Elindultam kocsin a városba s mikor feleútján vagyok, látok egy másik kocsit. Biztos, hogy Tom Szójjer, meg is álltam s vártam, amíg oda ért. Azt mondom: Megállj! és megállt mellettem és szája tátva maradt, mint egy láda s csak úgy állt ott. Az két-háromszor nagyot nyelt, mintha az embernek nagyon kiszáradt a torka, aztán azt mondja:
– Világéletemben én nem bántottalak. Ezt magad is tudod. Hát mért jössz te vissza engemet megkísérteni.
Én azt mondom erre:
– Nem hogy visszajönnék, de még el se mentem.
Mikor a hangomat hallotta, egy kissé megbátorodott, de még nem jött egészen rendbe. Azt mondja:
– Ne izélj velem, én se izélnék veled. Becsületszavadra, nem vagy kísértet?
– Becsületszavamra, nem vagyok, – mondom én.
– Jó, izé, ezzel el van intézve a dolog, természetesen; de mintha valahogy nem tudnám megérteni. Nézd csak, hát soha egyáltalán nem gyilkoltak meg?
– Nem, soha, egyáltalán nem gyilkoltak meg, azt csak én kötöttem rájok. Gyere, tapogass meg, ha nem hiszed.
Meg is tette és ezzel be is érte és rém megörült, hogy újra lát, azt se tudta, micsináljon. És mindjárt el kellett volna neki mondanom mindent, mert hogy óriási kaland volt, tele titokzatossággal, amiért ő élt és halt. De én azt mondtam, hagyjuk csak még egy kicsit, erre ráérünk, s azt mondtam a kocsisának, hogy maradjon ott és mi kissé előrehajtottunk s én elmondtam neki az állapotomat, melybe belecsöppentem s mondok, mit gondol, mit kéne tennünk? Azt mondja, adjak neki egy pár percet és ne zavarjam. Aztán spekulált és csakhamar azt mondja:
– Rendbe vagyunk, megvan. Vedd a ládámat a kocsidba, mintha a tiéd volna; fordulj meg és ténferegj egy kicsit ide-oda, hogy olyanformán érj haza, hogy kvadráljon az idővel, én pedig bemegyek a város felé s újra indulok, úgy hogy utánad egy félórával érkezzem; te meg kezdetben úgy tégy, mintha nem ismernél.
– Úgy lesz; de megállj egy kicsit. Van még valami, amiről senki nem tud semmit, csak én egymagam. Van itt tudniillik egy szerecsenyember, akit én el akarok szöktetni a rabszolgaságából, a neve pedig Dzsim, Vatszon kisasszony öreg Dzsimje.
Ő azt mondja: Mi az, Dzsim…
El kezdett gondolkozni. Én pedig azt mondom:
– Tudom, mit gondolsz. Azt akarod mondani, hogy ez aljas, piszokmunka; de hát mit! Én már ennyire lenn vagyok, és el fogom őtet lopni, téged pedig arra kérlek, hogy hallgass és tégy úgy, mintha nem tudnál róla. Megteszed?
A szeme megvillant és aszondja:
– Ellopom én is veled.
– Nohát, mintha csak meglüttek volna, úgy meglazult bennem minden eresztékem. A legmegdöbbentőbb szó volt ez, amit életemben hallottam, és meg köll vallanom, Tom Szójjer jócskán leszállt a becsülésemben. De csak nem tudtam elhinni: hogy Tom Szójjer szerecsenytolvaj legyen.
– Lárifári, mondom. Bolondozol.
– Egyáltalán nem bolondozok.
– Jó, mondom, hát tréfa, nem tréfa, de ha hallod, hogy beszélnek egy szökésben lévő feketéről, jusson eszedbe, hogy te semmit se tudsz róla és hogy én is nem tudok róla semmit se.
Erre fogtuk a ládát s föltettem a kocsimra s ő elhajtott a maga útján, én is a magamén. De persze, megfelejtkeztem arról, hogy lassan hajtsak, annyira tele voltam örömmel és mindenféle töprenkedéssel. Igy jócskán hamarabb elértem haza, mint az út hosszához képest kellett volna. Az öregúr az ajtóban állt s azt mondja:
– No, emmár csodálatos dolog. Ki a fránya gondolta volna, hogy ettől a gebétől ez is kiteljék. És nincs egy szál szőre megizzadva, egy szála sincs. Igazán csodálatos. Nem adnám ma ezt a lovat száz dollárért, nem én, becsületemre; ezelőtt meg szívesen elvettem volna érte tizenötöt s azt gondoltam volna, hogy ezzel meg is van fizetve.
Ennyit mondott, egy szóval se többet. A legártatlanabb lélek volt, akit valaha láttam. De hát nincs min csodálkozni. Nem csak gazdálkodó volt ő, hanem prédikátor is és volt neki olyan kis gerendából rótt fia-temploma a telepe mögött, amit maga épített a saját pénzéből templomnak és iskolának és soha sem kért semmit a szolgálataiért, pedig megérdemelte volna. Volt egy csomó ilyen prédikátor a gazdák közt erre dél felé és mind így csinálta.
Vagy egy félóra mulva Tom kocsija följárt a ház homlokzata előtti hágcsóhoz és Szelli néni meglátta az ablakon keresztül, mert nem volt csak vagy ötven rőfnyire s azt mondja:
– Nini, valaki jött. Ugyan ki lehet? Azt gondolom, valami idegen. Dzsimy (ez az egyik gyerek) fuss és mondd meg Liszkának, terítsen eggyel többre ebédre.
Mindenki nekiiramodott a főbejáró ajtónak, mert, természetesen, nem minden esztendőben akad itt idegen vendég, hát nevezetesebb is a sárgaláznál, ha gyün, érdekesség dolgában. Tom átjött a hágcsón és indult a ház felé. A kocsi pedig már gurult a város felé, mink pedig mind ott szorongtunk a főajtóban. Tom a jobbik ruháját vette föl és volt – publikuma, ez pedig mindig szüret volt neki. Hát persze, ilyen körülmények közt meg is adta busásan a módját. Nem olyan gyerek volt, hogy szégyenlősen sokáig elkelebóláljon az udvaron, mint egy toklyóbirka, nem, nyugodtan és nagyszerűen közeledett, mint egy kos. Mikor velünk szemben állt, megemelinti a süvegét finoman és elegányosan, mintha egy doboznak volna a födele, melyben alvó lepék tanyáznak s ő nem akarná őket zavarni, s azt mondja:
– Azt hiszem, Arkibald Nikolsz úr?
– Nem fiam, – aszondja az öregúr – sajnálom, de meg kell mondanom, a kocsisod becsapott; Nikolsz tanyája odébb van vagy három mérfölddel. Tessék bejönni, tessék.
Tom a vállán keresztül hátrakacsintott s azt mondja: késő, már nem látni a kocsist.
– Igen, fiam, elillant s neked be kell jönnöd s velünk kell ebédelned, azután aztán befogatunk s elviszünk le Nikolszékhoz.
– Oh, dehogy csinálnék maguknak annyi alkalmatlanságot, isten mentsen; elmegyek gyalog, egy kis távolság nem a világ.
– De mi nem eresztünk gyalog. Ez ugyan szép délvidéki vendégszeretet lenne. Aló, csak be.
– Jöjjön csak, – mondja Szelli néni – egyáltalán semmi alkalmatlanságot a világon nem csinál. Muszáj itt maradnia. Hosszú három mérföldes, poros út az, nem ereszthetjük rá gyalog. Hozzá még már meg is mondtam odabenn, mikor érkezni láttam, hogy tegyenek még egy terítéket az asztalra. Már most csak nem szomorít meg bennünket. Tessék csak bejönni s tegyen úgy, mintha otthon lenne.
Hát Tom szépen és szívesen megköszönte, hogy hát levették a lábáról és bejött, s mikor ottbenn volt, azt mondta, Hikszvillből való, idegen Ohejjóban, a neve Tompszon Vilmos és még egyszer meghajtotta magát.
Aztán elkezdett a szája járni és járt és járt és mesélt nagyokat Hikkszvillről és a Hikkszvillbeliekről, amit csak kifundálhatott, de én ideges kezdtem lenni s mondok, hogyan szabadít ki ezzel engemet a bajomból, és végül egyre mesélve, áthajolt és megcsókolta Szelli nénit, épenséggel a száján, aztán megint hátradűlt jó kényelmesen és járt a szája tovább, de a néni se rest, felugrik, megtörli a száját a kezefejével és aszondja:
– Te vakmerő kölyök, te!
Tom meg mintha meg volna sértve, azt mondja:
– Asszonyság, ezt ugyan nem vártam!
– Nem várta. Tyhű, hát mit gondol az úrfi, ki vagyok, mi vagyok én? Kedvem volna… mondd csak, mit gondoltál azzal, hogy megcsókoltál?
Egy kissé meglapult az öreg és azt mondja:
– Nem gondoltam én semmit, nem gondoltam semmi sértőt, én izé, mondok, tán jól esik magának.
– Adta bolondja! És fölkapta a guzsalyt és látszott, alig tudja magát megtartóztatni, hogy hozzá ne vágja. Miből gondoltad, aszondja, hogy jól esik nekem?
– Nem tudom, de izé, mondták.
– Mondták, hogy nekem jól esnék! Akárki mondta, az a másik bolond a párod. Még ilyet se hallottam. Ki az a mondták?
– Hát mindenki. Mind azt mondták.
Csak épen hogy meg tudta magát tartóztatni a néni, de a szeme pislogott, az ujjai úgy dolgoztak, mintha karmolni akarnának. Azt mondja:
– Ki az a mindenki? Hadd hallom a nevüket, vagy egy bambával mindjárt megrövidül a világ.
Tom elbúsultan nézett rá és kalapján babrálva, aszondja:
– Sajnálom, erre nem voltam elkészülve. Mind csak azt mondta. Azzal biztattak valamennyien, hogy csak csókold meg, aszondták, és hogy jól fog neki esni. Mind mondták, mondta mindenik. De hát sajnálom, asszonyság, nem is teszem többet, becsület szentségemre, nem teszem.
– Nem teszed? Hogy még nem teszed? No, tudom istenem, hogy nem teszed.
– Nem, ebben már tudok becsületet; nem teszem többé, nem én, amíg maga nem kéri.
– Amíg én kérem?! Nohát, ilyet se ettem világéletemben. Fogadom, hogy Matuzsálem korát ért tökfilkója leszel a teremtett világnak, ha addig vársz, amíg én kérek tőled vagy hozzád hasonlótól csókot.
– No, már ez nagyon meglep, mondja Tom, nem tudok belőle kiokosodni. Azok mondták, hogy kedvére való lesz és én is azt gondoltam. – De – itt megállt és lassan körülhordozta a szemét, mintha valahol barátságos szemekkel akart volna találkozni, végre elcsípte az öregúr szemét s azt mondja: Nem gondolta bácsi maga is, hogy jól esik neki, ha megcsókolom?
– Már mint én? No, hát izé, mondok, azt tartom, nem gondoltam.
Azután megint körülnéz ugyanúgy, megáll rajtam s azt mondja:
– Te se gondoltad Tom, hogy Szelli néni kitárja a két karját és azt mondja: Szid Szójjer…
– Urram bocsá, – kiáltja Szelly néni a Tom szavába vágva és nekirohanva – arcátlan semmiházi gyerek te, így teszed bolonddá az embert! – és nekiesik, hogy megölelje, de Tom szépen félrehárítja s azt mondja:
– Nem addig, amíg nem kéri!
De Szelli néni nem vesztegette az időt, hanem nyomban megkérte, ölelgette, csókolgatta újra meg újra, aztán odapenderítette az öregúrnak, jusson neki is. S mikor egy kicsit meghiggadtak, azt mondja a néni:
– Isten engem, ha ért valaha ilyen meglepetés. Tégedet egyáltalán nem is vártunk, csak Tomot vártuk. A hugom nem írt egy árva szót se csak épen ő róla, hogy eljön.
– Mert hogy nem is volt senkinek se már szándéka, – mondja Tom – csak az, hogy Tom eljöjjön, de én addig-addig kunyoráltam, hogy az utolsó pillanatban engem is eleresztettek; így amint aztán lehajóztunk a folyón, azt gondoltuk Tommal, mese-meglepetés lesz, hogy ő előre jöjjön ide, én meg utóbb toppanjak be s tetessem magam idegennek. De nagyon megcsalódtam, Szelli néni. Nem egészséges hely ez az idegen embernek.
– Nem, Szid, de csak olyan orcátlan bocsoknak nem. Föl köllött volna ütnöm az álladat. Nem tudom, mikor jöttem így ki a sodromból. De nem bánom, föl se veszem a beszédeid, száz ilyen tréfát is elviselnék azért, hogy itt vagytok. Ha meggondolom ezt a komédiát! Nem tagadom, majd szétestem, úgy meg voltam rőkönyödve, mikor rám cuppantottál.
Ebédre künn terítettek a széles, nyitott folyosó alatt, mely a ház és a konyha között volt; és volt ott az asztalon ennivaló, hogy hét família is jóllakott volna rajta, és mind meleg étel; nem afféle állott, rágós hús, amely egész éjjel a nedves pincében volt a szekrényben s amelyiknek olyan az íze, mint egy vén kihült kannibálból vágott bécsi szelet – reggel. Szejlesz bácsi jó hosszú asztali áldást imádkozott rája, de az ebéd megérte; még csak meg sem hűlt egy cseppet sem, ahogy akárhányszor tapasztaltam, holmi megszakításoktól.
Persze nagy beszélgetés volt aztán az egész délután és Tom meg én az egész idő alatt jóformán lesben álltunk, de semmi haszna sem volt: senki egy szót se említett szökésben lévő szerecsenemberről, mink pedig szerettünk volna munkához látni. De estére kelve, vacsorakor, azt mondja az egyik gyerek:
– Tata, nem mehetnénk el Tom, Szid, meg én az előadásra?
– Nem, – aszondja az öregúr, azt tartom, nem is igen lesz ott előadás; s ha lenne is, ti oda nem mehetnétek, mert a szökött néger elmondott nekem meg Bartonnak mindent erről a gyalázatos előadásról, és Barton azt mondta, ő elmondja a népeknek. Igy azt hiszem, kiseprőzték még előadás előtt azokat a vakmerő naplopókat a városból.
Püff neki, ezeknek megesett, de ezen én már nem segíthettem. Tom meg én úgy volt, hogy egy szobában s egy ágyban hálunk, így, fáradtak lévén, jó éjtszakát mondtunk s elmentünk lefeküdni mindjárt vacsora után és kimásztunk az ablakon s le a ménküfogó drótján és talpaltunk a város felé, mert mondok, aligha lesz, aki szóljon a hercegnek és a királynak, ha én se sietek, és nem szólok nekik idejekorán, csúnya bajba találnak keveredni.
Az úton Tom elbeszélt mindent, hogy hogy gondolták, miként gyilkolódtam meg én, és mint tűnt el nemsokára rá tata és soha többé vissza nem került, és hogy micsoda ricsaj lett abból, mikor Dzsim megszökött; én meg elmondtam Tomnak mindent a fejedelmi nonpluszultra betyárokról és annyit a tutajozásunkról, amennyire az időből tellett; és mikor a városba értünk és épen a közepetáján megyünk fölfele – lehetett úgy két fertály kilencre – nohát jön ám egy csőcselékhad fáklyával, rém kiabálással és üvöltözéssel, cintepsit verve egymáshoz és tutulva tülkön. Mi félreszöktünk az egyik oldalra s eresztettük a sokaságot magunk előtt. Amint tódulnak, látom ám, hogy viszik egy pallón lovagoltatva a királyt meg a herceget – már minthogy én tudtam, hogy az a király meg a herceg, bár csupa kátrány meg toll voltak és semmi emberi formájuk nem volt, hanem hasonlítottak egy-egy óriás katonáknak való irtózatos nagy tollbokrétához. Nohát, szinte belém nyilalt, mikor megláttam őket, sajnáltam szegény szánalomra méltó huncutjaimat s úgy éreztem, mintha soha többé nem tudnék rájok neheztelni. Borzasztó volt nézni. Az emberi állat igen kegyetlen tud lenni egyik a másikához.
Beláttuk, hogy elkéstünk. Nem tudtunk már rajtok segíteni. Megkérdeztünk egy pár ácsorgó embert a dologról s ezek azt mondták, mindenki elment az előadásra igen ártatlan képpel és meglapultak és hallgattak, míg a szegény öreg király bele nem fogott a bakugrásaiba a színpadon; akkor valaki jelt adott s az egész publikum fölkerekedett és – rájok!
Erre mi hazafelé kocogtunk és bizony nem voltunk olyan vitézlő kedvünkben; komiszul éreztük magunkat, mintha megaláztak volna, szidásra érdemetlenek, ámbárhogy nem tettünk semmit. De hát mindig így jár az ember: akár jól cselekszik akár rosszul, az mindegy; az ember lelkiösmerete nem aszerint igazodik, hanem mindig a maga útján jár. Ha egy sárgaszőrű kutyám volna és nem tudna többet, mint az ember lelkiösmerete, mérget adnék neki. Több helyet foglal el az emberben, mint az összes többi belsőrésze és sehogy se tesz az ember kedvire. Tom Szójjer is azt mondja.