat.
Hát jöttek is utánunk egész gőzerővel. Hallhattuk is jól őket, mert csizmában voltak és ordítottak. De mi nem voltunk csizmában és bizony nem is ordítottunk. A malomfelé való gyalogúton voltunk, s mikor már jól a nyomunkba értek, kikanyarodtunk a bokrok közé s eleresztettük őket előre s aztán a nyomukban mentünk. A kutyákat mind eleresztették volt s már el is értek bennünket és ugattak egy millió helyett is; de hát a mi kutyáink voltak, hát megálltunk, amíg hozzánk nem értek s hogy lássák, hogy csak mink voltunk és mi nem is adtunk nekik dolgot, hát csak annyit mondtak, hogy hu-hu és tovább nyargaltak előre ugatva és zajongva; mi pedig gőzerővel utánuk loholtunk míg közel nem értünk a malomhoz, ott aztán nekivágtunk a bokroknak arrafelé, ahol a csónakom ki volt kötve, beugráltunk és vittük drága irhánkat ki a folyó közepe felé, de vigyáztunk, hogy a kelleténél több zajt ne csináljunk. Azután nekivágtunk vígan a szigetnek, ahol a tutaj volt s hallottuk, amint egymásra kiabáltak és ugattak parthosszant, míg annyira nem voltunk, hogy a hang tompa lett s aztán végkép elhalt. S mikor átmentünk a tutajra, azt mondom,
– No, vén Dzsim, most már szabad ember vagy megént és én fogadni mernék, hogy nem kívánkozol vissza a rabságba.
– És rémpumpás munka vót ez, Hokk. Remekül kifundálva, remekül megcsinálva. Nincsen a világon zember, aki illent tudjon kiókumlálni, amellen ez megvút.
Mindünknek olyan jó kedve lett, hogy no, de legjobb kedve lett Tomnak, mert hogy golyóbis volt a combjában.
Mikor ezt hallottuk, Dzsim meg én, akkor már nem volt olyan virágos a kedvünk, mint volt azelőtt. Fájt is neki erősen, vérzett is. Hát betettük a putriba és összetéptük a hercegnek egy ingét, hogy bekötözzük vele. De ő azt mondja:
– Hoci azt a rongyot, bekötöm én magam is. Ne álljatok meg most, ne lődörögjetek itt és ne fujjátok, hogy milyen helyes volt a menekülés. Be az evezőket és eresszétek el a tutajt. Hej fiúk, ezt fájnul csináltuk. Nem? Ha mink csinálhattuk volna XVI. Lajos dolgát, akkor ugyan semmi nem lett volna a híres mondásból: Szent Lajos unokája, szállj föl az égbe, amit a biografiájában lehet olvasni: mink partra segítettük volna őt, bizony úgy és olyan akkurátosan, hogy no! Helyre hát az evezőket, rajta fiúk.
De Dzsim meg én tanakodtunk és tünődtünk. És vagy egy percnyi gondolkozás után azt mondom én:
– Szólj te, Dzsim.
És ő ezt mondja:
– Hát jól van, én így latok a dolgot, Hokk. Ha űtet köllött vóna kiszabadítanyi és egyik fiú vúta vúna, kit meglűttek: hát ű mundta vuna talán: fuss, mentsíl meg engem, ne izélj doktorral, hogy mentse még a fiúcskát. Eztetet mundta vuna Tom Szojjer? Mi, mundta vuna? Nem mundta vuna! No hát, mostand aztán ezt mondja Dzsim? Nem, én innend se nem mozdulok egy tapocskat se nem doktor nélkül, nedven esztendeig se nem.
Tudom én, hogy űkelme bévül csupa fehér és gondoltam, hogy ezt fogja mondani, – s így hát rendben voltunk és azt mondtam Tomnak, hogy megyek doktorért. Ő érvényesen gorombáskodott ezért, de Dzsim meg én megkötöttük magunkat és nem engedtünk. Igy hát ő kimászott, hogy maga szabadítja el a tutajt, de mi nem engedtük. Ő ugyan erre megmondta a maga véleményét, de az se használt semmit.
Mikor aztán látta, hogy elkészítem a csónakot, azt mondja:
– Jó, ha már kötöd magad hozzá, hát megmondom, hogy csináld, ha beérsz a városba. Az ajtót zárd el, a doktor szemét kösd el sűrűen és szorosan és vedd esküjét, hogy hallgatni fog mint a sír és csúsztass egy erszény aranyat a markába és aztán fogd és vezesd körül a mellékutcákon a sötétségben és hozd ide a csónakodba, de megkerülve köröskörül a szigetet; motozd is meg és vedd el krétáját és ne is add neki addig vissza, amíg haza nem vitted őt a városba, különben megjegyzi vele a tutajunkat, hogy aztán rátaláljon. Igy szokták ők csinálni mind.
Meglesz, mondom én és elindultam. Dzsimnek meg azt mondtuk, hogy bujjék el az erdőbe, ha látja a doktort jönni s maradjon ott, amíg el nem megy a doktor.