Nohát másnap szépen megmosta a fejemet Vatszon kisasszony a ruhámért; de az özvegyasszony nem szidott meg, csak megpucolta a ruhámat a faggyutól és sártól és olyan szomorúan nézett hozzá, hogy azt gondoltam magamban, egy ideig jól fogom magam viselni ha lehet. Aztán Vatszon kisasszony bevitt a benyitóba és imádkozott velem. De semmi haszna se lett. Azt mondta, imádkozzam minden nap és akkor beteljesedik akármit is kérek. De az se volt igaz. Egyszer kaptam horgászóostort, de nem volt rajta horog. Persze, horog nélkül semmi hasznát se vettem. Én próbáltam imádkozni háromszor-négyszer is horogért, de valahogy el köllött hibáznom a dolgot. Nemsokára rá aztán egyszer megkértem Vatszon kisasszonyt, hogy próbálkozzék meg ő, de ő azt mondta, bolond vagyok. Hogy mért, azt nem mondta meg, én pedig magamtól nem tudtam rájönni.
Egyszer aztán nekiültem jól benne az erdőben és elgondolkoztam rajta. Mondok, ha az ember mindent megkaphat, amiért imádkozik, akkor Dijkon Vinn mért nem kapja meg a pénzit, amit sertéseken vesztett? És mért nem kapja vissza az özvegy az ezüsttubákos pikszisét, amit elloptak tőle? Akkor Vatszon kisasszony mért nem hízik meg? Nem, mondok, nincs ebben semmi. Elmentem az özvegyhez és elmondtam a dolgot neki, és ő azt mondta, hogy amit az ember imádságért kap, az lelki ajándék. Ez ugyan nekem új kapu volt, de ű megmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy másokon köll segítenem, hogy mindent meg kell tennem másokért és minden időben csak velük kell törődnöm és soha se magamra gondolnom. Ebbe aztán én olybá vettem a dolgot, Vatszon kisasszony is beleszámítódnék. Kimentem az erdőbe s jól megforgattam a dolgot elmémben sokáig, de semmi hasznát sem tudtam kitalálni, csak a másokét, végre gondoltam, minek törjem érte magamat s annyiban is hagytam. Egyszer-egyszer az özvegyasszony félreült velem és beszélt az Isteni Gondviselésről, de úgy, hogy az embernek a nyála folyt tőle; de már tán másnap Vatszon kisasszony fogott el és újra lecsepült mindent. Mondok, látom már, hogy kétféle Gondviselés van a világon és egy szegény gyerek elég tisztességesen járna az özvegyasszony Gondviselésével, de már a Vatszon kisasszonyéval végképen pórul járna. Meg is gondoltam s rászántam magam, hogy én az özvegyasszonyéval tartok, ha köllök neki, ámbár, hogy el nem tudtam képzelni, mikép csinálná ezentúl jobban mint eddig csinálta velem, tekintve, hogy olyan tudatlan, elesett és ordináré gyerek voltam.
Tatát nem látták már több mint egy éve és ez jó volt nekem, mert magam se kívántam látni. Ha józan volt és elcsíphetett, rendesen el szokott agyabugyálni, ámbárhogy én lehetőleg mindig az erdőn tanyáztam, amikor ő itthon járt. Ebben az időtájban volt, hogy a vízbe fulva találták, mintegy tizenkét mérföldnyire a várostól fölfele, azt beszélték. Mindenkép azt mondták, hogy ő lett volna. Azt mondták, hogy épen az ő nagysága volt a vízbefult emberé, rongyos volt és szokatlanul hosszú volt a haja, ami mind ráillett tatára; de semmire se mentek az arcával, mert hogy már olyan sokáig volt a víz alatt, hogy már szinte nem is volt emberi arca. Azt mondták, hogy hanyatt úszott le a vízen. Kifogták s eltemették a parton. De nem sokáig tartott az örömem, mert egyszer csak eszembe jutott valami. Biztosan tudtam, hogy a vízbefult ember nem hanyatt úszik a vízben, hanem arccal lefelé. Ebből tudtam, hogy nem tata volt, hanem egy férfinak öltözött asszony. Erre megint elszontyolodtam. Mondok, az öreg egyszer csak itthon terem újra, amit bizony sehogy se kívántam.
Játszottunk azután egyszer-másszor még zsiványosdit vagy egy hónapon át és én akkor abbahagytam. A többi fiú is abbahagyta. Kirabolni nem raboltunk ki senkit, meg sem öltünk senkit, de úgy tettünk mintha tettük volna. Ki-kicsaptunk az erdőből és nekimentünk disznóhajcsároknak, meg asszonyoknak, kik zöldséget vittek a piacra, de soha senkit be nem raktároztunk a barlangba. Tom Szójjer a disznókat ércnek mondta, a sárgarépát és egyéb holmit ékszernek, s mikor visszatértünk a barlangba, ott eldicsekedtünk vele egymásnak, hogy mit végeztünk, hány embert öltünk meg és jegyeztünk meg kereszttel. De én ennek semmi hasznát nem tudtam belátni. Egyszer leküldött Tom Szójjer egy fiút, hogy fusson körül egy égő bottal, amit ő véres kardnak nevezett (ez volt a jele annak, hogy a bandának gyülekeznie kell) s azt mondta, titkon hireket kapott a kémeitől arról, hogy másnap egy egész csapat spanyol kereskedő és Mooric, mind rémgazdagok, Kévhollóban fognak táborozni kétszáz elefánttal és hatszáz tevével és ezernél több öszvérrel, minden állat tele rakva gyémánttal, és nem őrzi őket senki, csak vagy száz strázsakatona és így mi, amint mondta, lesbe állhatunk, leöldöshetjük az egész frekvenciát és bezsebelünk mindent. Azt mondta, tartsunk készen puskát, kardot. Ő ugyan egy sárgarépás kocsit se támadott meg anélkül, hogy a kardot, puskát ki ne pucováltatta volna, pedig csak léc meg söprűnyél volt mind és azt ugyan pucoválhattad, amíg bele nem szakadtál, attól ugyan egy fityinggel se lett jobb, mint azelőtt volt. Én ugyan nem hittem, hogy meg tudjuk lékelni a spanyolok és Mooricok ilyen hadát, de roppant szerettem volna elefántot meg tevét látni, hát én ott is voltam másnap, szombaton a lesben. És amikor elhangzott a jelszó, hát ki az erdőből, le a domb oldalán. De biz ott a spanyoloknak, meg Mooricoknak híre se volt, se elefántnak meg tevének. Iskolásgyerekek tartottak majálist, az is mind az apraja. Rájok rontottunk és nekikergettük őket a dombnak, találni azonban nem találtunk egyebet apró pogácsánál meg lekvárnál, de Ben Ródzsersz elcsípett egy rongybabát, Dzsó Háper pedig egy énekeskönyvet meg egy irkát. De aztán ránk jöttek a tanítók, mi meg eldobáltuk a holmit és elinaltunk. Gyémántot se láttam, s meg is mondtam Tom Szójjernak. Ő azt felelte, volt ott teméntelen. Azt mondta, voltak ott Mooricok, meg elefánt meg minden. Hát mondok, akkor mért nem láttuk mi is? Ő azt mondta, ha nem volnék olyan tudatlan, hanem olvastam volna a könyvet, melynek címe Don Kihoté, tudnám s nem kérdezném. Azt mondta, babonaság volt a dologban. Azt mondta, százával volt ott a katona, meg az elefánt, meg a kincs és így; de voltak ellenségeink, akiket ő Mágusoknak nevezett, akik átváltoztatták az egészet egy elemi iskolává, épen csak a mi truccunkra. Rendben van, mondok, de akkor nekünk meg a Mágusok ellen kellett volna mennünk. Tom Szójjer azt mondta, hogy bibaszt vagyok.
– Hej, azt mondja, egy Mágus meg tud idézni egy sereg tündért, ezek meg pozdorjává aprítanak, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy kukk. Olyan nagyok azok, mint egy élő fa és olyan szélesek derékban mint egy templom.
– Jól van, mondok, tegyük fel, hogy nekünk is lenne néhány tündérünk: akkor nem bánhatunk el a másik bandával?
– De honnan szereznéd?
– Tudom is én. Honnan szerzik azok?
– Hej, azok megdörzsölnek egy ócska rézlámpát vagy vasgyűrűt és arra csak úgy rajzik oda a tündér, és csak úgy szakad körülöttük a villám és a dörgés és támad nyomukban a füst, és amit csak rendelnek nekik, egy-kettőre megteszik. Azoknak semmi kirántani fundamentumostól egy becsukott tornyot és ráborítani egy tanfelügyelőnek vagy akárkinek a kobakjára.
– S ki kényszeríti őket rá, hogy jöjjenek?
– Ki, akárki, ha megdörzsöli a rézlámpást vagy a vasgyűrűt. Az parancsol azoknak, aki megdörzsöli a lámpát vagy a gyűrűt s meg kell mindent csinálniok, amit mond nekik. Ha azt mondja, építsenek föl egy negyvenmérföldes palotát csupa merő drágakőből és töltsék meg gumibagóval, vagy amit csak kíván az ember és hozzák el neked feleségül a kínai császár leányát, meg köll tenniök és meg is teszik mielőtt másnap a nap fölkelne. De értsd meg, még körül is táncolják a palotát az egész országon végig, ha az ember kívánja.
– No hát, tökfejű nép is az, úgy nézem én, ha nem tartja meg magának azt a palotát, ahelyett, hogy így a bolondját járja körülötte. Dejszen, csak volnék én olyan tündér, előbb látnám én azt az urat Kukutyinban zabot hegyezni, mintsem hogy abbahagyva a magam dolgát, ő hozzá siessek egy ócska lámpás vagy egy gyűrű dörzsölésétől.
– Hogy beszélhetsz már így fiam. Muszáj köllene gyünnöd, ha dörzsöli, akár tetszik, akár nem.
– Mit, oszt hogy olyan nagy mint egy élő fa és olyan vastag mint egy templom? Jól van, hát jönnék; de tudom istenem fára is mászna tőle, még pedig a legnagyobbra, ami az országban van.
– Csipisz! Nem lehet Hokk Finn teveled okosan beszélni. Nem értesz te semmihé se. Hígfejű legény vagy te mindenestül.
Két-három napig eltünődtem ezen, s mondok, hadd lám hát, mi van a dologban. Szereztem egy ócska rézlámpást és egy vasgyűrűt s kimentem az erdőre s dörzsöltem, dörzsöltem, hogy úgy folyt rólam a víz, mint az egyszeri cigányról, mondok, majd építtetek egy palotát s eladom jó pénzért. De semmi látszatja se volt, tündér ugyan nem jött. Mondok hát, mind az egész izé nem egyéb mint Tom Szójjer tódítása. Talán ő hitte a Mooricokat, meg az elefántokat, én mást gondoltam. Egészen olyan volt az, mint az igazi vasárnapi ismétlőiskola.