Igy minden rendben volt. Hát fogtuk magunkat s elmentünk a szemetesdombra a hátsó udvaron, oda kerül minden ócska csizma, rongy, törött üveg, elhasznált holmi s mi egyéb kacat, s ott kapirgáltunk s találtunk egy ócska pléhmosdót s beszögeztük a lukakat rajta ahogy lehetett, hogy majd abban főzzük meg a kását; levittük loppal a pincébe, megtöltöttük liszttel, s indultunk reggelire s találtunk egy pár zsindelyszeget, ami Tom szerint alkalmas arra, hogy a rab bekarcolja vele a nevét meg a baját a börtön falára, és az egyiket belecsúsztattuk Szelli néni köténye zsebébe, mert a kötény egy székre volt akasztva, a másikat meg bedugtuk Szejlesz bácsi kalapja szalagja mellé, – a kalap a szekrényen volt – mert hallottuk, mikor a gyerekek azt mondták, hogy a papa, meg a mama ma reggel a szökött szerecsen kalibájába készülnek, és Tom a cinkanalat belecsúsztatta Szejlesz bácsi kabátja zsebébe, de hogy Szelli néni még nem volt ott, hát várakoznunk kellett egy kicsit.
Mikor pedig begyütt, hát tüzelt és piros volt és mérges és nem győzte bevárni az asztali imádságot, hanem csak osztotta ki a kávét a félkezével és barackot nyomott a gyűszűjével a legjobban kezeügyében levő gyerek fejére a másik kezével és aszondja:
– Tűvé tettem mindent, de soha nem láttam mását annak, hogy hova lehetett a másik inged.
No, erre egyszeribe leszállt a szívem, a tüdőm, a májam s egyebem közé és egy darab száraz kenyérhaj indult le a torkomba, ahol útközben egy köhentéssel találkozott és azon nyomba keresztül átul repült az asztalon, egyenesen neki az egyik fiú szemének, aki úgy kapkodott tőle, mint a horogra húzott kukac, és akkorát ordított, mint egy csatakiáltás, a Tom pedig kékült-zöldült a két orcája táján és fenemód festett az egész dolog úgy egy fertályminutáig, vagy talán tovább is. Én az egész eseten féláron túladtam volna, ha vevőm akad rája. De csakhamar rendbeszedtük magunkat. Nagyon hirtelen szakadt ránk a dolog, az ütött le a lábunkról. Azt mondja Szejlesz bácsi:
– Felettébb nagyon különös a dolog, sehogy se tudom megérteni. Egészen bizonyosan tudom, hogy levetettem, mert…
– Mert nem volt rajtad csak egy. De hát nézzétek ezt az embert! Én tudom, hogy levetetted, még pedig rendesebb okoknál fogva tudom, mint amilyen a te akadozó emlékezeted. Mert hogy tegnap még ott volt a ruhaszárítókötélen, láttam a két szememmel. De volt és nincs, ez az eleje meg a vége, te pedig, ha váltani akarsz, muszáj vörös flanelinget venned addig is, míg másikat tudok varrni. Ez lesz már a harmadik, amit két év óta varrok. Akár a falnak menjen az ember, ha tégedet inggel akar ellátni. Hogy micsinálsz velük, az már több, mint ami a fejembe fér. Az ember azt hinné, már megtanulhatnád gondját viselni az ingednek, amilyen kort értél.
– Tudom én azt, Szelli, meg is teszem, ami tőlem telik. De végre is nem lehet csak az én hibám, mert tudod, hogy színit se látom, sem semmi közöm hozzá, kivéve ha rajtam van. Azt meg még se gondolnám, hogy a testemről vesztettem volna el egyet.
– Dehogy a te hibád, ha nem vesztetted el. Tudom pedig, hogy nem rajtad múlt. De még nem is csak az inged van oda. Elveszett egy kalán is. És ez se minden. Tíz kanalam volt, most csak kilenc van. Lehet, a borjú ette meg az üngödet, de hogy a kanalamat nem a borjú vitte el, az mégis bizonyos.
– Ugyan még mi veszett el?
– Oda van hat szál gyertya, nohát. Lehet, megette a patkány, azt hiszem, úgy is van. Csodálom, hogy még el nem lepte az egész háztájat, mert hiszen te mindig készülsz betömni a lukait, de soha se tömöd be. S ha eszük volna a patkányoknak, hát a hajadba fészkelnének, Szejlesz, és te akkor se tudnád, hányadán vagy velök. De a kanalat még se írhatod a patkány rovására, ezt az egyet tudom.
– Jól van Szelli, enyim a hiba, megismerem. Hanyag voltam. De a holnapi nap el ne múljék rólunk anélkül, hogy be ne tömjem a likakat.
– Minek sietnél vele, ráérsz esztendőre is. Matilda-Andzselina-Araminta Filpsz!
Zsupsz, dolgozik a gyűszű s a gyerek kirántja körmét a cukorpikszisből anélkül, hogy a horgára akadt volna valami. Ebben a pillanatban lép a küszöbre egy négerasszony s aszondja:
– Nassága, elveszett egy lepödő.
– Lepedő! Vége a világnak!
– Még ma betömöm a likakat – mondja Szejlesz bácsi elborult arccal.
– Ugyan hagyd el. Csak nem hiszed, hogy a patkány vitte el a lepödőt? Hová lett, Lizi?
– Isten bucsá, se nincs fogalmam rula, nacsága. Tegnap vuta ruhásketelen, ma nincs van; se híre se hamva se nincs.
– Mondom, hogy közel van a világ vége. Soha világéletemben ehhez foghatót nem láttam. Egy ing, egy lepedő, egy kalán, hat gyertya.
– Nacsága, – jelenti egy fiatal sárga némber – nem találjuk egy rézgyertyatartót.
– Pusztulj innen te figura, mert hozzád vágom ezt a lábast.
Nohát, csupa méreg volt szegény. Én már néztem volna is, hogy merre tágasabb. Mondok, valahogy kilopózom s elmegyek az erdőbe, amíg az idő megenyhül. Ő csak tovább dühöngött, de csak úgy magában csinálta a zendülést, mindenki más rém jámbor és csöndes volt, végre azonban Szejlesz bácsi valami együgyű ábrázattal nem kihalászta zsebéből a kanalat. A néni megállt tátott szájjal és föltartotta a két kezét, ami meg engem illet, azt gondoltam, bár Jeruzsálemben vagy valahol lennék. De nem tartott sokáig. Azt mondja a néni:
– Ezt vártam épen! Igy hát mind ez idő alatt a zsebedben volt. Megesik, a többi holmi is ott van. Ugyan, hogyan került oda?
– Azt már csakugyan nem tudom, Szelli, – mondja a bácsi mintegy bocsánatkérőn – különben tudod, hogy megmondanám. Az apostolok cselekedeteinek XVII-ik szakaszából tanultam a prédikációmat reggeli előtt s alkalmasint észrevétlen akkor tettem a zsebembe, gondolván, hogy a bibliámat teszem bele, így kell lenni, mert a bibliám csakugyan nincsen benne, de megyek és megnézem, és ha a bibliám ott van, ahol olvastam belőle, tudni fogom, hogy csakugyan nem tettem zsebembe és ebből világos lesz, hogy letettem a bibliámat és fölvettem a kanalat és…
– Oh, seregek ura! Hagyj végre békét az embernek. Pusztuljatok, az egész pereputty. És ne kerüljetek elém, amíg a békességes jókedvem vissza nem tért.
Ezt ugyan meghallottam volna, ha csak magában mondja is, még ha ott se lettem volna és nyomban szót is fogadtam volna, még ha kiterítve fekszem is ott. Amikor keresztülmentünk a fogadószobán, az öreg fölvette a kalapját s a zsindelyszeg kiesett belőle a pallóra, de a bácsi azonmód fölvette, a kályha vállára tette és se szó, se beszéd, ment ki. Ahogy Tom ezt látja s eszébe jut a kalán, azt mondja:
– Na, nem érdemes az öregtül küldeni akármit, nem lehet benne megbízni. És még ezt mondta Tom: de nagyon a kezünkre járt azzal a kalánnal, anélkül, hogy tudta volna, hát járjunk mi is egy kicsit a kezére tudtán kívül: tömjük be a patkány likait.
Hát bizony lik volt ott jócskán lenn a pincében, beletelt egy óránk, mire elvégeztük, de jól, röndösen megmíveltük és takarosan. Egyszer csak hallunk valakit jönni a garádicson; eloltjuk a gyertyánkat s elbujunk. Hát csak jön ám az öreg, a félkezében gyertya, a másikban egy csomag, bamba nézéssel. Ide-oda smotylog, előbb egy likhoz mén, aztán a másikhoz, míg valamennyit végigjárja. Aztán megáll vagy öt percre tünődve és a faggyúolvadékot csípegetve a gyertyájáról. Végre lassan, mintegy álmot járva, indul a garádics felé s azt mondja:
– No, ha addig élek is, nem tudok rá visszaemlékezni, mikor tömtem be a patkánylikakat. Most már megmutathatom neki, hogy nincs mért szidjanak a patkányok eránt. De mindegy, hagyjuk a dolgot. Anélkül se lenne semmi haszna, azt tartom.
Igy ment fel motyogva a lépcsőn, aztán mi is elmentünk. Nagyszerű egy kedves öreg bácsi volt. De hogy az ma is és az is lesz mindég.
Tomot nagyon furdalta, hogy mi lesz most már a kalánnal, de azt mondja, hogy kalánnak muszáj lenni. Hát ezt meg kellett gondolni. Mikor aztán kiókumlálta, elmondta nekem is, hogy mint kell a dolgot csinálnunk. Azután odamentünk s ott lebzseltünk a kanalaskosár körül, amíg jönni nem láttuk Szelli nénit. Ekkor Tom elkezdi megolvasni a kanalakat, kirakosgatva valamennyit a kosár egyik oldalára, én meg egyet azon helyt a kabátom ujjába csusztatok és Tom aszondja:
– Nézze csak Szelli néni, itt most sincsen több, csak kilenc kalán.
A néni azt mondja:
– Lóduljatok játszani és ne bosszantsatok. Én jobban tudom, hány van, magam olvastam meg.
– Nohát, nénikém, én megolvastam kétszer is, de egyszer se hoztam ki többet kilencnél.
Látszott, hogy végire ért szegény néni a türelmének. De persze, odajött megolvasni a kanalait. Más ember is azt tette volna.
– Az ég irgalmára, nincsen csak kilenc, – mondja most. – Há az isten csodájába lesz ez a holmi? Hadd olvasom csak meg még egyszer.
Most pedig visszaloptam azt, ami nálam volt, s mikor elkészült a megolvasással azt mondja:
– Akasszák fel a nyavalyás kacatját, most már mögen tíz. És dühös is volt, bosszús is egyben. De Tom aszondja:
– Nem gondolnám, nénikém, hogy tíz lenne.
– Te töksi, nem láttad, hogy megolvastam?
– Láttam, de…
– Nohát, megolvasom még egyszer.
Én meg most újra elcsíptem egyet és így megint csak kilenc lett, mint az előbb. Nohát, majd szétment a néni, reszketett dühében az egész teste. De csak olvasta, meg megest olvasta, míg úgy bele nem bódult, hogy már a kosarat is kezdte egyszer-egyszer kalánnak olvasni. Igy háromszor megvolt a tíz, háromszor nem volt meg. Erre kapta a kosarat és úgy vágta a házhoz, hogy majd rosszul járt tőle a macska. Aztán azt mondja, kotródjunk, hagyjunk neki békét s ha még egyszer körülötte lábatlankodunk ebéd idejéig, hát megnyúz bennünket. Igy amíg ő biztatott, hogy zónázzunk odább, megmegint csak mienk lett a kalán s belecsusztattuk a köténye zsebébe, s a kanál is meg a zsindelyszeg is, mire dél lett, már Dzsim kezében volt. Nohát, ezt jól csináltuk. Tom azt mondja, megérte volna, ha még annyi baj lett volna is vele, mert aszondja, most már a néni, bár attól függene az élete, nem lesz többet képes kétszer egyformának olvasni a kanalakat, és ha jól olvasná is, akkor se hinné már el, hogy rendben van a dolog; meg-meg azt mondta, hogy azt tartja, ha a néni most három napon át végkép belegabajodik a kalánolvasásba, akkor soha többet kalánolvasásra nem adja a fejét s akárkit is, aki még egyszer kanalat akarna vele olvastatni, kész lesz megfenyegetni azzal, hogy megöli.
Hát aztán az éjjel visszaakasztottuk a lepedőt is a szárítókötélre és elloptunk egyet az almáriomából, s így folytattuk, hogy visszaloptuk, meg-megest elloptuk egy pár napon át, míg végre szegény feje már azt se tudta, hány a lepedője s azt mondta, bánja is ő, mit nyomorítsa meg vele, ami még volt a lölki épségéből, és ha attól függne az élete, akkor se olvasgatná többet, inkább meghalna.
Igy már aztán rendben voltunk az ingre nézt is, meg a lepedőre, meg a kalánra, meg a gyertyákra nézvést is a borjú meg patkányok meg az össze-visszaolvasás segítségével. Ami meg a gyertyatartót illeti, abból semmi se kerekedett, lassan-lassan elfelejtődött.
De már a lepény nagy munka volt. Ki nem fogytunk a bajból ezzel a lepénnyel. Megállapodtunk, hogy bemegyünk vele az erdőre s hogy ott sütjük ki. El is végeztük volna végre egészen jól, de nem egy napon belül, ráment három tele lavur liszt, mielőtt el tudtuk találni és szépen össze-vissza is égettük magunkat többfelé és a szemünket kimarta a füst. Mert hogy tetszik tudni, nekünk csak a kérge köllött, mi meg nem tudtuk jól fölhasználni, mindétig összeleffent. De végül erre is rájöttünk, t. i. arra, hogy egyszerűen bele kell a felfújtba sütni a létrát is. Igy hát nekifogtunk másnap éjjel Dzsimmel és összerepegettük a lepedőt apró szalagokká, ezeket összefontuk és még hajnal előtt meg volt a rendes kötelecskénk, hogy embert is föl lehetett volna vele akasztani. Oszt olybá vettük a dolgot, mintha kilenc hónapig tartott volna az elkészítése.
Másnap délelőtt elvittük az erdőbe, de nem akart beleférni a fölfújt lepénybe. Persze, egy egész lepedőből készült, hát volt ott negyven felfújtra való kötél is, ha szükségünk lett volna rá, sőt jutott volna még a levesbe is, a hurkába is vagy akármibe. Egy egész ebéd összes fogásait elláthattuk volna kötéllel.
De hát erre nem volt szükségünk. Nekünk csak a felfújt kására való kötél kellett, így a többit eldobtuk. Persze, a sok kását se sütöttük a mosdótálba, mert attól féltünk, hogy a forrasztása megolvad a tűzben. De Szejlesz bácsinak volt egy szép úri ágymelegítő rézserpenyője, amelyre nagyon sokat tartott, mert egyik őséé volt és hosszú fanyele volt, aki Hódító Vilmossal jött át Angliából a Gyöngyvirágon vagy valamely más régi hajón és el volt rejtve a padláson egy sereg ócska bögrével és holmival, ami értékes volt, de nem mintha értéke lett volna, mer az nem volt, de mind csupa ősiség volt, tetszik tudni, és mi titokban kicsempésztük és kivittük az erdőre, de az első felfújt kásák nem jól sültek el benne, mert még nem értettünk a dologhoz, de az utolsót aztán öröm volt nézni. Fogtuk és kikentük tésztával és beledugtuk a parázsba, beletettük a kötelet, tésztát raktunk rá, aztán befödtük egy tésztaréteggel és rácsaptuk a fedelét, a tetejére parazsat tettünk, magunk öt lábnyira álltunk föl hozzá, megfogtuk a kezes- és hüvös hosszú nyelét és tizenöt perc múlva olyan lepényt borítottunk ki belőle, hogy öröm volt nézni. De aki meg akarná enni, annak ugyan el kell magát látnia néhány fogpiszkáló csomóval, mert ha ettől a kötélhágcsótól alapos görcsöt nem kap, akkor én sem értek ahhoz, amiről beszélek és olyan hasfájást kap tőle, hogy megfekszi a legközelebbi alkalomig.
Nat nem nézett oda, mikor a boszorkánykását beletettük Dzsim ételeskosarába és a három vékony cinlemezt is oda tettük a kosár fenekére, az ennivaló alá. Igy minden röndösen Dzsim kezébe került s alighogy magára maradt, beleturkált a lepénybe s elrejtette a létrát a szalmazsákjába s holmi ákombákomot karcolt egy cinlemezre, melyet aztán az ablaknyíláson kidobott.