Veszekedett egy munka volt tollat csinálni, de még fűrészt is, Dzsim meg azt mondta, hogy a legveszekedettebb lesz a fölírást megcsinálni. Tudniillik azt, amit minden jóravaló fogolynak a falra kell firkálni. De hát, meg köllött lenni. Tom azt mondta, hogy muszáj. Nincs rá eset, hogy tisztességes államfogoly ne hagyott volna maga után efféle karmolást meg a címerét.
– Ott van Dzsén Gré asszony, azt mondja, ott van Dzsilford Dödli, ott van Nórszömberlen. No, Hokk, tegyük fel, hogy nem csekély bajjal jár: mit fogsz csinálni? Miképen fogsz hozzá? Dzsimnek muszáj magára venni a felírását meg a címerét. Mind megcsinálták, ahányan csak voltak.
Dzsim azt mondja:
– De hát nincs nekem, Tom gazda, mit magamra venni. Nincs egyebem, ez a viseltes ümög, aztán tudnivaló, erre köll irkálni a naplómat.
– Nem érted, Dzsim. A címer nem felvenni való.
– Jó, mondom én de mégis igaza van; ha azt mondja, hogy nincs neki, hát nincs neki.
– Ennyit én előre is tudtam, – mondja Tom – de fogadni mernék, hogy lesz neki mikorára innen kiszabadul. Mert innen annak rendje és módja szerint fog kiszabadulni és ettől nem esik rajta csorba.
Igy hát míg én meg Dzsim köszörültük a tollat egy-egy tégladarabon, Dzsim a magáét a rézből, én a magamét a kalánból, Tom hozzálátott, hogy kigondolja a címert. Egyszerre aztán azt mondja, hogy annyi jót talált, hogy nem is tudja, melyiket válassza; de volt egy, arról azt gondolta, hogy azt választja. Azt mondja:
– A pajzsba haránt csíkot avagy pólyát teszünk a jobb fenéken; vízszintes pólyába középen X alakú karmazsin szentandráskeresztet, fekvő kutyával rendes ábrázolatnak, a lába alatt a szolgaság jeléül láncot; a pajzs felső részébe csipkés zöld szelement és három befelé csipkézett pólyát azurkék mezőben, fogas cikk-cakkal, amelyre a csipkés pólya mintegy fölkapaszkodik; a sisak, egy megszökött néger, feketén, a válla fölött a motyója, baloldalt egy vízszintes pólyán kétfelül egy-egy angyal vörösben: az te meg én vagyunk. A jelmondat: Maggiore fretto, minore atto. Ezt egy könyvből vettem ki. Az értelme: Lassan járj, tovább érsz.
– Csáli, csáli, – mondom én – de mi a többinek az értelme?
– Arra ugyan most rá nem érünk, hogy ezzel vesződjünk, mondja ő. Bele kell mennünk, ha ki akarunk belőle találni.
– Jó, jó, mondok de valamit csak megmondhatnál. Mi a Jobb fenék?
– Jobb fenék, jobb fenék! Mi közöd neked ahhoz? Majd ha odáig lesz a munkában Dzsim, megmagyarázom neki.
– Lárifári, Tom, mondok; azt tunnám, megmondhatnád az embernek. Mi a haránt pólya?
– Tudom is én. De neki muszáj, hogy legyen. Van minden nemes embernek.
Hát így szokott, ha nem volt ínyére, hogy valamit megmagyarázzon az embernek, akkor nem is tette meg. Fejhetted őtet heteken át, csak annyiban maradt a dolog.
Megállapította magában az egész címer esetet, most már azon volt, hogy végire járjon az ügy e részének, ami abból állt, hogy kifundáljon valamely bús fölírást. Mert szerinte az is köllött Dzsimnek, mint ahogy volt minden fogolynak. Ki is ókumlált egy egész sereget s fölírta papirosra és onnan leolvasta, így:
- Itt szakadt meg egy rab-szív.
- A világtól s barátaitól elhagyva, itt végezte bús életét egy szegény nyavalyás fogoly.
- Itt tört meg magában egy szív, itt lelte fel nyugalmát egy elnyűtt lélek, harminchét évi magányos fogság után.
- Otthonát s barátait vesztve, harminchét évi keserű rabság után, itt pusztult el egy nemes idegen, XIV. Lajos természetes fia.
Tom szava reszketett s maga majd összeroskadt, amíg olvasta. Mikor elvégezte, nem volt képes magát elhatározni arra, melyiket firkantsa Dzsim a falra, olyan gyönyörű volt mindenik. Végül megengedte, hogy karcolja föl Dzsim valamennyit. Dzsim azt mondta, belekerül egy esztendejébe, míg ennyi temérdek holmit szöggel rákarcol a gerendára, hozzá nem is ért a betűvetéshez; de Tom azt mondta, majd ő odamintázza neki s Dzsimnek nem lesz egyéb dolga, minthogy a szöggel végigszántson a vonalakon. De csakhamar meg ezt mondta:
– Most jut eszembe, a gerenda nem járja. Nem szokott fából rótt fal lenni az olyan börtönben. A felírásokat sziklába kell vésnünk. Sziklát kell szereznünk.
Dzsim azt mondta, jobb a fa a sziklánál; azt mondta, gyilkos sok időbe kerülne, amíg bele tudja vésni a sziklába, talán soha el se készülne vele. De Tom azt mondta, majd én segíthetek neki. Aztán felénk kacsintott, hogy hányadán vagyunk már Dzsim meg én a tollal. Kutya infámis nehéz és hosszadalmas munka volt, aztán a sebes kezem se tudott tőle begyógyulni, és mintha nem is mentünk volna vele semmire, csak alig. Azt mondja Tom:
– Tudom már micsinálunk. Lesz sziklánk a címernek is, meg a bús felírásoknak is, és két legyet ütünk le egy csapásra ugyanazzal a sziklával. Tudok egy óriás, nagyszerű köszörűkövet odalenn a malomban, azt elemeljük, rávéssük a dolgot és kiköszörülhetjük rajta a tollakat is, meg a fűrészt is.
Nem volt valami könnyű gondolat, a köszörűkő se lehetett nagyon könnyű; de elhatároztuk, hogy megbirkózunk vele. Még nem volt éjfél, mikor elindultunk a malom felé; de Dzsimet otthagytuk, folytassa addig is a munkát. Elcsentük a köszörűkövet és elkezdtük gurítani hazafelé, de fránya nehéz egy munka volt. Egyszer-egyszer, akármit is csináltunk, nem segíthettünk rajta: fölborult és majdhogy össze nem lapított bennünket. Tom azt mondta, palacsintává lapít bennünket, mire haza érünk. De fele utunkra eljutottunk vele, ott azonban ki voltunk már állva, folyt rólunk a víz. Láttuk már, nincs más mód benne, mint elmenni Dzsimért. Hát Dzsim hamarost megemeli az ágyát, lecsúsztatja láncát az ágy lábáról, a nyaka köré csavarja s aztán kibujtunk a likon és mentünk oda, ahol a követ hagytuk. Dzsim, meg én nekifohászkodtunk s úgy görgettük tovább a köszörűkövet mint a semmit, Tom meg dirigált bennünket. Nincs a világon még egy fiú, aki úgy tudjon dirigálni. Mindenhez értett ez a Tom.
A lik, amit ástunk, jó tágas volt, de nem elég arra, hogy átférjen rajta a köszörűkő. De Dzsim fogja az irtókapát és hamarosan kitágította. Erre Tom kiformálja a dolgot a kövön a szöggel és munkába állítja Dzsimet: a szög volt a vésője és a deszkabódébeli kacatban talált vasdarab volt a kalapácsa; most már dolgozzék, azt mondja neki Tom, ameddig a gyertyájában tart, azután aztán lefekhetik, de előbb a köszörűkövet rejtse a szalmazsákja alá s háljon rajta. Aztán segítettünk neki a láncát visszahúzni az ágyalábára s magunk is készültünk lefeküdni menni. De Tomnak eszébe jutott valami s aszondja:
– Van neked itt benn, Dzsim, vagy egynéhány pókod?
– Nem, Tom gazda, hálistenke nincs van.
– Helyes, majd szerzünk.
– Zisten megáldja, minek! Nem kell. Nekem borsódzik tüle a hátad. Annyi, akar ha csörgőkígyód volna.
Tom gondolkozott vagy egy-két percig s aszondja:
– Ez jó gondolat. Azt tartom, meg is lehet csinálni. Meg köll csinálni. Világos, mint a pinty. Fene jó egy idea. Honnan tudnál szerezni?
– Mit szerezni, Tom gazda?
– Mit! Hát csörgőkígyót.
– Oh, zirgalmas isten, Tom gazda! Ha ide bejönne csürgekigyód, én azon mód kiugornál a falon keresztül, ki én, fejest.
– Megszoknád te azt hamarosan, Dzsim. Meg lehetne szelidíteni.
– Szelidítenyi!
– Igen, még pedig könnyen. Minden teremtett állat hálás érte, ha kedveskednek neki, meg becézik és eszébe se jut valakit bántani, aki becézi. Ezt megtalálod minden könyvben. Hát próbáld meg, csak ennyit kérek. Próbáld meg két-három napon át. Odaviheted hamarosan, hogy megszeret, veled hál és el nem hágy, csak egy percre sem; és eltűri, hogy a nyakad köré csavard és a szádba dugja a fejét.
– Ne mondjál ilyent, Tom gazda. Nem bírok el. Hogy szájamba dugi a fejit szeretetbül? Mi? No, addig várjon a beste, míg én erre kírem ütet. De még hogy velem hálja? Nem köll.
– Dzsim, legyen eszed. Illik, hogy egy fogolyembernek legyen valami néma becéje és ha még csörgőkígyóval eddig nem tettek próbát, nohát nagyobb lesz a dicsőséged, hogy te próbálod meg először, mintha akármi mást ókumlálsz ki, hogy megmentsd az életedet.
– Hé, Tom gazda, nem kell a dicsűsig. Ha kígyód bekapi Dzsim állakapcádat, hul van akkor dicsüsig. Nem köll nekem eztet.
– A fáját, hát nem próbálhatnád meg? Csak épenhogy megpróbáld. Ha nem megy, hát nem muszáj folytatni.
– De hát már meg van a bajod, ha a kígyó megcsípik, amíg próbálom. Tom gazda, én akármire készen megvagyok, ha nem uktalanság, de ha te meg Hokk ide behozzátok nekem kigyó megszelidítenyi, akkor én szekek, az bizemos.
– Jó, jó, hagyjuk el, hagyjuk el, ha már olyan konok a fejed. Hozhatunk be valami ártalmatlan siklót, te aztán nehány gombot varrhatsz a farkára s vegyük olybá, hogy csörgőkígyó. Azt hiszem, ez is megteszi.
– Azt már kiállok, Tom gazda, de akármi legyek, meg fogok mondani, ha nem tudok elviselni. Soha se nem tudtam eddig, mennyi sok baj meg van abban, ha valaki fogoly.
– Hát bizony az mindig úgy van, ha az ember megadja a módját. Van patkány itt a tanyán?
– Nincsen, én még nem láttam.
– No, majd szerzünk néhányat.
– Nem köll patkány, Tom gazda. Zistennek nincsen veszekedettebb állatja. Megturbálnyi szegíny embert, rámászkálnyi, csípnyi keze-lábát, mikor aludna szeginy ember. Nem, csak adjál siklut, ha már muszáj, de semmi patkányt, nem tudok vele micsinyányi.
– De Dzsim, köll; minden fogolynak vót még patkánya. Hát ne kapálózzál tőle annyit. Soha nincsen fogoly patkány nélkül. Nincsen rá példa, hogy lett volna. És kioktatják és becézik, és rákapatják mindenféle figurára és végre olyan barátságosak lesznek, akár a légy. Hanem muzsikálnod köll nekik. Tudsz valami muzsikát?
– Nem tudok én csak fűsűt papirosba, meg durumbot. De azt tartok, nem nagyon kapnak a durumbon.
– Dehogy nem. Bánják is azok, hogy miféle muzsika. A doromb nagyon jó lesz nekik. Minden állat szereti a muzsikát, a börtönben épenséggel él-hal érte. Legkivált a kesergő muzsikát szeretik. A dorombból meg ki se vasalsz egyebet. Az mindig izgatja őket s kibujnak, hogy lássák, mi bajod van. Rendben van. Este, mielőtt lefekszel, az ágyad szélire kell ülnöd, aztán korán reggel is és vered a dorombodat. Fújd nekik Elszakadt a végső lánc is-t, ettől jobban elszontyolodik minden patkány, mint akármitől. És ha fújtad egy-két percig, látni fogod, mint bujik elő minden patkány, kígyó és pók, körülvesz és elkezd veled együtt búsulni. Ott fognak körülötted sürögni és kutya jó dolguk lesz.
– Lesz, Tom gazda, elhiszek, lesz nekik; de micsoda jó dolga meglesz Dzsimnek? Akármi legyek, ha sejtek is. De hát megteszek, ha muszáj. Azt tartok, jobb lesz, ha jókedvedben lesznek állatocskák és ha nem lesz a hátam körül.
Tom megállt, hogy megfontolja, nincs-e még valami hátra; azután azt mondja:
– Hopp, valamit elfelejtettem. Mit gondolsz, meg tudnál-e itt nevelni valami virágot?
– Én nem tudok, Tom gazda, de talántán lehetik. De bizony itt szipecskin sitit megvan, aztán mi haszna van neked a virágnak, aztán bizony csak hitvánság vuna még nízni is.
– Mindegy, csak megpróbálod. Más foglyok is neveltek virágot.
– A cicfarkú füvet talán megélne itt, Tom gazda, de nem éri meg a veszüdsiget.
– Ne hidd. Majd szerzünk egy palántát s te elülteted amoda a sarokba és megneveled. De ne nevezd cicfarkú fűnek, hanem mondd Akhilleanak, ez jobban illik a fogoly helyzetéhez. Azután öntözgesd gondosan a könnyeiddel.
– Hé, van itt kútvized ölig, Tom gazda,
– Mért öntöznéd kútvízzel. Könnyeiddel kell öntöznöd. Mindig azzal öntözték régi időktől fogva.
– De bizuny, Tom gazda, én kétszer megnevelek kútvízzel a cicfarkút, amíg más a könyveddel csak meg is indítja.
– Az nem tartozik a dologra. Neked a könnyjeiddel kell megöntöznöd.
– Akkor el is száradja magát, el az, Tom gazda, mer’ én bizony ritkán sírok, akkor is soha se nem.
Igy Tom le volt torkolva. De egy kicsit tünődött rajta s aztán azt mondta Dzsimnek, hogy hát igyekezzék valahogyan segíteni magán vereshagymával. Megígérte neki, hogy elmegy a négerházhoz reggel és láttatlanba belepottyant egyet Dzsim kávésbögréjébe. Dzsim azt mondta erre, hogy akkor már inkább dohányt pottyantana bele. És annyi kifogása volt ez ellen is, meg a cicfarkú fű megnevelésének vesződsége és gondja ellen, meg hogy a patkányoknak doromboljon, becézze és kényeztesse a kígyókat, pókokat és egyéb férget, és hogy mindezek tetejébe ami még egyéb dolga volt a tollal, felírásokkal, naplóval és mi mindennel, ami több bajt és gondot és felelősséget rótt rá mint fogolyra, mint akármi más, amit eddig cselekedett; hogy végre is Tom elvesztette vele való türelmét s azt mondta, hogy soha fogoly olyan pazar szerencsés körülmények közt nem volt mint Dzsim s olyan hírnevet se szerezhetett magának s ő ezt sehogyse tudja méltányolni. Mindez el van rá vesztegetve hiába. Erre Dzsim elszontyolodott s azt mondta, ezentúl jobban fogja magát viselni, így aztán elléptünk mi is – lefeküdni.