Elmult három-négy nap és éjjel; azt mondhatnám elúszott, oly símán, nyugodtan és kedvesen siklott odébb. Mostanság így csináltuk a dolgot. Iszonyú nagy folyó volt előttünk, egy-egy helyen volt másfélmérföldnyi széles; éjjel utaztunk, nappal kikötöttünk és elrejtőztünk; amint az éjtszaka java elmult, abbahagytuk a hajózást és kikötöttünk, rendszerint holtvízben, valamely homoksziget alatt; azután fiatal gyapotágat és fűzfavesszőt vagdostunk s betakartuk vele a tutajt. Oszt kiraktuk horgainkat. Utána beugráltunk a vízbe s úsztunk egyet, hogy felfrissüljünk és lehűtsük magunkat; aztán leültünk a homokos fenekű vízbe, ahol mintegy térdig ért a víz s néztük, mint virrad meg. Sehol semmi hang, tökéletes csöndesség – mintha az egész világ aludnék, csak a kecskebékák brekegtek bele néha. Az első dolog, amit megláttunk, amint végignéztünk a vízen, valami homályos vonalféle volt, – az erdő a túlsó parton, egyébnek nem lehetett nézni; aztán egy sápadt sáv az égen, aztán még több sápadás, amely tovaterjedt; aztán fölenyhült nagy messzeségben a folyó s nem volt többé fekete, hanem szürke; látni lehetett rajta fekete foltokat, amint tovasiklanak: kupechajók s efélék; és hosszú feketeségeket: tutajok; hallani lehet néha elnyújtott sikongást vagy zavart hangokat, mert olyan csendesség van s a hang oly messze elhallatszik; csakhamar látni lehet egy sávot a vízen s a sáv formáján megismered, hogy ott fatuskó van a víz erős sodrában, mely megtörik rajta és így formálja a sávot; aztán látni lehet a ködöt, hogy felgördül a vízről és a keleti ég kipirosodik és a folyó is és feltűnik messze a víz tulsó partján egy fakaliba az erdő szélén, nyilván fatelep, körülötte rendes farakások keresztbe és kassul egymáson, úgy, hogy akárhol keresztül lehetne kergetni rajta egy kutyát; aztán felszökken a kedves szellő és jön felülről és legyezgeti az embert oly édesen és hűvösen és olyan illatos, persze az erdőtől, meg a vadvirágtól; de nem mindig az, mert az emberek döglött halat – keszeget s affélét – szerte ott hagynak a parton, az pedig jócskán bűzlik; aztán hamarosan megvirrad teljesen, minden rámosolyog a napra, legkiváltképen a füttyös madár.
Azt gondoltuk, egy kis füstöt ilyenkor nem igen vesznek fel, hát leszedtünk néhány halat a horgokról és meleg reggelit főztünk. Majd aztán elnézzük a folyó elhagyottságát, lustálkodunk és lassan-lassan elalszunk. Ha aztán fölébredünk, körülnézünk, hogy mi történt azalatt, lehet, meglátunk egy-egy gőzhajót, amint köhög fölfelé a vízen, oly messze odaát a másik part fele, hogy az ember alig tudna róla egyebet mondani, minthogy kerekekre járó gőzös-e vagy csavaros; aztán megint egy óráig se látunk se hallunk semmit, csak az állhatatos elhagyatottságot. Aztán meg látni egy tutajt lefelé siklani és megesik, hogy épen tuskót hasogatnak rajta, mert majd mindig affélét csinálnak tutajon; látod a fejszét megvillanni és látod lecsapni, – de hallani nem hallasz semmit; és látni megint a fejszét amint felszökik és akkor, mikor a favágó embernek épen a feje fölött van, akkor hallod csak, hogy K’csak! Eddig tartott, amíg a hang át tudott jönni a vízen. Igy szoktuk eltölteni a napot, lustálkodva és hallgatva a csendességet. Egyszer igen sűrű köd volt, és a tutajon, meg effélén, ami arra ment, cintányérokat csapkodtak egymáshoz, hogy a gőzhajók hegyibök ne menjenek. Egy komp vagy tutaj oly közel ment el hozzánk, hogy tisztán hallottuk beszédüket, káromkodásukat és röhögésüket, de látni nem láttunk belőlük semmit. Az embert szinte megborzongatta, olyan volt, mintha szellemek szálltak volna a levegőben. Dzsim hitte is, azt mondja, hogy szellemek, de én azt mondtam:
– Nem, szellemektől nem telnék ki, hogy azt mondják: a ménkü üssön ebbe a ködbe.
Amint leszállt az éj, kiereszkedtünk a vízre; mikor a közepe fele voltunk, magára eresztettük, hadd ússzék, amerre a víz sodra viszi; aztán rágyújtottunk, a lábunkat a vízbe lógattuk és beszélgettünk mindenféléről, – mindig meztelenül jártunk éjjel-nappal, ha a szunyogoktól lehetett; Bökkék új ruhája, amit nekem varrattak, nagyon is jó volt arra, hogy kényelmes legyen, amellett egyáltalán nem sokat adtam a ruházkodásra.
Néha a mienk, magunké volt az egész széles folyó. Amoda túl volt a partság s a szigetek, a víz másik oldalán; egyszer-egyszer egy kis fény valamely kunyhó ablakában; néha a vízen is lehetett látni egy-két ilyen fényt, tutajon persze vagy kompon, s megesett, hogy valahonnan a tutajokról elérte az embert holmi hegedű- vagy énekszó. Roppant jó élet van a tutajon. Ott volt fölöttünk az égi boltozat teleszórva csillaggal, s mi szerettük nézegetni hanyatt fekve s arról beszélgetni, hogy vajjon valaki csinálta-e őket vagy hogy csak úgy lettek. Dzsim azt állította, hogy úgy csinálták, de én azt, hogy csak lettek; mert mondok rém sokáig eltartott volna, míg annyi sok elkészül. Dzsim azt mondta, hogy tojhatta a csillagokat a hold is; és ez mintha okos beszéd lett volna, azért nem is szóltam ellene semmit, mert a magam szemével láttam, hogy egy béka is egymaga tojott majd annyit, hát meglehet, úgy volt. Figyeltük a hullócsillagokat is, ahogyan lezuhantak. Dzsim azt mondta, ezek tán megzápultak, hát kidobják a fészekből.
Egyszer-kétszer láttunk gőzhajót is tovasiklani az éjben, aki egyszer-egyszer tenger szikrát okádott ki a kéményeiből; a szikra mint az eső hullott a folyóba és rémisztően szép volt nézni; aztán a hajó megkerülte a part egy sarkát, fénye kialudt, dohogása megszünt és átadta megint csöndességének a folyót; aztán lassan elértek a hullámai hozzánk – jóval az eltűnése után, – meglóbálták egy kicsit a tutajunkat és ezután az ember nem is tudja meddig, ismét nem lehetett hallani semmit, kivéve tán békát és effélét.
Éjfél után a parti lakók lefeküdtek és ekkor két vagy három órára a part merő feketeség lett, – semmi fény már a kunyhók ablakában. Ez a fény volt a mi óránk; amint az első feltűnt, ez nekünk a hajnalt jelentette s ekkor rögtön hely után néztünk, ahol elrejtőzhetnénk és kiköthetünk.
Egy reggel, pitymallat körül, csónakot találtam s keresztül eveztem egy szigetközi csatornán – lehetett kétszáz öl szélességű – a főpartra s vagy egy mérföldet mentem a víz egy mellékágán föl cipresszus-erdő alatt, azzal a szándékkal, ha epret vagy valamit szedhetnék. Épen amikor egy oly hely mellett mentem el, ahol valami marhacsapás keresztezte a folyó ez ágát, hát csak rohan ám két ember a tehéncsapáson oly sebesen, ahogy a lába bírja. Én gyorsan el akartam onnan evezni, de akkor már jól közel értek hozzám s rám kiabáltak és rimánkodtak, hogy mentsem meg az életüket. Azt mondták, nem vétettek semmit, azért üldözik őket, emberek és kutyák vannak a nyomukban. Mindjárt bele is ugrottak volna a csónakomba, de én azt mondom:
– Megálljanak. Nem hallok még se kutyát, se lovat; még ráérnek keresztülvágni itt a bozóton és elérhetik egy kissé föllebb a vizet. Ott belegázolnak s ide gázolnak hozzám s beülnek, ettől a kutyák elvesztik a szimatjukat.
Ezt meg is tették, és amint benn voltak a csónakban, én indultam a homokszigetünk felé s úgy öt-tíz perc mulva hallottuk messze fönn a kutyákat és az emberek kiabálását. Hallottuk, amint jöttek a csatorna felé, de látni nem láttuk; mintha megálltak s egy darabig ide-oda keresgéltek volna; s mikor mind tovább és tovább jutottunk, alig hallottuk őket már egyáltalán; ezalatt elhagytunk egy mérföld hosszúságnyi erdőt s beleértünk a főfolyóba s minden csendes volt s mi odaeveztünk a homokszigethez, elbujtunk a gyapoterdőbe és bátorságban voltunk.
Az egyik e fickók közül lehetett úgy hetvenes vagy tán több is, kopasz volt és szürke szakálla volt. Viharlátott ócska puha kalapja volt neki és zsíros, kék gyapotinge és csizmaszárába gyömöszölt rongyos, ócska kék szövetnadrágja és otthonkötött nadrágtartója, azaz csak egy fél. Ócska hosszúaljú kabát kék szövetből, vásott rézgombokkal volt a karjára vetve s mindegyiknek volt egy-egy nagy, pocakos tarisznyája szőnyegszövetből.
A másik fickó maga harminc éves, ruhája meg ép oly ordináré volt, mint a másiké. Reggeli után lehevertünk és beszélgettünk s az első dolog, ami kiderült, az volt, hogy ez a két legény nem ismerte egymást.
– Mitől keveredett maga bajba, kérdi a kopaszfejű a másik legénytől.
– Egy szert árultam, amely leszedi az ember fogáról a borkövet. És le is szedi, de lemegy vele a fog zománca is. De egy éjjel tovább maradtam ott mint kellett volna és épen abban a pillanatban akartam elillanni, amikor a város innenső részén magába ütődöm, mikor menekül; maga azt mondta, jönnek és könyörgött, segítsem a menekülésében. Én azt mondtam, magam is bajban vagyok, hát fussunk együtt. Ez az egész história, – mi a magáé?
– Én egy kis mértékletességi mozgalmat csináltam vagy egy hétig és becéje lettem a fehérnépnek, aprónak-nagynak egyaránt, mert hatalmasan befűtöttem iszák uraiméknak, annyit mondhatok, s beszedettem öt-hat dollárt egy-egy éjjel – fejenkint tíz centjével, gyermek és szerecsen ingyen – és az üzlet mindjobban ment napról-napra, amikor valamikép mult éjjel hire ment, hogy én titokban a saját korsómmal töltöm az időmet. Egy fekete költött fel ma reggel azzal, hogy a népek titokban szedelőzködnek kutyáikkal és lovaikkal és hamarosan rám jönnek, de adnak egy félórai egérutat, azután azonban ahol találnak, lehúznak; s ha megcsípnek, bekátrányoznak, tollban meghentergetnek és végighurcolnak a városon, annyi bizonyos. De nem vártam be a fölöstökömöt, nem voltam éhes.
– Bácsi, – aszondja a fiatalember – azt tartom, mi ketten egy szekér elé foghatnók magunkat; mit szól hozzá?
– Nem mondom, hogy nincs kedvem. Mi úgy a maga főfő-mestersége?
– Mesterségem szerint újságszedő; szabadalmazott medecinákban is utazom egy kicsit; színművész is, tudja, a tragédiában; ki-kiruccanok az asztaltáncoltatás, a frenológia hímes mezőire, úgy alkalomadtán; változatosság okáért tanítok éneklőföldrajzot; felolvasásokat is tartok néha – oh, csinálok én másfélét, többnyire akármit, ami a kezem ügyébe esik, az aztán nem is munka. Hát kend miben izél?
– Én a magam idejében jócskán doktoroskodtam. Legjobb fogásom rák, agylágyulás és eféle ellen, a betegre tenni kezemet; tudok alkalmasan jövendőt is mondani, ha akad valaki, aki ki tudja számomra a körülményeket. Prédikálni is szoktam, aztán gyűléseket rendezni puszta ég alatt, aztán térítő munkát csinálni.
Egy darabig mindnyájan hallgattunk, akkor a fiatalember egy nagyot sóhajtott, azt mondja: haj! haj!
– Mi erányában hajhajózik kend – mondja a kopasz.
– Ha meggondolom, hogy azért éltem, hogy ilyen életet éljek és ilyen kompániába sülyedjek alá. És elkezdte a szemszögletét törülgetni egy rongydarabbal.
– A fene a bőribe, nem elég jó kendnek ez a társaság? – mondja a kopasz szemtelenül és fennhéjázón.
– Hát elég jó nekem; olyan jó, amilyent érdemlek; mert ki hozott le idáig, holott olyan magasan voltam? Csak magam bizony. Nem okolom én önöket, uraim, távol tőlem. Nem okolok senkit. Rászolgáltam mindenre. Hadd végezze rajtam a hideg világ a legrosszabbat; egyet tudok: valahol van egy sír az én számomra is. A világ ám menjen azon az úton, ahol mindig járt és szedjen el tőlem mindent: szeretteimet, birtokomat, mindent, azt az egyet el nem veheti tőlem. Egy napon majd ott fogok feküdni lent és mindent elfelejtek és szegény megtört szívem ott nyugalmat talál. És tovább törülgette a szemit.
– Süsd meg a tört szívedet, – mondja a kopasz. Mit hánytorgatod nekünk a szegény tört szívedet? Mi nem vétettünk neked semmit.
– Tudom, önök nem. Nem is teszek önöknek szemrehányást, uraim. Én magam juttattam magamat ennyire. Igen, senki más, csak magam. Igazság, hogy megszenvedjek érte, való igazság. Hát nem is panaszlom fel.
– Ennyire juttattad magadat? Honnan juttattad magadat ennyire?
– Ah, hiszen úgy sem hinnétek el. A világ sohasem hisz az embernek. Hagyjuk annyiba, sebaj no! Születésem titka –
– Születésed titka? Azt akarod mondani –
– Uraim, – mondja a fiatalember igen ünnepiesen – fel fogom önök előtt tárni, mert érzem, hogy bízhatom önökben. Jog szerint én herceg vagyok.
Dzsimnek majd kiugrott a szeme, amikor ezt hallotta; de gondolom, az enyém is. Aztán azt mondja a kopasz: de csak nem mondja komolyan?
– De igen. Szépapám, Bridzsvuoter herceg legidősebb fia, a mult század vége felé ebbe az országba menekült, hogy a szabadság tiszta levegőjét szívja magába; itt meg is házasodott, meg is halt, egy fiút hagyván maga után. Az ő atyja is körülbelül ugyanakkor halt meg. A néhai herceg második fia magához ragadta a címet és a birtokokat, az igazi csecsemőhercegről nem vettek tudomást. Én vagyok e csecsemő egyeneságú leszármazottja, én vagyok a törvény szerint való Bridzsvuoter herceg; és íme, itt vagyok veszendőben, nagy rangomról letépve, emberek által űzve, a hideg világtól megvetve, rongyosan, elnyűtten, megtört szívvel és gézengúzok társaságára kárhoztatva egy tutajon.
Dzsim rém módon megsajnálta, de meg én is. Próbáltuk vigasztalni, de ő azt mondta, mi haszna, őt nem lehet megvigasztalni. Azt mondta, ha hajlandók lennénk elismerni őt, ez jobban esnék neki, mint akármi; mi hát rámondtuk, hogy szívesen, csak mondja meg, mit kell tennünk. Azt mondta, bókolnunk kell előtte, ha szólunk hozzá, és azt kell mondanunk, kegyelmességed vagy milord vagy lordságod, – de azt sem bánja, ha egyszerűen Bridzsvuoternak szólítjuk, mert aszondja, az inkább titulus, semmint név. És hogy evés idején egyikünk udvaroljon neki és tegyen meg minden apró dolgot, amit megkíván.
Ez ugyan könnyű dolog volt, hát megtettük. Az egész ebéd alatt Dzsim körülötte volt és udvarolt neki, és aszondja: Parancsulja miltusága, ebbül vagy abbul paransolja? És így tovább, és az ember láthatta, hogy rém tetszett neki.
De az öreg lassacskán roppant elcsöndesedett; se szólt, se beszélt, és látszott, hogy nem jól esik neki, ahogy ezt a herceget kényeztettük. Mintha valami nyomta volna a lelkét. Igy aztán ebéd után egyszer csak ezt mondja:
– Nézze csak, Bildzsvuoter, én rém sajnálom magát, de nem maga az egyetlen ember, akinek ilyenféle bánata van.
– Nem?
– Nem, nem az egyetlen. Maga nem az egyetlen ember, akit kifiruncvancigoltak nagy állapotából.
– Haj, haj!
– Nem, maga nem az egyetlen ember, akinek titka van a születése körül. És akármi legyek, az öreg elkezd pityeregni.
– Lassan, mit akar ön mondani?
– Bildzsvoater, bízhatom önben – mondja az öreg még mindig hüppögve.
– Akár a keserű halálba. És megfogta a bácsi kezét és megsímogatta és aszondja: Beszéljen, mi van a születése titkával?
– Bildzsovater, én vagyok a néhai dofén.
Elhiheti bárki, hogy nekem meg Dzsimnek ezúttal tátva maradt a szánk. A herceg azt mondja:
– Micsoda kend?
– Igen, úgy van, barátom, az ön tekintete ebben a szent szempillantásban a szegény eltűnt dofénen pihen: tizenhetedik Lalyoson, tizenhatodik Lalyos és Mária Antoinetta fián.
– Maga? Ebben a korban? Ugyan! Azt akarja mondani, hogy maga néhai Nagy Károly; akkor magának legkevesebb hat-hétszáz esztendősnek kell lenni.
– A bánat tette, Bildzsovater, a bánat; bánat hozta rám ezt az ősz hajat, bánat a korai kopaszságomat; igen uraim, önök – kék posztóban és nyomorban Franciaországnak bujdosó, száműzött, megtaposott, szenvedő, törvényszerinti királyát látják maguk előtt.
És úgy rítt és nyavalygott, hogy Dzsim meg én nem tudtuk, micsináljunk, annyira sajnáltuk, de örültünk is, meg büszkék is voltunk, hogy velünk volt. Hát nekiálltunk, mint ahogy az előbb a herceggel tettük és iparkodtunk őtet megvigasztalni. De ő azt mondta, semmi hasznát se veheti, rajta nem segít már csak a halál és ha mindennek vége lesz, ámbátor aszondja, sokszor jólesett neki, ha néha az emberek rangja szerint bántak vele, és térdre ereszkedtek előtte, ha szóltak hozzá és mindig felségednek szólították és udvaroltak előbb neki, mikor enni kellett s addig le nem ültek a jelenlétében, amíg ő nem intett nekik. Igy hát Dzsim meg én lefelségedeztük őtet, megtettük neki ezt is, azt is, amazt is, és állva maradtunk, amíg nem mondta, hogy üljünk le. Ez aztán borzasztón jól esett neki, szinte megvidámult és fölmelegedett tőle. De bezzeg a herceg elsavanyodott, nem jó szemmel nézte a dolgokat; mégis a király igen barátságosan bánt vele s azt mondta neki, hogy a herceg szépapjára, meg a többi Bildzsvoater hercegekre sok gondja volt az ő atyjának és annak köszönhetik emelkedésüket is, de a herceg jódarabig nem engedett konokságából, míg végre azt mondja a király:
– Megeshetik, hogy veszekedett sokáig kénytelenek leszünk együtt maradni ezen a tutajon, Bildzsvoater, hát mi haszna keseredik el? Én csak kényelmesebbé akarom tenni a helyzetünket. Nem az én hibám, hogy nem születtem hercegnek, nem a kendé, hogy nem született királynak, hát mi haszna emésszük magunkat? Vedd lehető jó hasznát annak, ami akad: ez az én jelszavam. Nem rossz dolog az, hogy idekerültünk: van elég mit enni, az élet könnyű, no, adja a kezét herceg és legyünk mindnyájan jó barátok.
A herceg megtette s Dzsim meg én nagyon megörültünk neki. Minden feszesség elmult tőle és nekünk roppant jól esett a dolog, mert bizony csak nyomorúság az, ha marakodás van a tutajon. Mert az kell a tutajon csak, hogy mindenki meg legyen elégedve és csöndes és barátságos legyen mindenki eránt.
Nemsokára rájöttem, hogy ezek a hencegők se nem királyok, se nem hercegek, hanem bizony nagyon is elesett csalók és svindlerek. De soha egy szót se szóltam róla és nem is mutattam; inkább magamba tartottam, ez a legjobb; így nem akad perpatvar és nem keveredik az ember bajba. Ha jól esik nekik, hogy királynak meg hercegnek szólítsuk, én ugyan nem bánom, hiszen ez tartja fönn a családi békét, és mihaszna mondtam volna meg Dzsimnek, hát neki se szóltam. Ha egyebet se tanultam a tatámtól, azt megtanultam, hogy úgy lehet legjobban békességben megélni az emberekkel, ha hagyja az ember mindét a maga útján.