Sok mindenfélét kérdeztek tőlünk; szerették volna tudni, mért rejtjük el a tutajt, mért kötünk ki nappal, ahelyett, hogy tovább mennénk, hogy talán Dzsim szökésben lévő szerecsen. Mondom én:
– Hová gondolnak. Hát menne-e délnek, ha szökésben volna?
– Nem, azt mondják, csakugyan nem menne. De hát egyről-másról mégis csak be kellett számolnom, hát azt mondtam:
– A családom, mondok, Pejkmegyében lakott, Misszuriban, ahol én is születtem, de mind kihaltak, kivéve engem, tatát és Ejk testvéremet. Tata azt mondta, ő bizony fölszedi a sátorfáját és lemegy lakni Ben bátyánkhoz, akinek a folyó mellett van egy kis tanyája, negyvennégy mérföldnyire Orbaun alatt. De tata nagyon szegény volt és még adóssága is volt, így mikor fölkerekedett volna, nem maradt egyebe, mint tizenhat dollárja és ez a négerünk, Dzsim. Ez nem volt elég arra, hogy eljussunk vele tizennégyszáz mérföldnyire, akár hajón, akár más módon. Hát mikor jött a zöldár, tatára egy napon egy kicsit rámosolygott a szerencse: elfogta ezt a tutajdarabot, mire azt gondoltuk, ezen elmegyünk le Orleánszig. De tata szerencséje nem volt tartós, egy éjjel egy gőzös nekiment a tutaj elejének, mi mind kiestünk a vízbe s lebuktunk a kerekek alá; Dzsim és én föl is jöttünk megint rendesen; de tata részeg volt, Ejk pedig csak négyéves volt, ezek hát nem is jöttek fel soha többé. Egy-két napig aztán elég bajunk volt, mert mindig jöttek ki emberek csónakon s el akarták venni tőlem Dzsimet azzal, hogy azt hiszik, hogy szerecsen létére szökésben van. Most már nem utazunk nappal, éjjel nem zaklatnak bennünket.
Azt mondja a herceg:
– Hagyjatok magamra, hadd ókumláljak ki valamit, hogy nappal is utazhassunk, ha kedvünk tartja. Át fogom gondolni a dolgot, kitalálok valami plánumot, amivel rendbe hozzuk. Mára még úgy hagyjuk a dolgot, mivel hogy természetesen nem lehet kedvünk nappal elmenni a mellett a város mellett amottan, megárthatna az egészségünknek.
Estefelé elkezdett borulni és esősre állt az idő, a hangtalan villámlás köröskörül villogott mélyen lenn az égbolton s a lomb elkezdett zizegni; csúnya idő készül, azt már lehetett látni. A herceg és a király elkezdtek a putrinkban motoszkálni, hogy lássák, mit érnek az ágyaink. Az én ágyam, egy strózsák, jobb volt, mint a Dzsimé, amely törekkel volt megtöltve. A törekben mindig akad pelyvaszálka, ami belemegy az emberbe és fáj; s ha az ember meg-megfordul rajta, a száraz törek úgy zörög, mintha egy petrence száraz csaliton hemperegnél; álmából is fölkelti az embert. A herceg azt mondta, hogy az én ágyamat választja, de a király azt mondta, abból nem lesz semmi. Azt mondja:
– Azt kell gondolnom, rangbeli különbségünk szuggerálhatná önnek, hogy egy törekzsák nem illendő fekvőhely énnekem. Kegyelmességed majd csak elfekszik a töreken is.
Én meg Dzsim nagyon megrőkönyödtünk egy szempillantásra, hogy ebből baj lesz közöttük, azért nagyon megörültünk, mikor a herceg így szólt:
– Fátumom nekem, hogy mindég a sárba fektettessem hatalmaskodások vasalt sarkától. Balszerencse törte össze egykor fönkelt szellememet; meghajlok, alávetem magam. Ez a sorsom. Egymagamban vagyok a nagy világon, hadd szenvedjek én. Én el tudom viselni.
Elindultunk abban a percben, ahogy besötétedett. A király meghagyta, hogy csak jól künn a folyó közepén tartsuk magunkat és világosságot ne gyújtsunk, amíg jól el nem hagyjuk a várost. Lassan odaértünk, ahonnan egy csomó világot lehetett látni – ez volt tudniillik a város – és rendesen elosontunk alatta, mintegy félmérföldnyire künn a vízen. Mikor háromnegyed mérföldnyire túl voltunk rajta, felhúztuk jelzőlámpásunkat és úgy tíz óra körül elkezd esni, a szél fújni és dörgés és villámlás és minden. A király azt mondta, álljunk őrt addig, míg az idő jobbra fordul, erre aztán ő meg a herceg bekecmeregtek a putriba s behúzódtak az éjtszakára. Ez az én őrségem előtt volt, tizenkét óráig, de be nem mentem volna, ha lett volna is ágyam, mert nem lát az ember a hét minden napján, ha addig él is, olyan vihart, mint ez volt. Uram fia, hogy süvített el rajtunk a szél! És minden szempillantásban jött egy-egy villámlás, amely fölgyújtotta egy félmérföldnyi kerületben a sörényes hullámokat és lehetett látni a szigeteket, mintha az esőn keresztül, mintha porban úsznának, és a fákat, amint ide-oda csapkodtak a szélben, aztán jött egy-egy ss-csak – bumbumbaradonbumbumbum! s a mennydörgés dérdurral dübörögve ment tova, – aztán csend s aztán hrip – jön egy másik villám s egy új dörömbölés. A hullámzás egyszer-másszor majd lemosott a tutajról, de nem volt rajtam semmi ruha, hát nem bántam. Fatuskóktól se lett bajunk; a villám oly állandóan sistergett és gyújtogatott körülöttünk, hogy idejekorán megláttuk, ha volt és ide-oda igazíthattuk a tutajt s el tudtuk kerülni a vízbeli fatörzseket.
Enyim volt a középső őrség, de akkorra jócskán elálmosodtam, hát Dzsim azt mondta, ő tartja helyettem az első felét; ebben ő mindig áldott jó fiú volt, ez a Dzsim. Bemásztam a putriba, de a herceg meg a király úgy szétdobálták a lábukat, hogy nekem ugyan nem volt ott helyem, így hát kívül feküdtem le, nem bántam az esőt, mert meleg volt és a hullám se járt már olyan magasan. De két óra körül bizony megint megduzzadt és Dzsim már szólni is akart, de megváltoztatta szándékát, mert azt gondolta, még se olyan nagy a hullámzás, hogy bajt is csinálhatna, de ebben ugyan megcsalódott, mert csakhamar jön ám hirtelen óriás és lesöpört a tutajról. Dzsim majd megszakadt bele, úgy nevetett. Nincs a világon szerecsen, aki olyan könnyen tudott volna jókat nevetni.
Én átvettem az őrséget és Dzsim lefeküdt, nagy hortyogásra fogta a dolgot, s lassan a vihar teljesen elállt, és mikor megláttam az első világosságot a parton, felköltöttem és bekormányoztuk tutajunkat egy rejtek-kvártélyba megint egy napra.
A király reggeli után előkapart egy pakli piszkos kártyát s egy darabig a herceggel öt centbe máriásoztak. Aztán beleúntak és azt mondták, kifognak pécezni valami vállalatot. A herceg belebujt szőnyegszövettarisznyájába s kihalászott belőle egy csomó apró cédulát s felolvasta hangosan. Az egyik cédula azt mondta, hogy »a hírneves Armand de Montalban du Parisból felolvasás a frenológia tudományából«, ezen vagy azon a helyen, ekkor vagy akkor, tíz cent belépti díj mellett és »szolgál a kérdés ismertetésével, darabja huszonöt cent«. A herceg azt mondta, ez ő. Egy másik cédulán ő volt a világraszóló Sexpir-színész, az ifjabb Gerrik, a londoni Druri-Lén-Szinház tagja. Egyéb cédulákon egyéb mindenféle neve volt és elkövetett csodadolgokat, mint teszem azt, vizet vagy aranyat talált »varázsvesszővel«, ráolvasott megbabonázottakra és így tovább. Egyszerre azt mondja:
– De a kedvencem a Teszpisz taligájának a múzsája. Jártad valaha, felség, e tájakat?
– Nem jártam, mondja a király.
– De fogod, oh, bukott nagyság, fogod, mielőtt három nappal öregebb lennél, mondja a herceg. Az első jó városban, ahova érünk, kibérlünk egy termet s előadjuk a vívójelenetet III. Rikárdból és az erkélyjelenetet Romeo és Juliából. Hogy fest neked az eset?
– Már benne is vagyok, nyakig, Bildzsvoater, benne mindenben, ami fizet; de tudod, dunsztom sincs a színészmesterségről, nem is igen láttam belőle semmit életemben. Kisded valék, mikor királyi tatám színészeket tartott a palotában. Azt hiszed, rá tudsz kapatni?
– Gyerekjáték.
– Rendben van. Már a hideg lel valami új dologért. Gyerünk, vágjunk neki.
Erre a herceg mindent elmondott neki, hogy ki volt Romeo, ki volt Julia és hogy ő szokta játszani Romeót, így a király veheti Juliát.
– De ha Julia olyan fiatal fruska, herceg, akkor megesik, hogy az én hántott fejem és szürke szakállam egy kissé szokatlan lesz rajta.
– Ettül ugyan alhatik, gondol is ez a vidéki salabakter nép ilyenre. Amellett tetszik tudni, jelmezben lesz és attól függ minden a világon. Julia az erkélyen van, gyönyörködni a holdvilágban, mielőtt lefeküdnék és fölvette hálóköntösét és bodros éjjeli fejkötőjét. Ehun vannak a szerephez való jelmezek.
És kivett a tarisznyájából két-három függönyszövet ruhát, ami, azt mondta, középkori páncélruha III. Rikárd és a másik legény számára, és egy hosszú fehér gyapothálóinget és egy bidres-bodros hálófejkötőt hozzá. A király meg volt elégedve; így hát a herceg elővette a könyvet és felolvasta a szerepeket szárnyaló szavalással, egyben föl-alá parádézva és játszva, hogy megmutassa, mint kell csinálni; aztán odaadta a könyvet a királynak s azt mondta, tanulja meg a szerepét.
A kanyarulat alatt mintegy három mérföldnyire volt egy kis jelentéktelen város, és ebéd után azt mondja a herceg, kiókumulálta, miképen utazhatnánk nappal is anélkül, hogy Dzsimre nézve veszedelmes lehetne; ezért, azt mondja, kiszáll a városba, hogy ezt a dolgot nyélbe üsse. A király azt mondta, ő is kiszáll megnézni, nem lehetne-e valamit csinálni. A kávénk is elfogyott, hát Dzsim azt mondta, jó lesz, ha én is velük megyek a csónakban és hozok valamelyest.
Mikor odaértünk, még egy lélek se mozdult; az utcák üresek és teljesen kihaltak és némák voltak, mintha vasárnap lett volna. Egy beteg szerecsenre akadtunk, aki a hátsó udvarban a napon sütkérezett és azt mondta, minden teremtett lélek, hacsak nem volt még egészen gyerek vagy beteg vagy aggastyán, elment egy puszta ég alatt tartott vallásos gyűlésre, mintegy két mérföldnyire befelé az erdőben. A király megkérdezte, mely irányban, s azt mondta, ő is odamegy s kiszedi a zsírját ennek a vallásos gyűlésnek, és hítt, hogy én is menjek vele.
A herceg azt mondta, ő valami nyomdára szeretne akadni. Hát találtunk: egy parányi vállalat volt, egy ácsnak a boltja fölött – ács és nyomdász, mind a gyűlésre mentek és minden ajtó nyitva volt. Piszkos, rendetlen helyiség volt, tele tintafolttal, plakátokkal, melyekre lovak és szökésben levő négerek voltak pingálva; tele volt velük a fal. A herceg ledobta a kabátját és azt mondta, rendben van a dolog. Igy hát én meg a király indultunk a gyűlésre.
Odaértünk egy félóra alatt fenemód izzadva, mert rém meleg nap volt. Volt ott húszmérföldnyi kerületről – vagy ezer ember. Az erdő tele volt fogattal, kocsival, a lovak lekötve, abrakos váluból ettek és csapkodva bogároztak. Póznából sátrakat készítettek és gallyal befödték, ahol citromvizet és gyömbéres kőlt-tésztát árultak, és nagy garmadában volt görögdinnye és efféle.
A prédikációkat is olyan sátrak alatt tartották, csakhogy ezek nagyobbak voltak és temérdek ember beléjök fért. A padokat hosszában elfűrészelt szálfákból csinálták, a külső kerek oldalába lukat fúrtak s botokat hajtottak be lábaknak. Hátuk nem volt. A prédikálók dobogón állottak a sátor egyik végében. Az asszonyok fején ünneplő főkötő volt s némelyeknek félgyapot, másoknak tisztagyapot, egynéhánynak kalikó ruhájuk volt. A fiatalemberek némelyike meztélláb volt, és a gyerekek részben egyáltalán nem voltak felöltözve, csak ing volt rajtuk házivászonból. Az öreg asszonyok jobbára kötögettek, a fiatal nép pedig titokban udvarolgatott.
Az első sátorban, ahová értünk, a prédikátor előénekelt valami himnuszt. Elénekelt két sort és mindenki utána mondta, és nagyszerű volt a dolgot hallani, mert annyian voltak, és nagy lelkességgel csinálták. Aztán másik két sort énekelt elejbök és így tovább. A nép mindjobban nekibuzdult és mind hangosabb lett az éneke; mire a végin voltak, némelyek elkezdtek nyögni, mások kiabálni. Aztán a prédikátor belekezdett a prédikációjába és pedig nagyon komolyan fogott hozzá és hadonászva a dobogónak hol az egyik oldalára ment, hol a másikra, aztán megtámaszkodott elül a korlátnak és a keze-teste egyre járt és rém hatalmasan dobálta ki magából a szókat; és egyszer-egyszer magasan fölemelte a bibliáját és kitartá és mintegy meghordozta, erre is, arra is kiabálva: »Ez az érckígyó a pusztában! Tekintsetek rá és élni fogtok!« A nép meg ráordította: Dicsőség! Amen! És így folytatta ő – a nép meg nyögve, sírva és áment kiabálva – vele:
– Oh, gyertek ide a gyász padjaiba! Gyertek, akik feketék vagytok a bűntől! (Amen.) Gyertek nyavalyásak és sebbel borítottak! (Amen.) Gyertek bénák, sánták és világtalanok! (Amen.) Gyertek nyomorultak és szükségben lévők! (A-a-men.) Gyertek gyötrődők, fertőzöttek és szenvedők! Gyertek megtört lelketekkel, gyertek szívetek gyötrelmével! Jöjjetek rongyban, sárban és fertőben! A tisztító vizek íme szabadon folynak, az ég kapuja nyitva áll, – oh, lépjetek be és pihenjetek meg benne! (A-a-men, dicsőség, dicsőség, alleluja.)
És így tovább. Az ember már nem is tudta a nagy sírástól és kiabálástól, hogy mit beszél a szónokuk. A nép fölkerekedett és iszonyú erővel tolongott a gyász padja felé, a könny pedig végigfolyt az arcukon; s mikor a gyászosok mind egy garmadában voltak az első padokban, ott énekeltek, ordítoztak, földhöz verték magukat a szalmára, tisztára mintha megvadultak s megtébolyodtak volna.
Hát bizony az elsők között volt, láttam, a király; lehetett hallani, túltett ordításban valamennyin; aztán mindjárt nekiment a dobogónak és a prédikátor megkérte, szóljon a néphez. És ő szólt. Elmondta nekik, hogy ő tengeri rabló volt, harminc éven át kalózkodott az indiai óceánon és a bandája alaposan megritkult a mult tavasszal egy harcban s most azért jött haza, hogy friss embereket szedjen, és hál’istennek, hogy az éjjel kirabolták és partra dobták egy fitying nélkül egy gőzhajóról, és hogy csak ennek örül, ez a legáldottabb dolog, ami valaha rajta megesett, mert hogy most más ember lett belőle és először boldog egész életében; és amilyen koldus is, egyenesen indul vissza az indiai óceánra s arra fordítja élete hátralevő részét, hogy megpróbálja a kalózokat jó útra téríteni: mert ez neki jobban sikerülhet, mint akárkinek, mivelhogy ő ismeri az összes tengeri rablóbandát azon a tengeren; és bár nagy idejébe kerül, amíg pénz nélkül eljut odáig, elmegy ha törik, ha szakad, és valahányszor megtérít egy-egy kalózt, azt fogja mondani neki: ne nekem köszöngesd, ne énbennem bízzál, mindez annak a pókvilli gyűlésbeli kedves népnek a műve, akik természetes testvérei és jótevői az emberiségnek, és azé a drága prédikátoré ott, akinél hűségesebb barátja még nem volt tengeri rablónak.
És aztán sírva fakadt és vele sírt ott minden ember. »Csináljunk kollektát néki, kollektát csináljunk!« – kiáltotta valaki. Egy féltucat ember ugrott föl, hogy megcsinálja; de valaki közbekiált: »Járjon körül, aszondja, a kalapjával!« És aztán mindenki ezt mondta, a prédikátor is.
Hát ment is a király a kalapjával, bejárta a sokaságot, egyre törülgetve a szemeit és áldva a népet és magasztalva őket és hálálkodva, amért olyan jók a messze távol lévő tengeri rablók iránt; és minduntalan megesett, hogy a legcsinosabb kis lányok könnybe fürösztött orcával arra kérték, engedje meg nekik, hogy megcsókolják; és ő mindig megengedte és némelyikét megölelte, megcsókolta ötször-hatszor is; aztán meghívták, hogy maradjon náluk vagy egy hétig, és mindenki azt kívánta, hogy az ő házába menjen lakni; de ő azt mondta, minthogy a gyűlésezésnek ez volt az utolsó napja, már semmi haszna se lenne az ittmaradásának, amellett már nagyon mehetnékje volt az indiai tengerre, hogy munkához láthasson a kalózok körül.
Mikor visszakerültünk a tutajra s megolvasta a pénzit, kitűnt, hogy összekoledált hetvenhét dollárt és tizenöt centet. Hozzá elhozott egy hárompintes pálinkásbutykost is, amelyet egy kocsi alatt talált, mikor az erdőn keresztül hazafelé indult. Azt mondta a király, mindent összevéve, amit eddig ilyen térítő munkát végzett, ez a mai napja volt a legkiadósabb. Azt mondta, eddig nem volt érdemes beszélni, pogányok nem sokat adnak arra, hogy az ember kalózokat vallásos gyűlésekkel dolgozzon meg.
A herceg abban volt, hogy nagyon jól végezte a dolgát, amíg a király ki nem rukkolt a magáéval; ezután persze nem volt vele oly nagyra. Kiszedett és kinyomtatott abban a kis nyomdában két kis nyomtatványt – lópasszust – gazdálkodók számára és fölvett érte négy dollárt. És beszedett tíz dollár ára újsághirdetést, amiről azt mondta, kiadja négy dollárért, ha előre lefizetik. Hát le is fizették. Az újságja árát évi két dollárra mondta, de fölszedett három előfizetést, azt is, azt mondja, féldollárjával, ha előre lefizetik. Ölfával és vöröshagymával akartak neki szokás szerint fizetni, de ő azt mondta, hogy épen most vette az üzletet s oly olcsó árat szabott, amilyet csak lehetett, és épen most van szüksége készpénzre. Egy kis versecskét is kiszedett, amit maga csinált a saját fejéből – három strófa! – édes szomorkás holmi, a címe »Hideg világ csak zúzd meg e törött szívet« és kiszedve otthagyta, nyomtatásra készen az újságba és ezért nem számított semmit.
Aztán mutatott még két kis munkát, amit nyomtatott és nem kért érte semmit, mert ezt nekünk szánta. Ábrázolat volt egy szökésben levő szerecsen képe, botja a vállán, botján a motyója s alája írva »200 dollár jutalom«! Ami írás volt rajta, mind Dzsimről szólt és a megszóllalásig jól le volt írva az öreg. Az állt benne, hogy a Szent Jakab telepről szökött meg, negyven mérföldnyire Nyuorleansz alatt, a mult télen és alkalmasint északnak ment, és aki megfogja és helyreszállítja, fölveheti a jutalmat és a költségét.
– Már most, mondja a herceg, holnap reggeltől kezdve nappal is utazhatunk, ha akarunk. Ha akárki jön, megkötözzük kötéllel Dzsim kezét-lábát, berugjuk a putriba és megmutatjuk ezt a cédulát s azt mondjuk, hogy a folyó felső részén fogtuk el, de szegényebbek vagyunk, hogysem gőzhajón utazhatnánk, ezt a tutajt pedig hitelbe kaptuk egy jó emberünktől s most megyünk lefelé, hogy megkapjuk a jutalmat. Csuklóbilincs és lánc jobban festene Dzsimen, de nem férne össze azzal a mesénkkel, hogy olyan szegények vagyunk. Honnan telnék nekünk ilyen ékszerre! Kötél való ide, meg kell óvnunk – mint arra mifelénk mondják – az összhangot.
Mind elismertük, hogy a herceg helyre legény s most már baj nélkül utazhatunk nappal is. Azt gondoltuk, ez éjjel elég messzire eljutunk, hogy túl legyünk azon a határon, ahová elér az a rumli, amit a kis városkában okvetetlen csinálni fog a herceg működése a nyomdában. Azután ha akarunk, bátran mehetünk tovább.
Hát csendesen meglapultunk és nem indultunk csak úgy tíz óra felé. Akkor elsurrantunk – jól elkerülve a várostól – és nem húztuk fel a lámpásunkat, csak mikor már nem láttunk oda.
Mikor Dzsim reggel négy órakor szólított, hogy vegyem át az őrséget, azt mondja:
– Mit gondolsz Hokk, fogjuk találni zutazásunkon királyt meg tebbet is?
– Nem, mondok, nem gondolnám.
– No, hát az akkor jó, – mondja ő. Egyet-kettőt királt nem bánok; de ennyi zelig. Ezt az egyet is rimrészeg megvan, és a herceg se nem van sokkal jobban.
Kisült, hogy Dzsim megpróbálta rábírni, hogy franciául beszéljen neki, így hallhatná meg, hogy milyen is az; de a király azt mondta, oly régóta van már ebben az országban, hogy már elfelejtett franciául.