Mikor már azt gondoltuk, hogy mindenki alszik, ez éjjel leereszkedtünk a villámfogón és bezárkóztunk a fészerbe, előszedtük a rókaszemgyökércsomót és munkához láttunk. Az útból mindent félreraktunk négy vagy öt láb hosszat a fenékgerenda közepetáján. Tom azt mondta, most épen Dzsim ágya mögött vagyunk s beásunk épen az ágy alá s ha oda érünk, senki a kalibában észre nem veheti, hogy ott lyuk van, mert Dzsim ágytakarója majd a földig ért s az embernek föl kellett volna emelni, hogy lássa mi van az ágy alatt. Igy hát csak ástunk-ástunk az asztali késekkel majd éjfélig; akkorra kutyafáradtak voltunk, a tenyerünk tele hólyaggal és bizony alig volt még a munkánknak láttatja. Azt mondom én végre:
– Ez nem harminchét évre szóló munka; ez, Tom Szójjer, harmincnyolc évre szóló munka.
Ő nem szólt semmit. De sóhajtott és csakhamar abbahagyta az ásást és én mindjárt láttam, hogy most az esze dolgozik. Aztán azt mondja:
– Hasztalan, a dolog nem megy. Menne, ha foglyok volnánk, mert akkor annyi esztendőnk volna hozzá, amennyi köll, nem volna a dolog sietős; nem kéne csak néhány percig ásni minden nap, azalatt, míg az őrváltás van, a kezünk se hólyagosodnék fel, és folytathatnók rendesen éveken át úgy, ahogy az ilyen dolog rendje van. De mi ugyan itt nem hévizálhatunk, hanem sietnünk kell; nincsen vesztegetni való időnk. Ha még egy éjtszakán át így csinálnók, egy hétig is kéne pauzálnunk rá, hogy tenyerünk begyógyuljon, előbb hozzá se tudnánk nyúlni semmi asztali késhez.
– Jó, de hát mit csináljunk, Tom?
– Azt is megmondom. Nem igazságos, nem erkölcsös, nem is szeretem, de nincsen csak ez az egy mód: kiássuk irtókapával és olybá vesszük, mintha asztali késsel csináltuk volna.
– Em már beszéd, mondom én; a te fejed, Tom Szójjer, mindegyre célirányosabb lesz, mondom. Erkölcsös, nem erkölcsös: kapa köll ide; ami meg engemet illet, fityinget sem adok az erkölcsére. Ha én egyszer nekiállok, hogy ellopok egy szerecsenyt vagy egy görögdinnyét, vagy egy ismétlőiskola-könyvet, nem sokat kényeskedem abban, hogy hogyan csinálom, csak meglegyen. Nekem a szerecsenyem köll; vagy a dinnyém köll, vagy az ismétlőiskola-könyvem köll; és ha egy irtókapa a legalkalmasabb holmi rá, hát kiásom a szerecsenyemet vagy a görögdinnyémet vagy a vasárnapiiskola-könyvemet irtókapával és fütyülök arra is, ami erről a tekintélyek véleménye talál lenni.
– Jójó, mondja ő, olyan esetben, mint ez a mienk, van mentsége a csákánynak, meg az olybávevésnek; ha nem volna, én helybe nem hagynám, sem ott nem állnék tétlenül nézve a szabályok megszegését, – mert ami igaz, az igaz, ami nem igaz, az nem igaz; és az ember nem vállalhatja azt, hogy helytelenül cselekedjék, ha nem tudatlan és tudja, mi a helyes. Neked megfelelhetne, hogy Dzsimet irtókapával ásd ki minden olybávevés nélkül, mert te nem tudsz jobbat; de hozzám nem illenék, mert én tudom mi a helyes. Hoci egy asztali kést.
Neki a kezében volt a magáé és én odaadtam neki az enyémet. Ő pedig földhöz csapja és azt mondja:
– Adszi egy asztali kést!
Nem tudtam sehogyse mit csináljak, de aztán gondoltam egyet. Elkezdek kotorászni az ócska szerszám között s veszek egy csákányt és odaadom neki, ő meg elvette és dologhoz látott és nem szólt egy szót se.
Mindig ilyen különös volt. Nyakig ült az elvekben.
Én is fogtam egy lapátot és vágtuk és lapátoltuk a földet, hogy csak úgy röpült köröskörül. Dolgoztunk vagy egy félóráig, ameddig tudniillik fönnmaradhattunk. Mikor én aztán fölmentem az emeletre, kinézek az ablakon, látom, mint veszkődik Tom a ménkűfogóval, hogy fölmásszon, de semmire se ment, a keze olyan sebes volt. Végül azt mondja:
– Hasztalan, nem lehet. Mit gondolsz, mit csináljak? Nem jut eszedbe semmi?
– Jut, – mondok – de azt tartom, nem elég szabványos. Gyere föl a garádicson és vedd olybá, hogy a ménkűfogón jöttél.
Ezt meg is tette.
Másnap Tom lopott egy cinkanalat és egy rézgyertyatartót, hogy valamelyes írótollakat csináljon Dzsim számára belőle és hat darab faggyúgyertyát; én pedig ott ődöngtem a négerház körül, alkalomra lesve, és elloptam három cintányért. Tom azt mondta, ennyi nem elég; de én azt mondtam, azokat a tányérokat, amiket Dzsim kidobál, úgyse látja meg senki, mert a kutyatej meg nadragulyadudvába hull a kaliba ablaknyílása alatt, – onnan meg mi elhordhatjuk s újra használhatjuk. Ez Tomnak is tetszett. Aztán azt mondja:
– Most azt kell kiókumlálnunk, hogyan csempésszük be a holmit Dzsimhez.
– Bevisszük, – mondom én – a lukon keresztül, ha készen lesz.
De ő haragosan rám nézett s affélét mondott, hogy még ilyen bolondgombát sem evett s elkezdett gondolkozni. Nemsokára azt mondta, kicirkalmazott vagy két-három módot, de nem szükség egyelőre választani belőle. Elsőbben is postát kell küldeni Dzsimnek.
Ez éjjel valamivel tíz óra után ereszkedtünk le a villámhárítón s magunkkal vittünk egy szál gyertyát s hallgatóztunk az ablaknyílás alatt és hallottuk Dzsim horkolását, hát belöktük a gyertyát, és Dzsim nem ébredt föl tőle. Aztán nekifohászkodtunk a kapának, ásónak és mintegy harmadfélóra alatt készen voltunk a likkal. Bemásztunk Dzsim ágya alá a kalibába, körültapogatóztunk a földön s megtaláltuk a gyertyát s meggyújtottuk s egy darabig ott álltunk Dzsim fölött s azt találtuk, hogy egészséges jó színben van és lassanként símán felköltöttük.
Úgy megörült, mikor meglátott, hogy szinte sírt; elmondott drágicámnak és mindenféle becéző névvel kedveskedett ami csak eszébe jutott; és azt mondta, kerítsünk valahonnan egy vasráspolyt, hogy reszeljük le vele a lábáról a láncot itt stantapé, és illanjunk el s ne vesztegessük az időt. De Tom kimagyarázta neki, hogy ez a regulamentumokba ütköznék s leült és mesélt neki a terveinkről, amelyeket minden pillanatban meg is lehet változtatni, ha valami baj kerekednék; és hogy semmit se féljen, mert hogy bizonyos, mi ki fogjuk szabadítani. Igy Dzsim azt mondta, rendben van, s aztán ott üldögéltünk s egy darabig beszélgettünk a régi időkről, aztán Tom egy csomó kérdést intézett Dzsimhez, s mikor Dzsim elmondta, hogy Szejlesz bácsi mindennap bejön hozzá s imádkozik vele és Szelli néni is bejár utánanézni, hogy van-e elég jó dolga s kap-e eleget enni s mind a ketten olyan kedvesek hogy no, azt mondja Tom:
– Most már tudom, hogyan csináljuk. Általuk fogunk egyet-mást beküldeni.
Én azt mondom: Ne csinálj semmi effélét; ennél mulyább ötletet még nem ettem. De bizony rám se hederített, csak ment előre. Ha egyszer megfogott egy plánumot, akkor mindig így tett.
Elmondta Dzsimnek, hogy kell majd becsempésznünk a kötélhágcsó-kását és egyéb nagyobb holmit Nat által, aki az a fekete, aki az ő ételhordója, és hogy ő legyen szemes, meg ne lepődjék és hogy meg ne lássa Nat, ha kiszedi a holmit; az apró holmit amit küldünk, azt a bácsi kabátja zsebébe dugdossuk, ő meg lopja ki onnan; egyetmást meg a néni köténye galandjához kötünk vagy a köténye zsebébe csúsztatunk, ha a szerencse kedvez; azt is elmondta neki Tom, hogy miféle holmi lesz ez és mire lesz való. Mindent elmondott neki. Azt is, hogy hogyan írjon naplót az ümögre a tulajdon vérivel. Dzsim ennek a nagyobb részit meg se értette, de azt vélte, mi fejéremberek vagyunk, nekünk köll tudni jobban, mint neki s ezzel beérte s azt mondta, megtesz mindent úgy, ahogy Tom mondja.
Dzsimnek volt egy csomó kéregpipája és dohánya; így hát fene jó dolgunk volt. Végül kikecmeregtünk a lukon át és hazamentünk s lefeküdtünk, de olyan volt a tenyerünk, mintha megnyúzták volna. Tom nagyszerűen föl volt buzdulva. Azt mondta, ez a legkülömb s hozzá legéletrevalóbb csínye világéletében; s aszondja, ha csak ki lehetne találni a módját, eltarthatna halálunk napjáig s még örökbe hagyhatnók a gyermekeinknek is, hogy ők ássák ki Dzsimet. Mert azt tartotta, Dzsim is mind jobban-jobban beleszeret a dologba, ahogy lassanként hozzászokik. Azt mondta, el lehetne húzni közel nyolcvan esztendeig, aminél külömb rekordot még sohase értek el. S aszondja, hogy világraszóló híre lenne tőle mindenkinek, akinek volt valami része benne.
Reggel kimentünk a farakáshoz és felaprítottuk a rézgyertyatartót megfelelő darabokká s Tom a zsebébe dugta a cinkanállal együtt. Erre aztán odamentünk a négerházhoz s míg én Nat figyelmét elvontam, Tom beledugott egy gyertyatartódarabját a Dzsim kosarában lévő rozsmáléba. Nattot el is kísértük, hogy lássuk, hogy sül el az eset. Hát fényesen elsült. Mikor Dzsim beleharapott, majd hogy minden foga ki nem marjult, már semmi a világon jobban el nem sülhetett volna. Eztet Tom mondta magában. Dzsim oda se hederített, úgyis csak vagy egy darab kavics lehetett vagy efféle, ami rendesen belesül kenyérbe, máléba. De ezentúl, az is igaz, sohase harapott bele semmibe, amíg két-három helyen meg nem szurkálta a villájával.
S amíg ott állunk a félhomályosságban, hát csak bukfencez ki egy pár kutya a Dzsim ágya alul; de csak tódult aztán ki egyre, amíg nem volt vagy tizenegy, hogy alig fértünk már el ottbenn s alig volt mit lélekzeni. A teremfáját, elfelejtettük odaerősíteni a félszerben a deszkát, amit odatámasztottunk. A Nat szerecsen csak annyit üvöltött, hogy boszorkányok és ki az udvarra az ebek közé és úgy megnyögött, mintha haldokló órája lett volna ez. Tom kirúgta az ajtót s kivetett egy szeletet Dzsim eledeléből, aminek a kutya mind nekiesett és abban a minutában ő is kijött, aztán megint vissza be és magára zárta az ajtót, és én már tudtam, hogy most már a másik ajtót is odaerősítette. Azután a szerecsenhez látott, símogatta, becézte s kérdezte tőle, látott-e még egyebet is. A szerecsen feltápászkodott, körüljáratta a szemét és azt mondja:
– Jaj, Szid gazda, ha bolondnak mondol is, azt tartom, láttam egy millió kutyát vagy zördögöt, vagy valamit, ha itt is meghalok ezen a helyen. Majd a nyavalyád kitört. Szid gazda, úgy érezte, úgy érezte, hogy no! Mind én rajtam vuta. Zördög bujk bele, csak egyszer kerülne kezembe egyik az a boszorkány, csak egyszer, csak épen egyetlen egyszer – zegyebet se nem kérek. De legjobb szeretném, ha békit hagynának nekem, ezt szeretném csak.
Azt mondja Tom:
– Nézd, megmondom mit gondolok. Mért kísértenek itt épen ennek a szökevény szerecsennek reggeliző idején? Hát azért, mert éhesek, ennyi az egész. Te pedig készíts nekik boszorkánykását, az legyen a te dolgod.
– Jaj, lelkemadta Szid gazda, hogy készítek én nekik boszorkánykását? Nem tudom én annak a módját. Soha hírét is se nem hallottam én.
– No, látom már magamnak kell azt is megcsinálnom.
– Megcsinálod, édes? Meg? Jaj, eszek a lábad nyomát, de még a lábadat is.
– Rendben van, meglesz, megcsinálom a te kedvedért, mert jó voltál hozzánk s megmutattad a szökött négert. De neked is nagyon kell ám vigyáznod. Ha látod, hogy jövünk, fordulj háttal; és akármit dugdosunk a kosárba, te meg ne lásd. Aztán oda se nézzél, mikor Dzsim kiszedi a holmit a kosárból, mert történhetik ám valami, ki tudja mi! És mindenekfelett ne sokat tapogasd a boszorkányholmit.
– Tapogasd? Szid gazda! Ne beszélj ilyet. Egy ujjamat se nem tennék rá, nem én százezerbillió dollárért sem én.