Elmult két-három hónap s benne voltunk a java télben. Majd az egész időn át iskolába jártam, tudtam sillabizálni, meg olvasni, már írni is valamelyest; el tudtam mondani az egyszeregyet egészen addig, hogy hatszor hét harmincöt s azt tartom, ennél többre tán nem tudnám vinni, ha örökké élnék is. Bizony, a matematika sehogy se akarózott.
Eleintén útáltam az iskolát, de lassan-lassan odáig vittem, hogy el tudtam szenvedni. Ha már nagyon belefáradtam, akkor melléje kerültem s ha másnap becsuktak, az jót tett és helyrehozott megint. Igy aztán mentül tovább jártam az iskolát, annál könnyebbnek tetszett. Valahogyan beletörődtem az özvegyasszony szokásaiba is, nem találtam már olyan göcsörtösnek. Hogy házban laktam, meg ágyban háltam, az bizony rendszerint kényelmetlen dolog volt, de mielőtt a hideg idő beállt, ki-ki szoktam osonni s egyszer-másszor az erdőn is háltam és ott kipihentem a dolgot. Jobb szerettem a régi életet, de hogy hozzászoktam, jó volt, már mint úgy valamennyire, az új is. Az özvegyasszony azt mondta, hogy lassan megy, de biztosan és meglehetősen. Azt mondta, aszondja, hogy nem válok szégyenére.
Egy reggel, fölöstökömkor, véletlenül fölborítottam a sótartót. Én hamarosan odakapok a kezemmel egy csipetért, hogy átvessem a balvállamon, ami távol tartja az embertől a szerencsétlenséget. De Vatszon kisasszony megelőzött s elejbém vágott. »Hordd el a mancsodat, – aszondja – Hakkelbery, micsoda zsinagógát csinálsz te mindig!« Az özvegyasszony szólt értem egy jó szót, de tudtam én jól, hogy ez nem távoztatja el a balszerencsét. Reggeli után elmentem hazulról, elszontyolodva és megrogyva, s azon tünődtem, hol szakad a nyakamba a baj és miféle lesz. Van rá mód, hogy az ember elhárítsa magáról a balsorsot, de ez nem az a mód volt. Igy aztán már nem is próbáltam egyebet, csak ide-oda lődörögtem elesetten s lestem, hogy mi lesz.
Lementem a házelőtti kertbe s átmásztam a hágcsón, ahol az átjáró van a nagy utcai kerítésen. Mintegy ujjnyi hó volt a földön s abban észrevettem valakinek a lába nyomát. Onnan gyüttek a nyomok a kőfejtő felől s egy darabig megálltak a hágcsó körül, aztán tovább mentek a kerítés hosszat. Furcsa, hogy nem gyüttek be, ha már ott álldogáltak. Nem tudtam mire véljem. Valamiképen nagyon különös dolog volt. Mondok, hogy utánuk megyek, de előbb lehajoltam, hogy megnézzem, miféle nyom. Eleintén semmit se vettem észre, de aztán megláttam valamit. A bal csizma sarkába kereszt volt formálva vastag szögekből, ami távol tartja a gonoszt.
Abban a minutában kezembe a lábam s vágtatok le a dombról. Egyszer-egyszer hátranézek, de nem látok senkit. Odaértem Szaccser bíróékhoz oly gyorsan, ahogy csak lehet.
– Hé fiam, – mondja ő – micsoda lélekszakadva jössz. Talán az interesedért jöttél?
– Nem, bíró úr, – mondom én. – Jár már valami?
– Jár hát, a félesztendei megjött az éjjel. Több mint százötven dollár. Egész vagyon egy ilyen fiúnak. Jobb volna rámbíznád, hogy tőkésíteném a hatezerhez, mert ha fölveszed, el is fogod költeni.
– Nem, bíró úr, – mondom én – én ugyan el nem költöm. De nekem egyáltalán nem is köll, sem a hatezer is nem köll. Jobb legyen a magáé. Szeretném magának adni, a hatezeret is, meg a többit is.
Meglepődve nézett rám. Nem tudta, mit gondoljon. Azt mondja:
– Hogy gondolod ezt fiacskám?
– Ne kérdezgessen, – mondom én – kérem, hanem elfogadja vagy sem?
Ő ezt:
– Meg vagyok zavarodva. Baj van?
– Kérem, – mondom én – fogadja el és ne kérdezzen semmit.
Egy darabig gondolkozott, aztán ezt mondta:
– Hohó, látom már. Te el akarod nekem adni amid van, nem ideadni. Ez rendén van.
Aztán megírt egy papirost és elolvassa s azt mondja:
– Ime, láthatod, benne van, hogy Tekintettel arra, ami azt jelenti, hogy megvettem tőled és megfizettem érte. Nesze neked egy dollár. Most pedig írd alá.
Én meg aláírtam és elmentem.
Vatszon kisasszony szerecsenjének, Dzsimnek volt egy szőrlabdája, akkora mint az öklöm, amit egy ökör negyedik gyomrából vettek ki, ezzel szokott ő kuruzsolni. Azt szokta mondani, hogy valami szellem lakik benne, aki mindent tud. Én hát éjtszaka elmentem hozzája s azt mondom neki, hogy a tatám megint erre jár, mert láttam a lába nyomát. Azt szerettem volna tudni, hogy mi járatban van itt és meddig fog maradni. Dzsim elővette szőrlabdáját, súgott neki valamit, aztán föltartotta magasra s a földre ejtette.
Jó laposan esett, csak néhány ujjnyival odébb gurult. Dzsim újra próbálta, aztán még egyszer, de mindig csak úgy tett a labda. Dzsim lekecelt és a labdához illesztette a fülét és figyelt. De hasztalan volt, a labda nem akar megszóllalni azt mondta. Hogy aszondja, néha megszóllal ingyen is. Mondok, van egy öreg hamis huszasom, amit nem lehetett használni, mert a réz egy kicsit keresztüllátszott az ezüstözésen, de hogy akkor se fogadnák el, ha nem látszanék keresztül, mert olyan rücskös és a fogása olyan kulimászos, hogy erről is megismernék akármikor. (Azt gondoltam magamban, hogy a dolláromról, amit a bírótól kaptam, nem szólok.) Mondom neki, hogy ez bizony rossz pénz, de talán a szőrlabda elfogadná, mert hátha nem tudja a külömbséget. Dzsim megszagolta, beleharapott, megdörzsölte s azt mondta, majd úgy intézi, hogy a szőrlabda azt higyje, hogy jó pénz. Azt mondja, hogy aszondja, hogy fölhasít egy nyers rózsakrumplit és beledugja a huszast és benne hagyja egész éjjel, és holnapra már nem fog keresztüllátszani a réz, sem a fogása nem lesz már kulimászos, és már akárki elfogadja a városban is minden minutában, csak rá köll bízni a krumplira. Persze, én is tudtam, hogy ezt krumplival meg lehet csinálni, de elfelejtettem.
Dzsim a szőrlabda alá tette a huszast, újra lekecelt és hallgatózott. Most már aszondja, rendben van a labda. Azt mondja, szerencsét is mond, ha akarom. Hát csak rajta, mondom én. Igy hát a szőrlabda beszélt Dzsimnek, Dzsim pedig nekem. Azt mondja:
– Még aszondja az üreg, maga se nem tudik, mit akarik. Máskor egyszer gondolik, elmenje, máskor egyszer gondolik nem elmenje. Ukusság meg lesz, ha menik menik, ha nem menik nem menik, hagyni rá. Kettő ángyel röpködik kürüskürül feje kürül. Egyik fejir finyes csatfilléres, másik feketesitit. A finyes noszogati jóra, egy kicsi; de gyün sitit és fölfordulja mindent. Zember nem tudik, mellik ütet végül elragadik. De nekednek minden rendben. Lesz élete neked fránya komisz sok, és fránya jó sok is. Egyszer mikor lesz neked nyavalyás, egyszer mikor lesz neked bajodat, de mindig elmulatik és lesz megint jó. Kettő kicsi vaszunnép röpködik kürüskürül neked kürül. Egyik leszik finyes fejír, egyik leszik sititfekete. Egyik leszik pénzes, egyik leszik kudis. Te elveszik a kudis előbb, aztán hamar elveszik a pínzes. Aztán vigyázik, a vízre nem menik, amit lehet elkerülik, mert türvény, türvény és azt mondi, sors akasztófát szánta nyakadnak.
Mikor pedig meggyújtottam a gyertyámat és fölmentem a szobámba ez éjjel, hát ott ült a tatám, az ő valóságos testi mivoltában.