Úgy számítottuk, hogy még három éjjel és akkor elérkezünk Kairóba, Illinoisz végin, az Ohejjó befolyásánál s ez volt, amire iparkodtunk. Hogy ott eladjuk a tutajt, gőzhajóra ülünk s az Ohejjón fölfelé a szabadállamokba érünk és vége minden bajnak.
A második éjtszakán köd ereszkedett le és mink homokszigetet kerestünk, hogy kikössünk, mert nem volt tanácsos tovább menni a ködben; de mikor odaeveztem a csónakon a kötéllel, hogy odakössem, nem volt amihez kössem, csak apró csemetevessző. Egyre rácsavartam a kötelet a zátony szélin, de ott igen erős volt a víz sodra, a tutaj csapkodva s oly sebesen jött le, hogy kitépte a csemetét gyökerestül és elúszott. Látom, hogy csap össze rajta a köd, amitől úgy megijedtem s elernyedtem, hogy tán egy fél percig is eltartott, nem tudtam semmihez se fogni. És már tutaj se volt, nem lehetett látni száz ölnyire. Beleugrottam a csónakba, hátra futva benne, fogom az evezőket és hátrafelé húzom, de a csónak nem mozdul. Siettemben elfelejtettem eloldani. Hamar föl, az elejére, próbálom eloldani, de olyan izgatott voltam, a kezem reszketett, alig mentem valamire.
Amint elszabadultam, nosza utána a tutajnak, nagy buzgón és elkeseredetten, egyenesen le a homokzátony mentén. Ez jó is volt, ameddig a zátony tartott, de nem volt az hatvan ölnél hosszabb, és abban a percben, hogy az alsó végit elhagytam, uccu kirepültem a fehér ködbe és azt se tudtam, merre járok, akár egy hótt ember.
Mondok evezni nem lesz jó; mert egy az tudom, hogy nekimegyek egy homokszigetnek vagy zátonynak vagy valaminek; ültem hát csendesen és vitettem magamat, pedig rém komisz állapot ilyenkor semmit se csinálni az embernek a kezével. Hahóztam és füleltem. Arra lefelé valahol hallok egy gyönge hahót, amire nekimelegedtem. Utána eveztem erősen figyelve, nem hallom-e újra. Ahogy megint hallom, látom, hogy nem feléje mentem, hanem tőle el jobbra. Azután megint tőle balra mentem és sohase jutottam közelebb hozzá, mert hogy persze körbe jártam, hol erre, hol amarra, pedig mindig csak egyenest előre mentem.
A bolondja, mondok, dobolhatna egy cinserpenyőn és verhetné szakadatlanul; és dehogy verte volna, és a zavart mindig a közbeeső csöndesség csinálta a hahózás közt. Jó, hát csak megyek előre, és egyszerre a hátam mögött hallom a kiabálást. Most voltam csak megakadva. Ez vagy más valakinek volt a hahózása, vagy én fordultam meg magam körül.
Letettem az evezőt s megint hallom a hahót. Hátul volt most is, de más helyen. Jött felém, de csereberélte a helyét; én felelgettem rá, míg egyszerre csak megmegint előttem volt és most tudtam, hogy a víz sodra megfordította a csónakot elejével lefelé és a dolog rendben lesz, ha a hahózó ember Dzsim és nem egy más tutajos. Mert a hang iránt nem voltam tisztában a ködben. Mert a ködben sem a természetes formája, sem a természetes hangja nincsen meg semminek.
A hahózás tovább tart s vagy egy perc alatt zubogva kerülök egy alámosott part elé, rajta nagy fák mint füstös kísértetek és a víz folyása ragad balra és fut velem zúgó fatörzsökök közt, mert a víz oly nagy erővel folyt rajtok keresztül.
A másik szempillantásban már megint csupa fehérség és csendesség volt minden. És én is csendben ültem, hallgatva, hogy dobogott a szívem s azt tartom, mire egy lélekzetet vettem, százat is dobbant.
Már most lemondtam. Tudtam, mi a baj. Ez az alámosott part sziget volt és Dzsim a másik oldalára sodródott. Nem afféle homoksziget volt, amelyet körül lehet evezni tíz perc alatt. Szálerdővel volt benőve, mint a rendes sziget; lehetett hat mérföld a hossza és több mint fél a szélessége.
Meglapultam fülemet hegyezve, úgy tetszik vagy tizenöt percig. Úsztam lefele, természetesen óránkint öt-hat mérföld sebességgel. De az ember ilyenkor erre nem gondol. Az ember mintha kiterítve holtan feküdnék a vízen, s ha elsurran melletted egy tuskó, nem azt gondolja, hogy milyen gyorsan mégy magad, hanem visszatartja a lélekzetét és azt gondolja, nézd csak, hogy szalad az a tuskó. Aki azt hiszi, hogy a ködben éjjel az embernek egymagában így úszni nem borzasztó és félelmes dolog, az majd meglátja, ha egyszer megpróbálja.
A következő félórában egyszer-egyszer megint hahóztam; végre hallom, hogy felelnek, de jó messziről, s megpróbálom a hangot követni, de nem tudom, és abban a nyomban azt hittem, hogy egy tuskófészekbe keveredtem, mert láttam őket hirtelen feltünedezni mind a két oldalon, s néha épenséggel csak keskeny csatorna volt köztünk. És tudom, hogy olyan is volt, mit én meg se láttam, mert hallottam a víz sodrát, mint horzsolja a régi száraz ágat-bogot, ami rálógott a partra. De nem sokáig tartott, hogy nem hallottam a hahózást a vízbeli tuskók közt, csak azon voltam, hogy valamikép addig is el ne veszítsem, mert nehezebb volt követni, mint a tüzes embert. Én sohase láttam, hogy egy hang így bolondítani tudja az embert, és oly gyorsan és hirtelen tudjon helyet cserélni.
Nagyon sűrűn kellett, tán négyszer-ötször a parttól eltolnom magamat, mert még a csónakom kilökdöste volna a szigetet a folyóból. Ebből azt gondoltam, hogy a tutaj is jó sűrűen lökdösheti a partot, különben már távolabb kellene lenni, annyira, hogy a hang el nem éri, – a tutaj valamivel gyorsabban úszott, mint én.
Végre úgy látszott, hogy nyilt vízen vagyok megint, de nyomát se hallottam a hahózásnak. Gondoltam, Dzsim megakadhatott valamely tuskón és tán vége is van. Magam oda voltam a fáradságtól, hát lefeküdtem a csónakom fenekére s mondok, nem vesződöm tovább. Persze elaludni nem akartam, de olyan álmos voltam, hogy nem tudtam megállani, hát mondok csak épenséggel egy kicsit bóbiskolni fogok.
De abbul úgy látszik több lett egy kis bóbiskolásnál, mert mikor fölébredtem, a csillagok fényesen tündököltek, a köd elszállt, én pedig oldalvást úsztam le a csónak hátuljával előre. Először nem tudtam hol vagyok; azt hittem, álmodom s mikor lassan eszembe kezdett minden jutni, mintha a mult hétből jöttek volna homályosan elő a dolgok.
Rém nagy volt itt a folyó, a leghatalmasabb szálerdőséggel mind a két partján, egy szép szilárd fal a csillagok világánál. Nézek előre a folyón s látok egy fekete foltot a vízen. Utána vetem magamat, de mikor elértem, nem volt egyéb, mint egy pár faderék a fűrészmalomból egymáshoz guzsolva. Aztán látok egy másik feketeséget s arra vadásztam, aztán megint egy másikat és ezzel eltaláltam a dolgot: a tutaj volt.
Mikor elértem, Dzsim rajta ült, a fejével a térde között, úgy aludt, jobbkarja a kormánylapáton keresztül lógott. A másik lapát leszakadt róla s magát a tutajt ellepte levél, ágbog és iszap. Keserves dolga lehetett neki.
Hozzákötöttem a csónakom s odafeküdtem Dzsim orra alá a tutajra s elkezdtem hadonászni s az öklömet Dzsim felé nyújtogatva, mondom:
– Hahó Dzsim, elaludtam volna? Mért nem ráztál föl?
– Bódog isten, te vónál Hokk? Osztég nem hóttá mög? Nem vesztél a vízbe? Megkerűté? Ez ollan szíp öcskös, hogy e’ sö löhet hinnyi. Nem löhet eehinyi ollan szíp. Hagy tapogassalak mög gyerek, hagy tapogassalak mög. Nem ám, nem hóttá mög; mökkerűté, elevennyen jó egiszségbe, szakasztott az en rígi jó Hokkom, hálá legyen az isteni jóságnak.
– Mi bajod Dzsim, tán ittál vagy mi?
– Én ittam? Hogy én ittam-e? Hát vót innya?
– Hát akkor mitől vadultál meg?
– Megvadutam?
– Hát nem azt beszéled, hogy megkerültem és több effélét, mintha odalettem volna valahová.
– Hokk fiam, fiam Hokk Finn, nízz a szömömbe, osztég mondd, hogy nem vótál oda?
– Oda? Mi a csodát beszélsz te? Nem voltam én sehová. Hová is mentem volna.
– Akkó öcskös valahun hiba van. Az a! Én vagyok-e én akkó, vagy ki vagyok én? Itt vagyok-e én, vagy hun vagyok? Ezt mond meg nekem.
– Kend ugyan itt van Dzsim, ezt látom, de hogy a bolond feje hol van, azt nem látom.
– Itt vagyok? No, akkó azt mondd meg nekem, nem cipelted-e ki a kötelet a csónakban, hogy kikötsz a homokon?
– Nem én. Miféle homokon? Én ugyan nem láttam homokot.
– Nem láttá? Nézz ide: hát nem eeszakadt a kötél, oszt a tutaj mög neki locsanva nem leúszott a vízen, téged meg ott hagyott csónakostu’ a ködbe?
– Miféle ködben?
– Hát a ködbe, aki itt kóválygott egísz áldott ijjel. Oszt nem kajabátál hahót, én meg nem visszakajabátam, amíg bele nem keveredtünk abbaja szigetségbe, és az egyikünk eeveszött, a másikunk meg anyi mintha eeveszött vóna, mer hogy azt se tutta hun jár. Oszt, én nem neki lódútam essereg szigetnek és rémisztőn kutyávul vótam és majd hogy bele nem vesztem a vízbe? Hát nem úgy vót, no, nem úgy vót? Ezt mommeg nekem.
– No, ez már nekem sok, Dzsim. Én nem láttam se ködöt, se szigetet, se galibát, se semmit. Itt ültem veled és beszélgettünk egész éjtszaka, amíg most vagy tíz perc előtt el nem aludtál s azt tartom, én is elaludtam. S mivel ezalatt az idő alatt le sem is ihattad magadat, hát nem lehet más: álmodtad az egészet.
– Elhinném, de hogyan lehet tíz pörc alatt enyit álmodni?
– De pedig álmodtad, hogy akasztanák fel mindet, mert mindebbül semmi sem történt meg.
– De Hokk, ollan világos minden.
– Bánom én, akármilyen világos, mikor semmi sem igaz belőle. Én tudom, mert itt voltam az egész idő alatt.
Dsim nem szólt semmit vagy öt percig, hanem ott ült és gondolkozott. Aztán azt mondja:
– Jól van, legyen álom, Hokk; de akkó én ennél ollanabb álmot még nem láttam. Sem ollan álmom még nem vót ez életben, akitű így kifárattam vóna.
– Ez már igaz, mert bizony néha az álom is úgy kifárasztja az embert, mint akármi egyéb. De ez igazándi egy álom is volt. Mondd el mind, Dzsim.
Hát Dzsim hozzáfogott s elmondta szegrül-végrül az egészet szakasztott úgy, ahogy végbement, de alkalmatosan kiszínezve. Aztán azt mondta, most már meg is akarja fejteni az álmát, mert hogy intelemül küldődött ránk. Azt mondta, hogy az első homokság egy embert jelentett, aki jót akart velünk; de a víz sodra egy másik ember volt, aki a jó embertől el akart bennünket szakasztani. A hallózás intelem volt, amit egyszer-egyszer kapunk és ha mi nem iparkodunk keményen azon, hogy meg is értsük, akkor bajba kever ahelyett, hogy a bajból kimentsen. Az a sok fatuskó a vízben galibát jelent, amibe keveredünk izgága néppel és más egyéb haddal; de ha csak a magunk dolgára lesz gondunk és vissza nem feleselünk és nem dühösítjük őket, hát azt is megláboljuk, kivergődünk a ködből a nagy, tiszta folyóra, ami alatt a Szabad Államokat kell érteni és semmi bajunk se lesz többé.
Az ég beborult és sötét lett ép azután, hogy a tutajra kaptam, de most megintelen kiderült.
– Ezt elég jól megfejtetted, ameddig meg nem akad a dolog, Dzsim. De hát mit jelent ez?
A levelesre meg az iszapra meg az eltört kormánylapátra mutattam. Most nagyon jól lehetett látni.
Dzim odanézett erre a szemetre, aztán rám és megint a szemetre. A fejébe már úgy belefészkelte magát az álom, hogy már mintha nem tudott volna tőle szabadulni, hogy a valóságot vissza tegye megint a maga helyére. De mikor megint eligazodott, erősen rám nézett, mosolygás nélkül és ezt mondta:
– Hugy ez mit jelentse? Majd én megmondok neked. Mikur én már kimerílte nagy munkába bele és nagy kajabálásba bele és elaludta, az enyim szived majd megfakadta, mert te vutál elveszve neked és én már nem bánta mi lesz velemvel, meg tutajval vele. És mikur fölibredte magamat és látok, hogy te megkerülte zegíssigben és eleven: akkor szemem könyezte neked és szerette volna leborultam tírgyedre és megcsukoltam lábadat neked, úgy teli meg voltam hálával. Te pedig neked eszed semmire se nem gondolik, csak arra, hogy csinálik bulundot zereg Dzsimbul hazugságval. Zez a fizetsig bizom szemet. Es szemet is az ollan zember, aki rakja sár a neki jó barátja fejire neked, hogy muszáj kölletik neki szegyelni magadat.
Azután csendesen felállt és bement a putriba, s bement anélkül, hogy ezenkívül még egyebet is mondott volna. De nekem ez is elég volt. Olyan hitványnak éreztem tőle magamat, hogy én is megcsókolhattam volna a lábát, ha rábírhattam volna, hogy vonja vissza.
Tizenöt percembe került, míg annyira össze tudtam magamat szedni, hogy odamenjek és megalázkodjam egy szerecsen ember előtt; de megtettem, és azután is sohase bántam meg. Soha többé ilyen csínyt el nem követtem rajta, s ha tudtam volna, hogy így fölveszi, ezt se csináltam volna.