Mikor aztán mindnyájan elmentek, a király azt kérdezte Meri-Dzséntől, hányadán van felesleges szobák dolgában s Meri azt mondta, van egy, amely jó lesz Vilmos bácsinak, ő a magáét átengedi Harri bácsinak, mert az valamivel tágasabb, ő maga a két testvére szobájába megy s ott hál a supetliben, és a padláson is van egy kis vacak priccsel. A király azt mondta, a padlásszoba jó lesz az ő komornyikának, – amin engemet értett.
Meri-Dzsén fel is kísért bennünket és mindenkinek megmutatta a szobáját, ami mind egyszerű volt, de csinos. Azt mondta, ruhát és holmi egyéb kabátot elvisz a szobájából, ha Harri bácsinak útjában van, de a király azt mondta, nincsen útjában. A szoknyái hosszatt a falra voltak aggatva s le voltak takarva kalikófirhanggal, amely leért egész a földig. Az egyik sarokban volt egy régi varkocs-hajfonat, egy másik sarokban egy gitártok és mindenféle apró holmi és dib-dáb szerte, amivel lányok szokták szobáikat felcicomázni. A király csak azt mondta, a szoba csak annál barátságosabb és kedvesebb, hát nem kell bántani semmit. A herceg szobája bizony szűkes volt, de egyébként elég jó, olyan volt az enyém is.
Ez éjjel nagy vacsora volt s azok az urak és asszonyságok mind ott voltak, én pedig a király és a herceg széke háta mögött álltam s nekik udvaroltam; a többieket a szerecsenek szolgálták ki. Meri-Dzsén az asztalfőn ült, mellette Zsuzsa, és egyre azt beszélte, hogy milyen rossz a kétszersült, milyen silány a kompót és milyen rágós és ordináré a csirkepecsenye – és több efféle mihasznaságot, ahogy asszonyok szokása, hogy kicsalják a dícséretet. De a nép tudta, hogy minden a legjava, és meg is mondta és hajtogatta: Hogy is tudják csak a piskótát ily nagyszerűen megpirítani? és: honnan is veszik az istenért ezt a mese savanyított holmit? és mindazt a szemfényvesztő tereferét, amit, tetszik tudni, minden vacsorán hall az ember.
És mikor mindennek vége volt, én meg a nyúlszájú megvacsoráztunk a konyhában a maradékon, a többiek segítettek a négereknek az asztalt fölszedni. A nyúlszájú tőlem Angolországot tudakolta, s az Isten akárhova tegyen, ha egyszer-másszor már úgy nem éreztem, hogy ropog alattam a jég. Azt mondja a nyúlszájú:
– Látta-e valaha a királyt? – aszondja.
– Kit? Negyedik Vilmost? Má hogyne láttam volna, mikor a mi templomunkba jár. Tudtam, hogy már évek óta nem élt, de nem mutattam. Igy, hogy azt mondtam, hogy a mi templomunkba jár, azt mondja a nyúlszájú:
– Mit, rendesen?
– Persze, hogy rendesen. A padja épen szembe van a mienkkel. Az Úr asztala másik oldalán.
– Én azt tudtam, hogy Londonban lakik.
– Hát hogyne! Hol laknék máshol?
– De úgy tudom, maguk meg Seffildben laknak.
Láttam, hogy most kátyúban vagyok. Úgy tettem, mintha csirkecsont akadt volna meg a torkomon, hogy időt nyerjek s kitaláljam, hogy hajtok tovább.
– Úgy értem, hogy rendesen eljár a mi templomunkba, amikor Seffildben van. Ez pedig nyáron szokott lenni, mikor oda jő tengeri fürdőre.
– Mit beszél maga! Seffild nincsen a tenger partján.
– Nincs, nincs, hát ki mondta, hogy ott van?
– Maga mondta.
– Én ugyan nem.
– Dehogy nem.
– Soha effélét én nem mondtam.
– De hát akkor mit mondott?
– Azt mondtam, hogy oda jár a tengervízre, azt én.
– De, hát hogy jár oda a tengervízre, ha nincsen ott a tenger?
– Nézzen ide, mondok, látott maga valaha kölni vizet?
– Hogyne láttam volna?
– Jó, de hát muszáj volt magának Kölnbe menni, hogy lássa a kölni vizet?
– Má hogy lett volna muszáj.
– Nohát, Negyedik Vilmosnak se muszáj a tengerre menni, hogy tengervizet lásson.
– Hát akkor hogy fürdik benne?
– Hozatja mint más ember a kölni vizet, hordóban. Ott a seffildi palotában vannak kályhák, mert hogy neki melegen kell a víz. Azt hiszi tán, hogy azt a rengeteg vizet a tengerben föl tudnák forralni? Olyan alkalmatosságot ugyan még nem tudtak föltalálni.
– Most már értem, de ezt kellett volna mindjárt mondani, nem került volna ennyi időbe.
Mikor ezt mondta, láttam már, hogy kijutottam a hínárból s jó kedvem lett megint. Most meg ezt kérdezte a nyúlszájú:
– Maga is eljár a templomba?
– El én, rendesen.
– És hol ül?
– Hol! A magunk padjában.
– Kinek a padjában?
– A mienkben. Harri bácsiéban.
– Az övében? Minek neki a pad?
– Hogy beleüljön. Mit gondol, mi egyébre kellene?
– Én azt hittem, ő a perdikálószékben áll.
Nesze neked! Elfelejtettem, hogy lelkész. Láttam, megint hínárban vagyok, hát másik csirkecsonthoz folyamodtam, hogy valami eszembe juthasson. Aztán azt mondtam:
– Az istenfáját, hát maga azt hiszi, hogy egy templomban csak egy lelkész van?
– Aztán mire való nekik több?
– Tyhű, hogy királynak papoljanak! Még ilyen kislányt se láttam, mint maga. Van azoknak tizenhét papjok is.
– Tizenhét, uram bocsá! Már én ilyen litániát végig nem hallgatnék, ha soha nem is látnám Isten országát. Belekerül egy hetökbe is, míg ledarálják.
– Fityfirity! Nem mind prédikál mindennap. Csak egy-egy egy napon.
– Hát akkor a többi meg mit csinál?
– Oh semmi különöset. Ott ténferegnek, tovább adják a tálat s miegymás. De rendesen nem csinálnak semmit.
– Akkor mi szükség van rájuk?
– Mi szükség? Vannak, a mutatósság kedviért. Hát maga semmihez se ért?
– Bizony semmi szükségem arra, hogy ilyen haszontalanságokhoz értsek, mint ez. Hogy bánnak Angliában a cseléddel? Jobban bánnak velük, mint mink bánunk a szerecseneinkkel?
– Nem a! A cseléd ott a senki és semmi. Rosszabbul bánnak velük, mint a kutyával.
– Nem adnak nekik szabadságot, mint ahogy mi adunk karácsonykor, újesztendő hetén, július negyedikén?
– Nézzen ide. Az ember azt hihetné, maga sohase járt Angliában. Jaj nyúl – izé – Johanna, nem lát ott a cseléd szabadságot új évtől új évig; nem jut az cirkuszba, színházba, szerecsenkiállításra, sem sehova.
– Se templomba.
– Templomba se.
– De maga mindig eljárt a templomba.
Megint falnak mentem. Megfelejtkeztem, hogy az öreg úr cselédje vagyok. De már a másik pillanatban csak úgy hadartam a magyarázatát, hogy a komornyik mennyire más, mint a közönséges cseléd, hogy annak muszáj templomba járni, akár tetszik neki, akár nem, és ott kell ülnie a familiával, mert erről törvény van. De nem egészen jól csináltam, mert mikor elvégeztem, láttam, hogy nem volt megelégedve. Azt mondja, hogy:
– Igy görbüljön meg, aszondja, hogy hazudott egy zsákkal?
– Igy görbüljek meg, – mondom én.
– Nincs hazugság nélkül?
– Nincs benne egy szál se, – mondom én.
– Tegye a kezét erre a könyvre s úgy mondja.
Láttam, hogy nem volt csak egy akadémiai nagy szótár, hát rátettem a kezemet s úgy mondtam. Erre aztán valamivel barátságosabb lett s aszondja:
– Jó, hát elhiszek egyet-mást belőle, s ha az Isten megsegít, elhiszem a többit is.
– Mit akarsz elhinni Dzsoé, – mondja Meri-Dzsén – aki ép belépett, Zsuzsától követve. Nincs rendén, nem is szép, hogy így beszélsz vele idegen ember létére, aki olyan messze esett a hazájától. Hogy esnék neked is, ha így bánnának veled?
– Te is mindig úgy vagy Mém, hogy örökké sietsz segíteni azokon, akiknek se bajuk. Én nem bántottam ütet. Hallgattam a tódításait s azt mondtam, hogy nem nyelem ám el valamennyit. Ennyi az egész, amit mondtam. Azt tartom, ezt a kicsit csak elbírja a lelkem, vagy nem?
– Keveset törődöm azzal, nagy volt-e, kicsiny-e; ő a mi házunkba van és idegen, nem illik így beszélned vele. Ha neki volnál, te is éreznéd a szégyenét; így neked se kellene akárkivel úgy beszélned, hogy szégyenkeznie kelljen.
– De Mém, ő azt mondta –
– Nekem ugyan mindegy, hogy mit mondott ő. A te dolgod, hogy barátságosan bánj vele és hogy ne mondj neki affélét, amitől eszébe jut, hogy nincs a hazájában és atyjafiai között.
Mondok erre én magamban, ezt a lányt engedjem én pénzéből kifosztani az által a vén hüllő által?
Zsuzsa is besérült s elhihetik, hogy az is végigcirógatta a nyúlszájút.
Mondok magamban, no ez még egy, akit engedek kifosztani a pénzibül.
Erre megint Meri-Dzsén kezdett új verset, és édesen és szeretettelteljesen kezdte, – mert ez volt a szokása – de mire abbahagyta, a szegény nyúlszájúból alig maradt meg valami, úgy ráripakodott.
– Hát, rendben van, – mondja a két lány – most aztán bocsánatot fogsz tőle kérni.
És kért a nyúlszájú. És olyan gyönyörűen csinálta. Olyan gyönyörűen, hogy gyönyörűség volt hallgatni. Szeretném még ezer tódítással telehazudni a fejét, hogy még egyszer bocsánatot kérhetne.
Mondok magamban: ez még egy, akit engedek kifosztani a pénziből. Mikor elvégezte a bocsánatkérést, mind a lelküket kitették, hogy otthon érezzem magam, mintha atyafiak közt lennék. Én pedig oly komiszul éreztem magamat, olyan elesetten és nyomorultan, hogy azt mondtam magamban, el vagyok szánva; és ha meggebbedek, meg kell a számukra mentenem azt a pénzt.
Most már siettem lefeküdni, mondok, itt az ideje. Mikor magamban voltam, nekiálltam meghányni-vetni a dolgot. Elmenjek, mondok, titokban ahhoz a doktorhoz és beáruljam neki a csalókat? Nem, ez nem lenne jó. Elárulhatná, hogy kitől tudja, akkor aztán a király, meg a herceg aligha be nem fűtene nekem. Szóljak titokban Meri-Dzsénnek? Ez se járja. Az arcáról leolvasnák a dolgot; a pénz a kezükben van, kiosonnának vele, aztán üthetnék bottal a nyomukat. Ha pedig segítségére menne Meri, én belekeveredném a slamasztikába, mielőtt végire járnának, azt hiszem. Nem, nem, itt csak egy helyes út van. El kell valahogy lopnom azt a pénzt; még pedig olyanformán kell ellopnom, hogy ne is gyaníthassák, hogy én loptam el. Itt belepottyantak a jó módba, aligha is mennek el innen addig, amíg jól ki nem fizették a familiát, meg az egész várost azzal, amire rászolgáltak: így van időm alkalomra várni. El fogom lopni s el fogom rejteni s utóbb, ha messze leszek innen lenn a folyó mentén, levelet írok és elmondom Meri-Dzsénnek, hogy hova rejtettem. De legjobb lesz, ha lehet még ez éjjel elemelni, mert lehet, hogy a keményképű doktor nem hagyja a dolgot annyiba ahogy mutatta, és könnyen kiriaszthatná őket innen.
Igy hát megyek, mondok, és kikutatom a szobákat. Az emeleten a tornác sötét volt, de rátaláltam a herceg szobájára s elkezdtem körültapogatni; de eszembe jutott, hogy a király aligha bízta másra a pénzt, így hát az ő szobájába mentem s elkezdtem azt körültapogatni. De láttam, semmire se megyek gyertya nélkül, de persze, azt meg nem mertem gyújtani. Igy hát azt gondoltam, a másik módra kell fanyalodnom: rájok kell lesnem. Ekkor csak hallom ám a lépésöket, hogy jönnek, s az ágy alá akartam bujni; próbáltam elérni, de nem ott volt, ahol gondoltam, hogy van; azonban kezembe akadt a firhang, amellyel Meri-Dzsén ruhái voltak letakarva, hirtelen bekaptam magam ez alá s bebujtam a ruha közé s meglapultam.
Bejönnek s bezárják az ajtót, s első dolga volt a hercegnek leguggolni s az ágy alá kukucsálni. No, mondok, jól jártam volna, ha megtalálom az ágyat, mikor keresem. Pedig mindenki tudja, hogy a legtermészetesebb dolog az ágy alá bujni, ha az ember efféle titkos járatban van. Aztán leültek, s a király azt mondja:
– No, mi az? – és fogja rövidre, mert jobb nekünk odalenn bőgni a gyászolókkal, semmint itt lenni s módot adni nekik, hogy rólunk beszélgessenek.
– A dolog, Capet-ivadék, ez: nem érzem magam jól; rossz ándungom van. Az a doktor egyre fúrja a fejemet. Szeretném tudni, mit tervezel. Nekem van egy eszmém s azt gondolom, épkézláb eszme.
– Mondja el, herceg.
– Az, hogy legjobb lesz innen kilopózni még hajnalban három óra előtt és szépen leúszni a folyón a – szerzeményünkkel. Kivált, tekintve azt, hogy olyan könnyen szereztük, hogy visszaadták, szinte a fejünkhöz vágták, mint ön mondaná, mikor pedig azt gondoltuk, hogy úgy kell tőlük visszalopnunk. Én amondó vagyok, hogy – köd előttem, köd utánam, vegyük illára a dolgot.
Ezen ugyan jócskán elszontyolodtam. Egy vagy két órával előbb nem fogott volna rajtam, de most majd rosszul lettem tőle. A király kifakadt és aszondja:
– Mit? Hogy el ne adjuk a többi holmit? Odébb álljunk, mint egy pár futóbolond és itthagyjunk nyolc–kilencezer dollár ára holmit, ami tisztára itt hever szerte s csak arra vár, hogy föllapátoljuk? És mind jó, könnyen kelendő jószág még hozzá!
A herceg dünnyögött, azt mondta, elég neki a pénzes zacskó, ő nem akar beljebb menni a dologba, ő nem kíván néhány szegény árvát mindenéből kifosztani.
– Micsoda bolond beszéd, mondja a király. Semmiből se fosztjuk ki őket, csak ebből a kis pénzből. A kárvallott az a népség lesz, amely megveszi a holmit, mert mihelyt nyilvánvaló lesz, hogy nem a magunkét adtuk el, – ami kitudódik, mihelyt elinaltunk – az adásvevés nem lesz érvényes és minden visszamegy régi állapotába. Ezek a te szegény árváid visszakapják a házukat, az pedig elég is nekik; fiatalok és egészségesek, könnyen megkeresik életüket. Ezek nem fognak sanyarogni. Gondolja meg, ezren és ezren vannak, akiknek nincs ennyi módjuk. Az isten áldja meg, ezeknek nem lesz okuk a panaszra.
Hát a király lukat beszélt a hasába, s így végre a herceg engedett s azt mondta, rendben van, de hogy mégis, aszondja, merő bolondság ittmaradni azzal a doktorral, aki a fejünk felett lóg. De a király azt mondja:
– Az isten akárhova tegye azt a doktort! Mit törődünk mi ő vele? A városnak nem minden bolondja a mi pártunkon van-e? És nem ezek vannak túlnyomó nagy többségben minden városban?
Ezzel készen voltak, mentek volna le földszintre. De a herceg azt mondja:
– Azt tartom, nem jó helyre tettük a pénzt.
Ettől megint földerültem. Már azt kezdtem hinni, hogy semmit se fogok hallani, ami útbaigazítana. Azt mondja a király: Miért?
– Mert Meri-Dzsén innen túl gyászt fog viselni és első lesz, hogy a néger, aki ezt a szobát takarítja, parancsot fog kapni, hogy ezt a sok rongyot rakja ládába s tegye félre láb alul. És azt gondolja tán, hogy ez a néger nép ráakadhat a pénzre anélkül, hogy kölcsön ne vegyen belőle valamennyit?
– Már most megint helyén van a feje, hercegem, mondja a király, és oda jő kaparászni a firhang alatt két-három lábnyira tőlem. Én a falhoz lapultam és rém csöndesen voltam, bár vacogott a fogam is, s mondok, ugyan mit szólna ez a két fickó, ha itt csípne, s én iparkodtam kitalálni, mit kéne tennem, ha csakugyan megcsípnének. De a király megtaláta a zacskót, mielőtt én többel elkészültem volna egy félgondolatnál, és nem gyanította, hogy én ott vagyok. Fogták a zacskót és egy hasadékon bedugták a szalmazsákba, mely a dunnák alatt volt, s begyömöszölték egy vagy két lábnyira a szalmába s azt mondták, most rendben van, mivelhogy a néger ember csak a dunnákat és vánkosokat veti meg és meg nem fordítja a szalmazsákot, csak tán kétszer egy esztendőben, így hát nem kellett attól félniök, hogy meglopják.
De én jobban tudtam, hogy hányadán lesznek. Kivettem, mielőtt félig lementek a lépcsőn. Fölcipeltem a padlásszobámba s elrejtettem ott addig is, míg jobb helyet találok neki a házban valahol, mert ha észreveszik, hogy nincs meg, tudom, hogy tűvé teszik érte a házat. Ezt ugyan biztosra vettem. Aztán a falnak fordultam, ruhástul, mindenestül, de nem tudtam elaludni, bár álmos voltam, annyira emésztett az, hogy véghez vihessem az ügyet. Később hallottam a királyt s a herceget feljönni, s én felszöktem a priccsemről s odahasaltam állammal a létrám végin s vártam, nem történik-e valami. De nem történt semmi.
Igy vártam, amíg az utolsó hangok is elmultak és az elsők még el nem kezdődtek s ekkor leosontam a létrán.