Már fölkelt a nap, de mi csak vígan mentünk tovább, nem kötöttünk ki. A király, meg a herceg ki-kijöttek, de jó rozsdásoknak látszottak; mikor azonban a vízbe ugrottak és úsztak egy jót, módosan felfrissültek. Reggeli után a király kiült a tutaj egyik sarkára, ledobta csizmáját, felgyűrte a nadrágját, belógatta a lábát a vízbe, hogy jó kényelmesen legyen és rágyújtott és elkezdte betéve tanulni Romeo és Juliáját. Mikor jól bevágta, ő s a herceg elkezdték együtt begyakorolni. A herceg kénytelen volt újra, meg újra a fejébe verni, hogy miként kell minden beszédet mondani; ozt megsóhajtoztatta s a kezét a szívére tetette vele s nemsokára azt mondta, elég formásan csinálja; csakhogy, aszondja, nem kell azt, hogy Romeó! olyan bőgve mondani, akár egy bika; hanem lágyan, nyögdécselve, epedőn, így: Rohohómeó! Ez az igazi; mert Julia egy édes, bájos gyereklány, tetszik tudni, s nem cikákol, mint egy páva.
Azután aztán előszedtek egy pár hosszú kardot, amit a herceg tölgyfalécből faragott s elkezdték gyakorolni a kardvívást, – a herceg magát III. Rikárdnak nevezte; és ahogy kiálltak és körülparádézták a tutajt, hát nézni is nagyszerű volt. De egyszerre a király félrelépett s leesett a tutajról és ezután pihentek egyet és a kalandjaikról beszélgettek, melyek máskor érték őket a part mentén.
Ebédután azt mondja a herceg:
– Tudod, Capet, ebből elsőrendű mutatványt csinálunk, s azt tartom, egy kicsit ki kell a dolgot bővítenünk. Kell valamicske, amivel valahogy megfeleljünk az újrázásra.
– Mi az az ujjrázás Bildzsvoater, hogyan kell az embernek az ujját rázni?
A herceg megmagyarázta neki, mi az újrázás, és azt mondta:
– Én azzal felelek az újrázásra, hogy ellejtem nekik a felföldi kalamajkát vagy elfujom a matrózdudát; maga pedig – hadd lám csak – hopp, megvan: elcsinálja Hamlet monológját.
– Hamletnek mijét?
– Tetszik tudni a monológját. Sexpir legünnepeltebb izéje; isteni, ah, isteni! Mindig megcsípi a házat. Nincsen meg a könyvemben, – csak egy kötetem van az egészből, de ki tudom pecézni emlékezetből. Csak egy percig fogok föl s alá járni s meglátom, vissza tudom-e idézni emlékezetem tárházából.
Hát elkezdett föl s alá járkálni gondolkozva, minduntalan ráncba rakva a homlokát; aztán felhúzta a szemöldökét; majd végigsimította a homlokát, meg-megtántorodott és úgyszólván nyögött bele, majd sóhajtott, majd úgy tett, mintha könnyet ejtene. Gyönyörű volt őtet nézni is. Lassan-lassan aztán meg is fogta a dolgot. Azt mondta, figyeljünk rá. Akkor nagyon előkelő állásba vágta magát, a féllábát előre tolva, karját messze kinyújtva, fejét hátra szegve, az égre tekintve; és aztán elkezd hadonászni, dühöngeni és a fogát csikorgatni, és ennekutána egész beszéde alatt üvöltött, körül feszengett, fel-felfujta a mellét és valósággal palacsintává lapított minden színjátszást, amit eddig láttam. A szövege – könnyen megtanultam, amíg a királyt betanította rá – ez:
Lenni vagy nem lenni; ez az a meztelen tőr,
Mitől a balsors oly sokáig él;
Mert ki viselné el az élet terhét
Míg Dunszinánhoz jön a Birnámi erdő,
Hahogy félszünk a sirontúlitól
Nem gyilkolná meg az ártatlan álmot,
Nagy természet, e másik átkodat,
S dobáljuk inkább vad sors nyilait,
Mintsem kerüljük, mit nem ismerünk.
Tekintély adván pihenőt nekünk
Ébredj Dunkán és ne kopogj! Bár fölébrednél!
Mert az idő vesszőjét s gúnyját ki viselné,
A zsarnok kényét, a gőg nevetését,
A perhalasztást, békét, kínölőt,
A holt pusztában, éjfelen, mikor ásít a sír,
Rendes mezben: ünneplő feketében,
Ha nem lehelne dögvészt a világra
Az ismeretlen tartomány, melynek határiról
Vándor még vissza nem tért,
S az elhatározás természetes színét
A gond halványra betegíti,
Hasonlón a mesebeli macskához,
S a felhő, mely házunk felett tanyáz,
Tekintve eztet vészen más irányt
S elveszti tett nevét.
Kívánatos vég ez. De csitt bájos Ofélia,
Nyíljék meg súlyos márványajakad
S eredj a kolostorba, menj!
Hát az öreg szerette ezt a beszédet s rém hamar meg is tanulta, ment is neki, mint a karikacsapás. Mintha csak erre született volna; s ha benne volt s föl volt izgatva, egészen kedves volt, ahogy handabandázott, mire abbahagyta.
Az első jó alkalommal, ami kínálkozott, a herceg nyomtatott néhány színlapot; s ezután két-három napon át, amíg úsztunk lefelé, a tutajon rém eleven élet folyt; nem volt ott egyéb, mint kardvívás és – aminek a herceg mondta – próbák az egész idő alatt. Egy reggel, mikor már jól lenn voltunk Arkanszó államban, meglátunk egy széles öbölben egy olyan kis fiókvárost; kikötöttünk úgy háromfertály mérföldnyire fölötte egy csatornaféle bejáratánál, amely úgy be volt cipresszus fákkal takarva, hogy alagúthoz volt hasonló, és mindannyian – Dzsimet kivéve – csónakba ültünk, hogy megtapasztaljuk, lenne-e ezen a helyen valami kilátása a mutatványainknak.
Roppant jókor jöttünk; cirkusz készült épen ezen a délutánon játszani, s a vidék már kezdett szállingózni mindenféle rozoga kocsin és lóháton. A cirkusznak estefelé lesz vége és ez nagyon kedvezett a mi dolgunknak. A herceg helyiséget bérelt s mi elindultunk kiragasztani színlapjainkat. A színlap ilyenformán szólt:
SEXPIR FÖLTÁMADÁSA!!!
CSODÁS ATTRAKCIÓ! CSAK EGY ELŐADÁS!
A világhírű tragikus színészek
=Ifjabb Gerrik Dávid,=
a londoni Drurilén-színháztól
és
=Idősb Kin Edmund,=
a londoni kir. Hémákit-színház, a wejtcsepl, Poddinlén, Pikkadilly és szárazföldi kir. színházak tagja
Isteni sekszpíri darabjaikban, melyeknek címe:
AZ ERKÉLYJELENET
ROMEÓ ÉS JÚLIÁBÓL!!!
Romeó… Gerrik úr.
Júlia… Kin úr.
Az egész társaság közreműködésével! Új jelemezben, új díszletekkel, új kiállítással!
Utána:
AZ IZGATÓ, MESTERI ÉS VÉRFAGYASZTÓ
KARD-VÍVÁS
III. RIKHÁRDBÓL
III. Rikhárd… Gerrik úr.
Ricsmond… Kin úr.
Azonképen
(különös kívánságra)
HAMLET HALHATATLAN MONOLÓGJA!!
Előadja
A HÍRNEVES KIN!
Egymaga 300-szor adta elő Párisban egy végben.
Csak egyetlen egy előadás, mert elodázhatatlan európai szerződéseink vannak.
Belépti díj 25 cent; cselédségnek és gyermekeknek 10 cent.
Ezután ide-oda kuncsorogtunk a városban. A házak és a boltok majd mind rosszul szárított gerendából készült festetlen holmi voltak; s három-négy lábnyira álltak a földtől cövekeken, hogy el ne érje a víz, ha kiönt a folyó. A házak körül apró kertek voltak, de nem igen termesztettek bennük csak beléndeket, napraforgót és hamukupacokat, viselt csizmát és cipőt, üvegdarabokat, rongyot és konzerv-skatulyát. A kerítés különféle deszkából készült, mely más-más időben szegeződött fel; ki erre, ki arra dült s olyan kapuk voltak rajta, hogy csak egy sarokvason lógtak, de – bőrből valón. Némelyik kerítés be volt meszelve egyszer, valamikor, de a herceg azt mondta, lehetett Kolombusz idejében, ami bizony elég valószínű. Rendesen disznók voltak a kertben s valaki, aki iparkodott a disznókat kiűzni.
A bolt mind egy utcában volt végig. Valamennyinek elül födött pitvara volt, és a vidékiek a lovaikat a pitvar oszlopfáihoz szokták kötni. A pitvarban üres faládák voltak s henye nép üldögélt rajtok egész nap és bugylibicskájokkal farigcsálták a deszkáját; és bagóztak, szájat tátottak, ásítoztak s nyújtózkodtak, – egy fene ordináré had. Rendszerint sárga szalmakalapjuk volt, olyan terjedelmes mint egy-egy esernyő, de se kabátot, se mellényt nem viseltek; egymást Billnek, Bökknek, Hoeknek, Dzsónak és Endynek szólították, és lustán, vontatottan beszéltek és sűrűn éltek káromló kifejezésekkel. Annyi ilyen naplopó volt ott, hogy nekitámaszkodva a pitar minden oszlopfájára jutott egy-egy és a kezét mind a nadrágzsebében tartotta, kivéve ha kivette, hogy kölcsön adjon egy marék bagót vagy vakarózni. Amit az ember folyton hallhatott köztük, ez volt: Hoci egy falás bagót, Henk!
– Nöm löhet, nincs mán magamnak se, csak effalás. Adjon Bill.
Lehet Bill ád neki, lehet az is azt hazudja, hogy nincs neki. Némelyikének ezek közül a naplopók közül soha sincs egy veszekedett centje vagy egy marék bagója a magáéból. Mind csupa kölcsönt bagóznak. Azt mondják az egyik fickónak: »Adhatná kűcsön e’ kis bagót Dzsekk, ebben a minutában adtam oda, a ki vót Tompszonnak«. Ez pedig jóformán mindig hazugság; ezzel be nem csapnak csak idegen embert; de Dzsekk nem idegen ember, hát azt mondja:
– Te adtál volna neki bagót? Te? Adott ám az ángyod macskájának az öreganyja. Add vissza, Léf Bökkner, amit mán kücsön adtam neked, akkor adok akár egy mázsát és még csak hasznot se kérek rulla vissza.
– Hát adtam én neked vissza valamikó’?
– Adtál hát, vagy hat falás körű. Én adtam préselt lepényt, de te adtál vissza hamupogácsát.
A préselt lepény sötét lapos dohánycsomó; de ezek a fickók rendszerint összehajtogatott nyers dohánylevelet bagóznak. Ha kölcsön kérnek egy fogra valót, nem vágják kétfelé késsel, hanem a foguk közé veszik a lepényt és rágják a fogukkal és rángatják a kezükkel, amíg ketté válik, de akkor néha nagy búsan nézi a dolgot az, akié a dohány volt, s azt mondja gúnyosan: nesze, legyen tiéd a lepény s hoci nekem a bagót.
Az út és utca mind csupa sár volt, csupa merő sár, szurok fekete sár s némely helyen szinte egy lábnyi mély sár; két-három coll pedig mindenütt. A disznók szerte kóboroltak és röfögtek mindenfelé. Látni lehetett egy-egy maszatos emsét egy sereg malaccal az utcán végigténferegni s magát befészkelni az útba, ahol a járókelőknek meg kellett őket kerülni; az emse meg elnyújtózkodott, behúnyta a szemét, billegette a fülét, míg a malacait szoptatta, s oly boldognak látszott, mintha megfizették volna a dajkaságért. És csakhamar lehetett hallani, amint egy ácsorgó elrikkantja magát: »Lele! ide a! Csípd meg bodri!« És a disznó nekiiramodik iszonyúan ordítva, mindenik fülén lógatva egy-egy kutyát, míg egy pár tucat másik kutya rohanva jött; és aztán lehetett látni a naplopókat, mint ugrálnak fel és nézik a dolgot ameddig láthatják és nevetnek a jó tréfán és gyönyörködnek a zsivajban. Aztán megint visszaülnek, amíg valami kutyamarakodás nem kerül. Semmi a világon úgy fel nem tudta őket izgatni és mindenekfelett boldoggá tenni, mintha a kutyák összevesztek, – kivéve tán, ha bemaszatolhattak egy bitang kutyát kátránnyal és meggyújtották, vagy ha valami cinedényt köthettek a farkához s nézhették, mint kergetőzik tőle vesztibe.
A folyó mentén a házak kiálltak a partra és meg voltak rokkanva és dülve, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni. Ezekből a házakból a népek kiköltözködtek. Egy-egy ház sarka alatt a partot kimosta a víz s ez a sarok a víz fölé lógott. Ezekben mindazonáltal laktak, de bizony veszedelmes dolog volt, mert hogy időnként egy darab part – egész házszélességben – hirtelen belezuhant a vízbe. Van rá eset, hogy egy fertály mérföld mélységű partrész megindul és szakadoz és végre mind beleszakad a folyóba egy nyáron át. Az ilyen városnak ezért mindig curukkolni kell mind hátrább és hátrább, mert a folyó örökké rágja-faragja.
Mentül közelebb volt a dél ezen a napon, annál sűrűbb lett az utcákon a kocsi, meg a ló és mindig több, meg több jött. A családok magukkal hozták az ebédjöket a falvakból és a kocsin költötték el. A snapsz jócskán fogyott, s én három verekedést láttam. Egyszerre hallom, hogy valaki elrikkantja magát:
– Ehun gyün, fiúk, a vén Boggsz a falujából a kis hónaponkénti itókájára: ehun gyün e!
Mind a naplopók nagyon föllendültek. Gondoltam, ezek a bolondját szokták járatni Boggszszal. Egyik aszondja:
– Szeretném tunni, há mén az öreg ezúttal bagózni. Ha mind bebagózta vóna azokat, akiket ebben a húsz esztendőben ’egfenyegetött vele, hírös legény vóna mán manapság!
Egy másik aszondja: Bár éngöm fenyegetne meg a vín csont, mer azér hogy akkó tunnám, ’eg nem halok ezör esztendeig se!
Boggsz vágtatva jön a lován és üvölt és rikácsol mint egy indiánus és ezt kiabálja:
– Kotródjatok láb alul, hé! Mer’ én a siralom útján járok és fölszökik a koporsó ára!
Részeg volt s dülöngött a nyergében; túl volt az ötvenen és igen vörös ábrázata volt. Mindenki rákiabált és megröhögte és szidta, ő meg visszaszidta őket s azt mondta, majd figyelemmel lesz irántuk és lefekteti mindeniket sorjába, de most nem ér rá, mert azért jött a városba, hogy megölje az öreg Serbörn ezredest, s a jelszava, hogy »előbb a hús, aztán a kanalas étel hegyibe.«
Meglátott engem s felém lovagolt s azt mondja:
– Gyerek, hát te honnan kerülsz ide? Elkészültél a halálodra?
Aztán továbblovagolt. Én megijedtem, de egy ember azt mondja:
– Nem köll fölvenni; mindég így ágál, ha részeg. De a legjámborabb vén bolond egész Arkanszóban, – soha nem bántott még senkit, se részegen, se józanan.
Boggsz odalovagolt a legnagyobb bolt elé, ami csak volt a városban s lehajtotta a fejét, hogy beláthatott az ámbitus függönye alatt és azt üvölti:
– Gyere ki Serbörn. Gyere ki, állj szembe az emberrel, akit becsaptál. Te vagy az a kutya, akit keresek és ezúttal meg is csíplek, meg én!
És így tovább, elmondva Serbörnt mindennek, amire csak rátalált a nyelve, és az egész utca tele néppel, mely fülelt és röhögött egyre. Egyszerre csak kilép egy büszketekintetű ember, mintegy ötvenöt éves, – és neki volt messze valamennyi fölött a legjobb ruhája – kilép a boltból és a sokaság visszahőköl két oldalt s utat ad neki. Azt mondja Boggsznak rém nyugodtan és lassan:
– Megúntam – aszondja – ezt a dolgot, de még eltűröm egy óráig. Amíg egyet üt, jegyezd meg, tovább nem. Ha ezután még egyszer kitátod rám a szádat, akkor nem tudsz olyan messze bujdosni, hogy én rád ne találjak.
Ezzel megfordul és bemegy. A tömeg rém kijózanodott; senki se mozdult és nevetést se lehetett többet hallani. Boggsz odébb lovagolt végig gazemberezve Serbörnt az utcán, ahogy csak a száján kifért és aztán visszajött megint és a bolt elé állt és újra kezdte. Néhány ember körülfogta s próbálta rávenni, hogy abbahagyja, de ő nem állt kötélnek; mondták neki, hogy tizenöt perc híjja az egy órának, hát menjen haza, menjen rögvest. De nem fogott rajta. Káromkodott tovább, ahogy csak tudott, kalapját lecsapta a sárba és keresztüllovagolt rajta és megmeg csak végiglovagolt őrjöngve az utcán, a szürke haja csak úgy libegett utána. Mindenki, aki valahogy hozzá tudott férni, iparkodott őt a lováról leszedni, akkor aztán lakat alá lehetett volna tenni, amíg ki nem józanodik; de hasztalan volt minden, csak vissza nyargalt megint az utcán újra káromolva Serbörnt.
– Hozzátok el a lányát! hamar, hozzátok el a lányát; arra szokott néha hallgatni. Ha valaki, ő fog vele bírni.
Valaki elindult futva. Én is lementem végig az utcán oldalt. Vagy öt perc mulva megint csak jő Boggsz, de nem lóháton. Keresztültámolygott az utcán, arra ahol én voltam, hajadonfőtt, egy-egy barátjával két oldalt, akik a karjánál fogva cipelték tova. Nyugodt volt és kedvetlennek látszott és nem vonakodott és húzódszkodott hátra, hanem maga is próbált sietni. Valaki azt kiáltja: Boggsz!
Arra nézek, hogy ki mondta, hát Serbörn ezredes volt. Csendesen állt az utcán és pisztolyt tartott föl a jobbkezében, nem célozva, hanem úgy tartotta, a csövével az ég felé. Abban a szempillantásban látok egy fiatal lányt, aki rohanva jött, vele két férfi. Boggsz és akik tartották, megfordultak, hogy lássák, ki szólította őt, s mikor meglátják a pisztolyt, a két ember kétfelé ugrik és a pisztoly csöve lassan és szilárdan ereszkedik le egy bizonyos irányig, mind a két cső kakasa felhúzva. Boggsz kitárja égfelé mind a két karját s aszondja: »Az istenért, ne lőjj«. Durr! szól az első lövés és Boggsz hátratántorodik s a levegőbe kapkod, – durr! a második és Boggsz hanyatt vágódik nehezen, mereven, kiterjesztett két karjával. Az a fiatal leány sikoltozva rohan és odadobja magát atyjára sírva és azt mondja: Megölte, oh, megölte! A nép körülvette őket és tolongott, taszigálódott, kinyújtva nyakát, ha látna valamit, és a körön belül lévők iparkodtak a tolongókat visszanyomni, kiabálva: »Hátra, hátra, hadd legyen levegője«.
Serbörn ezredes földhöz csapta a pisztolyát, sarkon fordult és elment.
Boggszot egy kis drogistaboltba vitték, a nép folyton tolongva körülötte, s az egész város nyomukban volt, és én elosontam mellettük és jó helyet találtam magamnak egy ablakban, ahol egészen közel voltam hozzá és jól beláttam. Lefektették a padlóra s egy nagy bibliát tettek a feje alá és egy másikat kinyitva a mellére borítottak, de előbb kigombolták az ingét és én láttam a helyet, ahol az egyik golyó belefúródott. Vagy egy tucatszor hosszan zihált és a biblia mindig felemelkedett a mellén, mikor a levegőt beszítta, és leszállt, mikor kibocsátotta, és azután csendesen feküdt: meg volt halva. Aztán eltuszkolták mellőle siránkozó, jajgató lányát és elvitték onnan. A lány lehetett tizenhat éves, igen édes és nyájasszemű lány, de rém sápadt volt és holtra volt ijedve.
Csakhamar együtt volt ott az egész város löködve, tolongva, fészkelődve, furakodva, hogy az ablakhoz jussanak s benézhessenek, de aki jó helyen volt, nem tágított s akik hátul voltak, egyre mondogatták: hé fickók, már eleget néztétek; nem igazság, nem szép dolog, hogy mégis ott álltok és senkit sem engedtek oda; más embernek is van hozzávaló joga, csakúgy mint nektek.
Hátul nagyon hangos lett a dolog, hát én kiosontam, mert mondok még baj lesz belőle. Az utcák tömve voltak és mindenki nagyon izgatott volt. Aki látta a lövést, egyre azt beszélte, hogy hogy is történt, és minden ilyen beszélő fickó körül egész csapat ember volt s kinyújtott nyakkal hallgatta beszédét. Egy hosszú, nyurga, hosszúhajú úr, a feje búbján fehér szőr köcsögkalappal, horgas fogantyús bottal kipécézte a helyet a földön, hogy hol állt Boggsz és hol állt Serbörn, és a nép tódult utána egyik helyről a másikra és leste, amit mutogatott, és biccentgettek a fejükkel, hogy mutassák, hogy megértették és le-leguggoltak csípőre tett kézzel, hogy nézzék, mint jelöli meg a helyet a botjával a földön: aztán odaállt egyenesen és mereven, ahol Serbörn állt, összeráncolta a homlokát s a szemére húzva kalapja karimáját és elkiáltja magát: Boggsz! és aztán leereszti lassan a botját a halálos színtig és azt mondja: Durr! és megtántorodik és ismét mondja: Durr! és hosszában hanyatt vágja magát. Azok, akik látták az esetet, azt mondták, nagyszerűen csinálja; azt mondták, szakasztott így történt minden. Aztán legalább egy tucat ember előszedte a butykosát és megkínálta belőle a fehérkalapost.
Hát egyszer aztán azt találta valaki mondani, hogy Serbörnt meg kéne lincselni. Egy perc mulva már mindenki azt mondta. Hát el is indultak üvöltve és letépve minden ruhaszárítókötelet, ami kezük ügyébe esett, hogy majd azzal fogják fölakasztani.