Mikor odaértem, csendes volt minden, s mintha vasárnap volna és meleg volt és napfényes, a munkások mind a mezőn voltak. És valami olyan gyönge bogárzúgás és légydongás volt a levegőben, amitől olyan elhagyatottságot érez az ember, mintha mindenki meghalt s elköltözött volna. És ha egy kis szellő arra libben és megzörgeti a faleveleket, olyan gyászos érzés fogja el az embert, mert mintha szellemek suttogása volna, szellemeké, melyek már sok éve meghaltak – s az ember azt gondolja, itt beszélgetnek körülötte. Rendesen mintha az ember maga is megkívánná tőle, bár már nem élne és vége volna mindennek.
Olyan kis hétszilvafás birtok volt ezé a Filpszé, de a többi is mind ilyen. Léckerítés egy kétholdas udvar körül; egy elfűrészelt gerendákból összerótt lépcsőféle, átjárónak a kerítéshez vagy hogy az asszonyok felhágjanak rá, mikor lóra ülnek; itt-ott beteges gyeprészek a tágas udvaron, mely azonban nagyobbrészt puszta volt és kopasz, mint egy ócska kalap, ha lekopott róla a szőr; gerendából rótt ormótlan nagy ház a fehérek számára faragott gerendából, a hézagok agyaggal vagy malterrel kitömve, ezek a sársávok valamikor meszet is láttak; faragatlan gerendából rótt konyha, nagy, széles, oldalt nyitott, de fölül födött folyosóval, mely összeköti a lakóházzal; gerendából füstölőhelyiség a konyha mögött; egy magányosan álló kis kaliba a kerítés mellett a ház háta mögött s egypár melléképület a másik oldalon; hamugödör, a kis kaliba mellett nagy vasfazék szappanfőzésre; a konyhaajtó mellett lóca, rajta vízmerőcsöbör és kötél; egy alvó kutya sütkérezve a napon; itt-ott még néhány alvó kutya három árnyékos fa alatt odébb a sarokban; a kerítésen egy helyen pár indás szederbokor; a kerítésen kívül kert és egy görögdinnyeföld; aztán jön a gyapotmező, aztán a földek, meg az erdő.
Megkerültem az egészet s átmásztam a hátsó hágcsón a hamugödör mellett s a konyha felé indultam. Alig mentem egy kicsit, hallom egy rokka berregését, amint nekilendül panaszosan és lohadva alászáll; ettül megint úgy megszállt a halál vágya, mert ez a legzsongítóbb hang az egész világon. Hát csak mentem előre minden bizonyos szándék nélkül, de bíztam a gondviselésben, hogy majd a számba adja a szükséges szókat, ha arra kerül a sor; mert azt már megtapasztaltam, hogy a gondviselés mindig a kellő szókat adja a számba, ha nem avatkoztam a dolgába.
Mikor fele úton voltam, felkerekedett először egy kutya, aztán egy másik és felém jött; persze, én megálltam, farkasszemet néztem velök és mereven megálltam. De hogy micsoda haddelhadd volt, amit csináltak! Egy fertály minutában úgyszólván kerékagy lett belőlem, a küllők a kutyák voltak, vagy tizenöt darab körben körülöttem, nyakuk, orruk kinyújtva felém, úgy ugattak és tutultak; aztán egyre szaporodtak; lehetett látni, mint szöknek elő a kerítésen át, sarokból, minden oldalról.
Egy szerecsen asszony törtet ki a konyhából doronggal a kezében egyre kiabálva: Nemmisz el Száraz, kusti Fótos, nem mentek el! És hozzávágott előbb az egyikhez, aztán a másikhoz, hogy üvöltöttek bele s elkotródtak s a többi követte; de már a következő szempillantásban visszajöttek farkcsóválva s elkezdtek velem barátkozni. Nem rossz állat a kutya, azt mondhatom.
Az asszony után pedig kijött egy kis szerecsen leány és két szerecsen gyerek minden ruha nélkül egyéb egy vászoning s belekapaszkodtak anyjuk szoknyájába s onnan kukucsáltak rám, ez a rendes szokásuk. Aztán csak jön ám a házból a fehér asszony, mintegy ötvenéves, hajadonfőtt, a kezében a guzsaly; utána apró fehér gyermekei, szakasztott úgy, mint a kis négerkölykök. Az asszony olyan szélesen mosolygott, hogy alig tudott a lábán megállni s azt mondja:
– Hát itt vagy valahára, te vagy?
Én mielőtt még meggondoltam volna, kiszalasztottam, hogy: Én vagyok asszonyság.
Ő pedig cirógatott, ölelgetett és szorongatott, aztán megfogta mind a két kezemet és csak rázta meg rázta; és mintha nem győzne ölelni meg rázogatni, aszondja: Nem hasonlítasz annyira az anyádra, mint gondoltam, de ez semmi, mit törődném vele, úgy örülök, hogy látlak! Te kedves, édes, azt hiszem, meg tudnálak enni! Gyerekek, az unokatestvértek Tom! Mondjátok neki, hogy isten hozta.
De azok meglapultak s a szájukba dugták az ujjukat s az anyjuk háta mögé bujtak. Ő meg csak rohant tovább, aszondja:
– Liszka fuss, készíts neki stantapé meleg reggelit – vagy tán reggeliztél a hajón?
Mondtam, hogy reggeliztem. Hát indult a ház felé, engem kezemnél fogva vitt, a gyerekek meg utána trotykoltak. Hogy odaértünk, engemet beleültetett egy lukas székbe, maga szembe ült velem egy alacsony székre, mind a két kezemet fogva s aszondja:
– Most legalább jól megnézhetlek; és isten a lelkem, hogy rá voltam éhezve sok-sok hosszú esztendő óta; de most itt vagy végre! Már jó néhány órája vártunk. Mi tartott vissza? Megfeneklett a hajótok?
– Igen asszonyság.
– Ne mondd, hogy igen – asszonyság. Mondd Szelli néni. Hol feneklett meg?
Én bizony erre nem tudtam igazában mit mondani, mert sejtelmem se volt róla, fölülről vártak-e hajót vagy alulról. De nagyobbrészt az ösztönöm után szoktam indulni s az ösztönöm azt súgta, hogy alulról várják a hajót, föl Orlensz felé. De ez se sokat használt, mert nem tudtam a lefelé levő zátonyok nevét. Már láttam, föl kell találnom egy ilyen zátonyt vagy azt mondanom, hogy elfelejtettem a nevét annak, amelyiken megfeneklettünk, vagy – no most egy ötletem támadt és ki is böffentettem azonmód:
– Nem a megfenekléstől volt a késedelem, ez csak rövid ideig tartott, fölrobbant egyik cilinderünk,
– Uram bocsá! Megsérült valaki?
– Nem, csak egy szerecsent ölt meg.
– Milyen szerencse; mert bizony néha kár esik emberben is. Most mult karácsonykor volt két esztendeje, hogy nagybátyád Szejlesz jött fel Nyúorleansz felül a rozoga Lallirúkon, annak is fölrobbant egy cilindere és bizony megnyomorított egy embert. Gondolom utóbb meg is halt. Baptista vallású volt szegény. Szejlesz bátyád ismert Beton-ruzsban egy embert, aki nagyon jól ismerte a familiáját. Igen, igen, most már eszembe jut, meghalt. Prantos lett és meg köllött amputálni. De nem segített rajta. Igen, igen, prantos, – az lett szegény. Az egész teste egy kékség volt és meghalt egy dicsőbb föltámadás reményében. Azt mondják, hogy szinte látványosság számba ment. A nagybátyád minden áldott nap följárt a városba érted; most is odajár vagy egy órája, hogy elment: de nem telik bele egy perc és itthon lesz. Találkoznotok köllött az úton, nem láttad? Olyan régi módi bácsi –
– Nem, Szelli néni, nem láttam én senkit se. A hajó épen virradóra kötött ki s én a bagázsiámat otthagytam a kikötőkompon s magam körülnéztem egy kicsit a városban s egy kicsit a vidéken, hogy teljék az idő s ne érjek ide nagyon korán.
– Kinek a kezére adtad a bagázsiádat?
– Senkinek se.
– Jaj, gyerök, gyerök: ellopják.
– Ahá, én eldugtam, onnan ugyan nem, – mondom én.
– És hogy kaptál olyan korán reggelit a hajón?
Ezzel ugyan vékony jégre állított, de én kivágtam:
– A kapitány ott látott állongálni s azt mondta, jobb lesz, ha valamit eszem mielőtt partra szállok, s levitt a tisztek reggelijéhez és adott, ami csak köllött.
Már olyan izgatott lettem, hogy figyelni sem igen tudtam, az eszem mind ez idő alatt egyre a gyerekeken járt; mondok, ha egy kicsit félrehúzódhatnék velök, megtapasztalhatnám őket és kitudnám, hol is vagyok voltaképen. De semmi alkalmam nem akadt rá. Filpszné nem tágított és csak rohant velem előre. Csakhamar a hideg futott végig a hátamon, mert azt mondja:
– De hát, mi csak törtetünk – aszondja – előre és te még egy szót se mondtál a hugámról, sem senkiről. Hát én most megállítom a malmomat, te meg nyisd ki a te zsilipedet. És mondj el mindent akkurátusan; mondj el mindent mindenkiről, egyikről is másikról és valamennyiökről; hogy hogy vannak, mit csinálnak, mit bíztak rád, hogy nekem elmondd és mindent az utolsó szóig, ami csak eszedbe jut.
No, most már igazán jó helyen voltam. Eddig a gondviselés a részemen volt s rendben ment minden. De most ugyancsak plűre estem. Már láttam, hogy csepp haszna se lesz, ha tovább akarok ezen már előre gázolni. Mondok, ez is olyan hely, ahol az igazmondással köll szerencsét próbálnom. Már ki is nyitottam rá a számat, de a néni megmarkolt és betuszkolt az ágy mögé és azt mondja:
– Ahun gyün a! Bukjál alább a fejeddel, úgy, most jól van, úgy nem lát meg. Ne áruld el magadat, hogy itt vagy. Megtréfáljuk az öreget. Gyerekek, el ne járjon a szátok.
Nohát, most benne vagyok a pácban, mondok. De semmi haszna, ha emésztem magam. Nem volt mit egyebet tenni, mint meglapulni és szerencsét próbálni és készen lenni arra, hogy elkapjam a fejemet, ha beüt a ménkü.
Épen csak hogy picurkát láttam az öregurat, mikor bejött, mert az ágy eltakarta. Filpszné azonban ráveti magát és aszondja:
– Megjött?
– Nem, – mondja az ura.
– Boldog isten, – mondja az asszony – mi az isten csodája történhetett vele?
– El sem tudom képzelni, – mondja az öregúr – és mondhatom, rémítőn nyugtalanít a dolog.
– Nyugtalanít, – mondja az asszony – engemet szinte szétvet! Meg köllött jönnie és maga elvétette az úton. Tudom, hogy így van, valami azt súgja, hogy így van.
– Aj, Szelli, el nem hibázhattam az úton, ezt te is tudod.
– Jaj, édes uram, mit mond majd hozzá a hugom! Meg köllött jönnie és maga elvétette. Ő…
– Oh ne zaklass te is, úgyis olyan zaklatott vagyok. Sehogy se tudom a dolgot megérteni. Végire jutottam a sütnivalómnak és nem átallom bevallani, hogy agyon vagyok rémülve. De semmi reménye annak, hogy megjött, mert nem jöhetett meg úgy, hogy én elvétettem. Szelli, ez borzasztó dolog. Valami érte azt a hajót, annyi bizonyos.
– Hej, Szejlesz, nézz oda az országútra, amoda ni, nem jön ott valaki?
Az öregúr az ablakhoz szökik, amely az ágyhoz fejtül volt, Filpsznének pedig csak ez köllött. Hamarosan leguggolt az ágyhoz lábtul, engem meglökött és én kiperdültem. S mikor a bácsi megfordult az ablaktól, hát ott áll a néni s úgy ragyogott és akkorát mosolygott, hogy olyan volt az arca, mint egy égő ház. Én meg mellette töredelmes pofával szűkölve. Az öreg úr bámul és aszondja:
– Hát ez ki?
– Mit gondolsz, kicsoda?
– Sejtelmem sincs róla. Ki?
– Hát Tom Szójjer!
A nyüstyit, azt hittem, nyomban elsülyedek. De még arra se lett volna időm; az öregúr megragadta a kezemet és szorongatta és egyre szorongatta, míg az asszony körülugrált és nevetett meg sírt egyben; és aztán hogy ömlött belőlük a kérdezősködés, az egész had aprajáról-nagyjáról!
De ha ők örültek, mi volt az az én örömemhez képest; mintha újjá születtem volna, oly boldog voltam, hogy tudom, hol vagyok. Faggattak két óráig is, s végül, mikor az állam oly fáradt volt már, hogy alig tudtam mozgatni, akkorra beszéltem már nekik annyit a famíliámról, – már mint a Szójjer-familiát értve – hogy soha eddig hat Szójjer-famíliáról se beszéltek ennyit. És elbeszéltem, hogy mostuk ki a kazánt a fejér folyó beömlésénél, ami elvette három napunkat. És ez mind nagyszerű volt nekik és iszonyún tetszett, mert sejtelmük se volt arról, hogy minek köll ehhez három nap. Ha azt mondtam volna, hogy egy görebet fújtunk ki, az is megtette volna.
Mármost egyfelül nagyon jól éreztem magamat, de annál kényesebb volt a dolog másik oldala. Tom Szójjernek igen jó volt a dolgom és az is maradt, amíg egyszer csak nem hallok egy gőzöst köhögni a folyón lefelé – s ekkor azt mondom magamban: mi lesz, ha ezen a hajón Tom Szójjer érkezik. És mi lesz, ha ő egyszerre ide betoppan s elkurjantja a nevemet, mielőtt inthetnék neki, hogy hallgasson? Nem maradhat, mondok, a dolog ennyiben, mert nem jó vége lenne. El kell mennem az útra elejbe s meg kell lesnem. Azt mondtam hát a háziaknak, hogy fel kell mennem a városba a bagázsiámért. Az öregúr mindenáron velem akart jönni, de én azt mondtam, elhajtom a lovat magam is és jobb szeretném, ha én miattam nem bajoskodnék.