A herceg és a király egész nap keményen dolgoztak a színpad felállításán, függönyön és egy sor gyertya elhelyezésén lábvilágításnak, és ez este a ház hamarosan megtelt zsúfolva. Mikor már többé senki se fért be, a herceg otthagyta a bejáró ajtót, hátra került a színpadra és kiállt a függöny elé; egy kis beszédet mondott, földícsérte a tragédiát s azt mondta, ennél izgatóbb nincsen is a világon. Igy hencegett a tragédiájával, és idősebb Kin Edmundjával, akinek a kezében volt a főszerep; és végül, mikor már fölcsigázta jól mindenkinek a várakozását, felhúzta a függönyt és a másik percben jön ki a király nagy kényesen négykézláb, anyaszült meztelen; de be volt festve egész teste karikákkal és stráfokkal, minden színben egy tündöklő szivárvány. És – de ki törődnék egyéb kiállításával, – szóval rémes volt, de borzasztóan nevetséges. A nép majd szétpukkadt nevettében, s mikor a király elkezdett fickándozni és eltűnt szökdelve a szín mögött, addig üvöltöttek, tapsoltak, zúgtak és röhögtek, amíg vissza nem jött és újra nem csinálta. Aztán még egyszer megújráztatták. Még egy tehenet is megnevettetett volna a vén bolondjának a fintorgatása.
Erre a herceg leeresztette a függönyt, bókol a közönségnek és azt mondja, a nagy tragédiát még csak két este adják elő, mert Londonba kötik sürgős szerződések őket, ahol már minden jegy elkelt a Drury-Lén színházban. Aztán újra bókol és azt mondta, ha sikerült mulatságos és tanulságos előadásával a tetszésüket megnyernie, nagyon le fogják kötelezni, ha barátaiknak feldícsérik és biztatják őket, hogy jöjjenek el.
Huszan is közbekiáltanak erre:
– Micsoda? Hát vége van? Ez az egész?
A herceg azt mondja, ez! Nohát, erre jó világ kezdődött. Mindenki ordít, felugrál és neki a színpadnak s a tragikus színészeknek. De egy nagy alattomos képű úr felszökik egy padra s ezt kiabálja:
– Megálljunk! Csak egy szóra, uraim! Mind megállanak s figyelnek. »Minket, aszondja, kifizettek, fenemód kifizettek. De mért nevessen ez az egész város mirajtunk? És egyebet se halljunk ennél az esetnél halálunk órájáig? Nem. A mi dolgunk az legyen, hogy innen szép rendben távozzunk, ezt a színdarabot agyondícsérjük és becsapjuk a város többi részét. Akkor aztán mind együtt leszünk egy vékában. Nem világos ez, mint a pinty? (»Az a! Igaza van a bírónak!«: ezt ordítja mindje.) Rendben van. Hát szót se arról, hogy becsapódtunk. Kiki menjen haza és be kell csődíteni minden teremtett lelket ebbe a tragédiába.«
Másnap egyebet se lehetett hallani a városban, mint hogy milyen nagyszerű volt az előadás. A ház zsúfolva volt megint, s mi ugyanazzal a pénzzel fizettük ki a tömeget. Mikor én meg a király, meg a herceg hazakerültünk a tutajra, bevacsoráztunk, és utóbb, úgy éjfél felé kifaraltatták velem meg Dzsimmel a tutajt, hogy eresszük le két mérföldnyire a folyó közepén a város alá s ott húzzuk ki és rejtsük el.
Harmadik este megint tömve volt a színház, de ezúttal nem új emberek voltak ott, hanem csupa olyan népek, akik az előző két estén is ott voltak. Én a herceggel a kapuban álltam s látom ám, hogy minden embernek meg van tömve a zsebe vagy valamije el van dugva a ruhája alá; s láttam is, hogy nem szagos víz biz az, akárhogy néztem. Záptojást, rothadt hagymát s efféle holmit orrontottam én; s ha megérzem, hogy valahol döglött macska van (pedig ugyancsak megérzem), hát akkor bejött legalább hatvannégy darab. Én is bementem egy pár percre, de nekem nagyon cifra volt, nem bírtam ki. Hát mikor már be nem fért volna senki, a herceg egy fiúnak a markába nyomott egy fertály dollárt, hogy aszondja, álljon helyette egy kissé az ajtónál; ő meg indult hátra a színpadra vivő ajtó irányában, én meg utána; de abban a minutában, hogy a sarkon befordultunk és sötétségben voltunk, azt mondja:
– Vesd el magad most, míg ki nem érsz a házak közül, azután pedig talpalj a tutaj felé, mintha a sátán volna a nyomodban.
Én szót fogadtam, ő meg utánam. Egyszerre értünk a tutajhoz és nem több, mint két másodperc mulva már siklottunk a folyón lefelé, sötétségben és csendességben, rézsút a folyó közepe felé, egy árva szót sem szólva. No, mondok, a szegény királynak lesz hadd-el-hadd a nézőközönséggel; de szó sincs róla; csakhamar kezd őkelme kikecmeregni a putriból és aszondja:
– No herceg, hogy sült el az ócska játék ezúttal?
Csak fönn se volt a városban egyáltalán, az istenadta.
Persze, lámpást nem akasztottunk ki, amíg vagy tíz mérföldnyire a város alatt nem voltunk. Ott aztán meggyújtottuk a lámpásunkat és vacsorához láttunk, és a király meg a herceg majd szétmállottak azon való nevettükben, hogy milyen jól elbántak ezzel a néppel. Azt mondja a herceg:
– A bambák, tökfilkók! Tudtam, hogy az első ház hallgatni fog s engedi a többieket becsapni; és tudtam, hogy a harmadik estét nekünk szánták ravaszul s azt gondolták, most rajtuk a sor. No hát, rajtuk is van a sor s adnék érte valamit, ha megtudhatnám, milyen hasznát vették. Csak annyit szeretnék tudni, hogy találják bele magukat a helyzetükbe. Ha van eszük, batyubált csinálnak belőle, ennivalót hoztak eleget.
Ezek a gézengúzok bevettek a három estén négyszázhatvanöt dollárt. Ilyen szekérszám soha életemben nem láttam pénzt besöpörni.
Utóbb, mikor a herceg és a király már aludtak és hortyogtak, azt mondja Dzsim:
– Hokk, – aszondja – nem megbámulsz te, hogy micsinálik ezek a királok?
– Nem, mondok, én nem.
– Mért nem, Hokk?
– Hát azért nem, mert azt tartom, a vérükbe van. Azt tartom, mind egy húron pendül, ahány van a világon.
– De Hokk, ezek a mienk királok, ezek igazi ordináré zsivánszkiak; azt mondok én, zigazi zsivánszkiak.
– Azt mondom én is; a királyok rendszerint zsiványok mind, ahogy én nézem a dolgot.
– Igazán?
– Majd egyszer olvassz róluk valamit, oszt meglátod. Nézd Nyolcadik Henriket; ehhez képest ez a mienk egy vasárnapi iskolai főfelügyelő. És nézd Második Károlyt és Tizennegyedik Lajost és Tizenötödik Lajost és Második Jakabot és Második Edvardot és Harmadik Rikárdot és még másik negyvenet; nem is számítva a szász hetesuralkodókat, akik a régi időben nekiszabadulva föltámasztották halottaiból Káint. Hej, csak a vén VIII. Henriket kellett volna látnod, mikor virágjában volt. Igazán virág volt. Mindennap másik feleséget vett el és másnap reggel lecsapatta a fejét. És olyan közömbösen csinálta, mintha csak tojást rendelne magának. »Hozzátok fel, aszondja, Goinn Nellit.« Hát felhozzák. Másnap reggel: »Üssétek le a fejét«. És hát leütik. »Hozzátok fel Sór Dzsént«, aszondja és Dzsén feljő. Másnap reggel: »Üssétek le a fejét« – és leütik. »Csöngessetek a szép Rozamundának.« A szép Rozamunda szót fogad a csengetésnek. Másnap reggel: »Csapjátok le a fejét«. Aztán mindenik asszonnyal mondatott magának minden éjjel egy-egy mesét és ezt addig folytatta, amíg föl nem vitte ezer és egy mesére, azt aztán mind beleiratta egy könyvbe és elnevezte az Itéletnapja Könyvének, ami jó cím volt és megfelelt az esetnek.
Te Dzsim nem ismered a királyokat, de én ugyan ismerem; ez a mi vén svihákunk még a legüdébbek közé tartozik, azok közül, akiket láttam a históriában. Hát nézd, Henriknek eszébe jut belekötni ebbe az országba. Hogyan fog hozzá? Megüzeni neki? Előadást rendez neki? Majd iszen! Hertelen kicsapja mind a terhét a hajóból a bosztoni kikötőben, kivág egy függetlenségi nyilatkozatot és azt mondja: gyertek, ha mertek. Ez az ő módja, nem ád az egérutat senkinek. Gyanút fog apja, a Vellington hercege iránt. Mit gondolsz, mit csinál? Magyarázatot kér tőle? Nem, belefojtja egy hordó borba, mint a macskakölyket. Teszem, ha valaki pénzt felejtett ott, ahol ő volt, mit csinált? Zsebre vágta. Tegyük fel, hogy kötelezte magát valamire kontraktussal és az ember kifizette, de nem telepedett oda, hogy lássa, megteszi-e: ugyan mit csinált? Épen az ellenkezőjét csinálta. Tegyük föl, hogy kinyitotta a száját, – hát aztán. Ha nagy hirtelenében be nem csukta megint, annyiszor, amennyiszer kieresztett rajta egy-egy hazugságot. Ilyen bogár volt az a Henrik, ilyen az. És ha ő lett volna itt mivelünk ezek helyett a mi királyaink helyett, még karakánabbul bánt volna el ezzel a várossal, mint ahogy a mieink elbántak. Nem mondom, hogy ezek is báránykák, mert ha a dolguk fenekét nézed, bizony nem azok, de ezek, akárhogy is csak bliktrik ahhoz a vén koshoz képest. Annyit mondhatok: király király, ebbe bele köll nyugodni. Összevissza fene ordináré nép az. De hát úgy vannak nevelve.
– De Hokk, ezeknek mieinknek rém büdös szaguk meg van nekik.
– Mindnek olyan van, Dzsim. Nem segíthetünk a szagukon, a történet erre nem tanít meg bennünket.
– No, a herceg, azt valahogyan csak elviselhetek.
– Igaz, a herceg másmilyen, de az se nagyon. Ez a mienk hercegnek olyan közepesen ordináré legény. Ha leissza magát, nincs olyan rövidlátó ember, aki meg tudná külömböztetni egy királytól.
– Mondhatok Hokk, én már dosztig vagyok, nem kéreg belilek tebbet. Ez nekem ipen elig.
– Úgy vagyok velök én is, Dzsim. De hát kezünkre adta őket a sors s nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy mik, és így kell velök bánnunk. Néha magam is azt kívánom, bár hallanánk olyan ország hírét, aki kifogyott a királyokból.
Mi haszna mondtam volna meg Dzsimnek, hogy ezek nem igazi királyok és hercegek? Semmi haszna se lett volna; hozzá szakasztott úgy is volt, ahogy mondtam: semmi külömbséget sem lehetett észrevenni köztük és az igazi királyok közt.
Lefeküdtem és Dzsim nem szólított, mikor rajtam lett volna a sor. Ezt ő sokszor megtette. Mikor épen úgy pitymallat táján fölébredtem, ott ült szegény, fejét a térdire lógasztva, sóhajtozott és morfondírozott. Nem háborgattam, úgy tettem; mintha nem venném észre. Tudtam, hogy min jár az esze. A feleségére, meg gyermekeire gondolt, akik messze távol vannak és búsult, mert haza vágyott, mivel hogy világéletében nem volt ennyit távol hazulról; én el is hiszem, hogy épen úgy a szívén feküdt a családja, mint akármelyik fehérembernek. Nem látszik a dolog természetesnek, de én már csak azt tartom, úgy van. Sokszor nyavalygott és búslakodott így éjtszakának idején, mikor azt hitte, hogy aluszom, és aszondja: »Szeginke Liszka, szegin picike Dsomuj! Nagyon nehez megvan; azt hiszek, soha se nem látok bennetek, soha, soha!« Egy rém jó szerecsenember volt ez a Dzsim.
Ezúttal valahogy szóbaálltam vele a feleségéről meg a kicsinyjeiről, és csakhamar aszondja:
– Azért most olyan rossz meg van nekem, mert hallottam valamit ott a parton, hogy aszondja zsupsz! már előbb, valami mintha zuhanta vóna, és erril eszembe jutja aztat az idő, mikur a kicsinke Liszkámmal oly cudarul bántam. Csak nígy esztendis megvut a kicsike, osztán megkapta veresskarlát karanyót, és vuta rém beteg szeginke; de jobban lette és egyszer ott álldigálta, és én aszondok neki:
– Tedd be zajtu, mondok.
De nem tette be, csak állta ott, szípen mosologta nekem. És én megint mondok, nagy lármasággal, mondok:
– Nem hallod, mondok, tedd be zajtu!
Ü csak megint ott álldigálja és rám mosologja magát. Engem elfutja mireg, mondok:
– Majd megtanítok teged szófogadásra, tudom!
És ezzel meglegyintek oldalvást fejecskét neki, a kitül elterülte magát. Én meg menek másik szobába és ott maradog tiz percentekig, és mikur gyüvök vissza, zajtu még mindik nyitva megvan és a kicsikét ippeg benne állta és nizi pallót és kesereg és vígig csurogja a könyje. Jaj, majd elvette zeszemet és megyek kicsikéhez és ippeg akkor – mert zajtu befelé nyilta, ippeg gyün a szél és zsupsz! becsapi zajtut kicsike háta megett és jaj nekem, kicsikém nem mozdulta magát. Majd kiszakadta lilekzetem, és ugy vutam, nem is tudok hogy vutam. Odabillegtem és kinyitok zajtut szipecskin lassacskán és bedugok fejemet oda kicsike mögött csendesen, halkan és aztán hertelen, ahogy csak torkomon kiférte kajátok, hogy bumm! Kicsike nem mozdulta! Jaj, Hokk, nagy sírást megcsináltam és ölembe veszek a kicsike és aszondok: oh, szegin kicsi árva juszágom te! Zisten mindenható bocsássa meg zereg Dzsimnek, mert ü maga soha se nem bocsajtja meg magának, a mig meg nem halja. Oh, szeginke, siket vota meg néma, Hokk, szeginke kuka vuta, és én így bántam szegin fejivel!