Másnap reggel bementünk a városba és vettünk egy drótból font patkánycsapdát és levittük a pincébe, megnyitottuk a legérvényesebb patkánylikat és vagy egy óra alatt fogtunk vagy tizenötöt a legpufókabbjábul s elrejtettük jó helyen, Szelli néni ágya alá. Míg azonban mi odajártunk pókot fogni, addig Filpsz Tamás, Franklin Benjamin, Dzsefferson Alexander ráakadt a patkányokra, kinyitotta a csapda ajtaját, hogy vajjon kijönnek-e a csapdából. Hát kijöttek. És Szelli néni bevetődött s mikor mi hazajöttünk, hát ott állt visítva az ágy tetején, a patkányok meg megtették ami tőlük telt, hogy mulattassák. Aztán minket vett elő és kiporolt bennünket a mogyorófapálcával, nekünk meg vagy másik két óránkba került, míg összefogdostunk másik tizenötöt-tizenhatot, a fene essék a férgébe, s nem is a javából valók voltak, mert az első fogás volt a csorda eleje. Sohase látok többé olyan fáin patkánycsürhét, mint az első fogás volt.
Összeteremtettük azonban egy nagyszerű gyűjteményét válogatott pókoknak, bogaraknak, békáknak, hernyóknak és egyéb effélének. Szerettünk volna egy lódarázsfészket is, de nem lehetett: otthon volt benne az egész familia. Nem könnyen mondtunk le róla és ott lestük, amíg csak bírtuk. Gondoltuk, hogy kifárasztjuk őket vagy ők minket. Hát ők győzték több türelemmel. Szereztünk sósborszeszt és dörzsölgettük, ahol fájt s meglehetősen helyreálltunk, csak nem tudtunk már leülni illedékesen. Hát indultunk kígyót fogni s össze is szedtünk vagy egypár tucat kerti siklót és effélét s bedugtuk egy zsákba s eltettük a szobánkba, s ekkorra megjött az ebéd ideje és bizony mi érvényes szép napi munkát végeztünk, és tán megéheztünk? Eszünkágába se volt. Mikorra pedig visszakerültünk, hát nem volt ott egy veszekedett kígyó se: nem kötöttük be elég szorosan a zsákot s a bestiák kimásztak s megszöktek. De nem sokat törődtünk vele, mert hiszen még ott kellett valahol lenniök a ház körül. Gondoltuk, összefogdosunk még belőlük néhányat. De nem volt a kígyónak csak a fia is látható a ház körül jó darab ideig. Aztán potyogtak le egyenkint a gerendákról s egyéb helyekről és rendesen a tányérodon kötöttek ki, vagy a kupádba és majd mindig akkor, mikor legkevésbé kívántad volna. De hát szép csíkosak voltak és ha egymillió lett volna, az is ártalmatlan lett volna. De ezzel ugyan nem törődött Szelli néni; útálta a kígyót, akármilyen fajta volt is és nem köllött neki, akárhogyan vette is az ember s ahányszor egy-egy rácsapódott, mindegy volt akármi volt a kezében, eldobta és menekült. Soha ilyen asszonyt nem láttam. Úgy tudott sikoltozni, hogy Jerikó falai ledűlhettek volna tőle. Rá nem lehetett venni, hogy egyet megfogjon, hacsak csípővassal is. És ha a másik oldalára fordult s kígyót talált az ágyában, kiugrott és olyan üvöltést kezdett, mintha a háza égne. Annyira kivette az öreget is a vénájából, hogy végre arra fakadt szegény bácsi, hogy bár az Isten kígyót ne is teremtett volna. És mikor már egy hete elmult annak, hogy az utolsó kígyó is kívül volt a házon, Szelli néni akkor se bírt magával; még közel se volt hozzá, hogy bírjon magával. Ha úgy üldögélt és valamin elgondolkozott s az ember megcsiklandozta tollszárral a kupáját, majdhogy ki nem ugrott a harisnyájából. Igen furcsa dolog volt ez. De Tom azt mondta, majd minden asszony ilyen, Azt mondta, mért-mért nem, már az Isten csak ilyennek teremtette őket.
Valahányszor a néni szeme elé került egy-egy kígyónk, mindannyiszor egy-egy barackot kaptunk; s azt mondta, ez a barack semmi ahhoz képest, amit nekünk szánt, ha még egyszer kígyóval rakjuk meg a házat. Én nem bántam a barackokat, mert hiszen, nem volt valami érvényes barack, de nagyonis bántam a vesződséget, amíg másik kígyócsomót szedünk. Dehát, meglett az is és a többi is mind. De nem is látott még ember olyan vidám kunyhót, mint a Dzsimé volt, ha az egész sereglet kirajzott elejbe a muzsikaszóra. Dzsim nem szerette a pókokat, de a pókok sem szerették Dzsimet. Hát ezek alkalmatlankodtak és hatalmasan be is fűtöttek neki. Azt mondta, hogy a patkánytól, kígyótól, meg a köszörűkőtől alig-alig fér az ágyába. És ha elfért valahogy, nem lehetett aludni, olyan élénkség volt a szobában. És az élénkség folyton tartott, azt mondja, mert az állatok sohase aludtak egyszerre, hanem felváltották egymást. Igy, mikor a kígyók aludtak, talpon voltak a patkányok; s ha elbujtak a patkányok, előmásztak a kígyók, s így mindig némikép alatta volt az egyik banda, a másik meg járta, fölötte rajcsulozott, s ha ő más hely után nézett, a pókok közé keveredett, ha végigment a szobáján. Azt mondta, csak egyszer kiszabaduljon, soha többé nem vállal fogságot, még… még fizetségért sem.
Nohát, három hét mulva minden pompás rendben volt. Az inget jókor beexpediáltuk felfujt kásában és valahányszor egy-egy patkány megharapta, Dzsim valamelyest hozzáírt a naplójához, amíg a téntája meg nem száradt; a toll mind elkészült, a fölírások és egyéb mind föl volt róva a köszörűkőre; az ágy lábát ketté fűrészeltük, a fűrészport megettük, de olyan goromba gyomorfájást kaptunk tőle, hogy azt hittük belehalunk. De nem haltunk bele. Az volt a legemészthetetlenebb fűrészpor, amit életemben láttam; és Tom is azt mondta. Dehát, amint mondtam, valahára elvégeztünk mindent és rém ki is voltunk állva, különösen Dzsim. Az öreg úr írt egypárszor az Orleanszon túl levő telepítvényre, hogy jöjjenek el megszökött szerecsenyükért, de csak feleletet se kapott, mert az a telepítvény egyáltalán nem is volt a világon; így azt gondolta, kiszerkeszti Dzsimet hirdetésben szentluji és nyúorleanszi újságokban, s mikor emlegette a nyúorleanszi újságokat, hát libabőrös lett a hátam s beláttam, hogy már nincs veszteni való időnk. Most kezdte aztán emlegetni az anyamén leveleket.
– Mi az? – mondom én.
– Figyelmeztetése az embereknek, hogy valami készül. Egyszer így csinálják, egyszer másképen. De valaki mindig ólálkodik a vár körül, hogy hírt adjon a kapitánynak. Mikor XVI. Lajos meg akart szökni a Tularákból, egy cselédleány adott róla hírt. Ez is megteszi, de megteszi az anyamén levél is. Mi megpróbáljuk mind a kettőt. Szokás az is, hogy a fogoly ruhát cserél az anyjával, aki a börtönben marad, míg a fogoly az anyja gunyájában kioson. Ezt is megcsináljuk.
– De nézd csak, Tom, mi szükségünk van nekünk arra, hogy intsük az embereket arra, hogy valami készülőben van? Hadd találják ki maguk, ez az ő dolguk.
– Igen, tudom, de az ember nem bízhatik meg bennök. Most is kezdettől fogva így csinálták, hagytak mindent elvégeznünk rendesen. Olyan jámborok és nyámnyámok, hogy észre nem vesznek semmit. Igy, ha mi nem figyelmeztetjük őket, akkor senki és semmi nem állja utunkat és ennyi baj és vesződség után ez a szökés egészen símán talál végbemenni: ez nem ér egy batkát sem, nem éri meg a fáradságot.
– Már ami engem illet, Tom, nekem legjobban ez lenne a kedvemre.
– Lárifári, mondja ő, s elkedvetlenedve nézett rám.
Igy hát én…
– Nem panaszkodok, – mondom – ami neked jó, nekem jó. Dehát hogy lesz, mint lesz a cselédlánnyal?
– Az te leszel. Éjfélkor beosonsz és elemeled annak a sárga lánynak a szoknyáját.
– Hé, Tom, ebből reggel baj lesz, mert hiszen tudnivaló, nincs annak alkalmasint több szoknyája annál az egynél.
– Tudom; de nem lesz rá szükséged, csak tizenöt percig, amíg odaviszed az anyamén levelet és bedugod a bejáró ajtó alá.
– Rendben van, meglesz; de épen olyan alkalmasan elvihetném a magam gunyájában is.
– Hát hasonlítanál abban valahogy egy cselédleányhoz, mi?
– Azt nem; de hiszen senki se lesz ott, aki meglátná, hogy mihez hasonlítok.
– Ez egyáltalán nem tartozik a dologra. A mi dolgunk elvégezni a kötelességünket és nem törődni azzal, látja-e valaki vagy nem. Hát nincsenek neked semmiféle elveid?
– Jól van, semmit se szóltam; én leszek a cselédlány. De ki lesz Dzsim anyja?
– Az én leszek. Elemelem Szelli néni egyik szoknyáját.
– Igen, de akkor neked otthon kell maradnod a kalibában, mikor én meg Dzsim szökünk.
– Csak egy kis időre. Kitömöm Dzsim ruháját szalmával s odafektetem az ágyára anyja gyanánt álruhában, Dzsim pedig leveszi rólam a négerasszony ruháját és beleöltözik és mind a hárman együtt menekülünk. Mikor egy fogoly elillant, azt menekülésnek hívják. Teszem azt, ha egy király szökik meg, akkor mindig annak híjják. Annak akkor is, ha egy király fia veszi illára a dolgot, az mindegy, hogy törvényes fia-e vagy csak természetes.
Hát Tom megírta az anyamén levelet, én elloptam a sárga némber szoknyáját még az éjjel, beleöltöztem és bedugtam a levelet a nagyajtó alá, ahogy Tom meghagyta. A levél így szólt:
Vigyázz! Bajt forralnak! Legyen nyitva a szemetek!
EGY ISMERETLEN JÓBARÁT.
A következő éjjel a főajtóra kiragasztottunk egy ábrázolatot, amelyet Tom vérrel festett meg: koponyát és keresztbe tett csontszárakat. Az azután való éjjelen pedig egy másikat, koporsót a hátulsó ajtóra. Hát még ilyen keveredést se láttam egy familiában. Nem lehettek volna jobban megrémülve, ha a házuk meg lett volna rakva kísértetekkel, akik rájuk lestek volna minden holmi mögül, az ágy alul és ott suhogtak volna a levegőben. Ha egy ajtó becsapódott, Szelli néni ugrott egyet s aszondja »juj!« Ha valami leesett, ugrott egyet s aszondta: juj! Ha véletlenül hozzáértél, mikor nem látta, akkor is juj! Nem tudott sehova se nyugodtan nézni, mert azt állította, hogy mindétig volt valami a háta mögött, így hát örökösen ide-oda perdült, hertelen és azt mondta: juj! S mielőtt háromnegyedrészt körbe megfordult volna, már meg visszafordult és juj! Félt lefeküdni és nem mert fönnmaradni. Igy hát a dolgunk jól operált, mondja Tom; azt mondta, még soha semmit se látott, ami így a kedve szerint ment volna. Azt mondta, ebből látszik, hogy jól csináltuk.
Node, azt mondja Tom, most jön a bunkója! Igy másnap reggelre hajnalhasadásra elkészítettünk egy új levelet s azon tünődtünk, hogy csináljuk a dolgot, mert vacsora alatt hallottuk, amint mondták, hogy ezentúl éjjelre mind a két ajtóhoz egy-egy négert állítanak strázsának. Tom lemászott villámhárítón, hogy körülnézzen; hát a hátsó ajtón álló szerecsenember elaludt. Ennek Tom a gallérjába dugta a levelet és visszajött. Ez a levél így szólt:
»El ne áruljanak, én jóbarátjuk vagyok. Egy elvetemedett gyilkos banda onnan felülről az indiánok területéről ma éjjel el akarja rabolni az önök szökött szerecsenjét és iparkodott magukat úgy megfélemlíteni, hogy ne merjenek kijönni a házból őket munkájokban megzavarni. Én a bandához tartozom, de mert istent ösmérek, el akarok tőle szakadni és tisztes életet akarok újra élni, és ezennel elárulom a pokolbéli tervet. Észak felül fognak lelopózni a léckerítés hosszatt, pontban éjfélkor, álkulccsal s úgy mennek be, hogy kiszabadítsák a szerecsent. Nekem kissé távolabbra kell posztolnom és bele kell fujnom egy cinkürtbe, ha valami veszedelmet látok. De ehelyett én bégetni fogok, mint a birka, mihelyest bejöttek és egyáltalán nem fogok sípolni. Ekkor, amíg ők leszedik a szerecsen láncát, maguk odalopóznak, rájok csukhatják az ajtót és kedvök szerint leöldöshetik őket. Csak úgy tegyenek mindent, ahogy mondom, különben gyanút találnak fogni és akkor ugyan jaj haddelhadd világ lesz ott.
Az ismeretlen jóbarát.«