No hát elállt a lélekzetem s majd elaléltam. Ott szorulni egy hajóroncson olyan bandával, mint ez! De pityergésre most nem volt időnk. Most meg köllött találnunk azt a csónakot és elkaparintanunk a magunk számára. Imbolyogva, reszketve mentünk le a hajó egyik oldalán és bizony lassú munka volt ez, úgy tetszik, egy hét beletelt, míg leértünk a hajó farára. A csónaknak semmi nyoma. Dzsim azt mondta, hogy azt hiszi, nem bírja tovább, úgy hóttra volt réműlve, hogy elfogyott minden ereje. De én csak biztatom, hogy jöjjön. Ha végkép itt szorulunk ezen a roncson, akkor aztán kampec nekünk is. Igy tovább bandukoltunk megint. Kerestük a kabinház végit és meg is találtuk, aztán kapaszkodtunk előre a fedélzeti felső világításon, salugáterről salugáterre, mert az ablakház széle víz alatt volt. Mikor a nagycsarnok lejárójához értünk, hát ott a csónak. Csak alig hogy látni lehetett, de tele voltam hálával. A következő pillanatban már benne is lettem volna, de épen akkor nyílik az ajtó. Az egyik ember kidugja a fejét, alig egy pár lábnyira tőlem s már azt hittem, végem van. De megent becsapja s azt mondja:
– Tedd félre azt a fene lámpást a szem elül, Bill.
Egy zsák holmit dobott a csónakba, aztán belement maga is és leült. Pakker volt. Aztán jött ki Bill, az is beleült. Pakker azt mondja halkan:
– Minden rendben van. Lökd el a csónakot.
Alig tudtam magamat megtartani a salugáteren, olyan nyavalyás voltam. De Bill azt mondja:
– Megállj. Űtet kimotoztad?
– Nem én. Hát te?
– Én sem. Igy nála maradt a pénzbeli része.
– Nála! Akkor hát gyerünk. Mi haszna visszük a kacatot, ha itt marad a píz.
– Mit gondolsz, nem gyanítja, hogy mit akarunk?
– Talán nem. De akárhogy, el köll venni tőle. Gyerünk.
Hát visszajöttek és bementek.
Az ajtó becsapódott, mert a hajó meg volt dűlve; s egy fél szempillantás alatt én a csónakban voltam és Dzsim utánam bukik. Én, ki a késemmel, elvágom a kötelet és usgye, el!
Evezőhöz nem nyúltunk, se nem beszéltünk, még csak nem is suttogtunk, de tán lélekzetet se vettünk. Csendesen tova siklottunk, halálos némaságban, el a csónaktartó csigák alatt, el a hajó fara mellett; és még egy szempillantás alatt vagy száz könyöknyire a roncson túl voltunk; a sötétség elnyelte, el az utolsó nyomát is és én tudtam, bátorságban vagyunk.
Mikor három–négyszáz könyöknyire értünk vízmentin, látjuk a lámpást egy szempillantásra megcsillanni a kabinház ajtaján, s ebből tudtuk, hogy a zsiványok észrevették a csónakuk eltünését, s földerengett előttük, hogy épen olyan kutyaszorítóban voltak már, mint Dzsim Torner.
Aztán Dzsim fölrakta az evezőket s mi indultunk tutajunk után. Most először kezdtem töprenkedni azokon az embereken. Eddig úgy tetszik, nem értem rá. Elkezdtem azon gondolkodni, micsoda rémisztő dolog még gyilkosoknak is, ilyen slamasztikában lenni. Mondok magamban, nem azért mondom, de megeshetik még, hogy magam is gyilkosságba esem, mint tetszenék akkor nekem az efféle. Mondom Dzsimnek:
– Amint meglátjuk az első gyertyafényt, kikötünk száz ölnyire vagy alatta vagy fölötte, én aztán kiszállok, kiókumlálok valami mesét és szerzek valakit, aki elmegy azért a bandáért, hogy kiszabadítsa őket a kelepcéből. Akkor aztán felaggathatják őket, ha ütött az órájok.
De az ötlet nem szuperált, mert csakhamar kitört ismét a zivatar s ezúttal rémesebben, mint valaha. Az eső csak úgy szakadt és sehol semmi világosságot nem láttunk. Mondok, ágyban van most minden teremtett lélek. Ődöngtünk le a vízen, lestük, nem látunk-e gyertyavilágot, meg nem látjuk-e meg a tutajunkat. Nagysokára végre az eső elállt, de a felhőség nem mozdult, a villám cikázott s egyszerre csak egy villanásnál észreveszünk egy úszó feketeséget és feléje tartottunk.
A tutaj volt és rém örömünk tellett belé, hogy megint rajta lehettünk. Most valami világosságot is látunk messze lenn jobbkéztül a parton. Mondok, megnézem. A csónak félig tele volt kacattal, amit az a banda lopott a roncsról. Egy halomba raktuk a tutajon s mondom Dzsimnek, hogy ő csak úsztasson le és tűzze ki a lámpást, ha azt hiszi, hogy lement két mérföldnyire és hagyja égve amíg én vissza nem jövök. Én aztán beraktam az evezőlapátokat és indultam a világosság felé. Amint leértem az irányában, három-négy másik tetszett fel, fönn egy domb oldalán. Falu volt. A parti világosság fölött beszedtem az evezőlapátokat s csak úgy úsztattam le. Mikor elsiklottam mellette, látom, hogy lámpás, mely egy komp kikötőjén volt fölakasztva. Körülúsztattam a strázsát keresve, mondok, hogy hol alhatik, hát ott kuporodik a bakon elül, amire a kötelet csavarják kikötéskor, feje a két térde között. Egyszer-kétszer meglöktem a vállát és elkezdtem sírni.
Ő fölszedi magát mintegy riadtan, de mikor látta, hogy csak én vagyok, jól kinyújtózkodik és aszondja:
– Hahó, mi az? Ne ordíjj, gyerek. Mi baj?
Én aszondom:
– A tata, a nyanya, meg a hu-hu-gicám –
És aztán nem bírtam tovább. Ő aszondja:
– A nyüstyit, ne vedd úgy a szívedre. Senki sincsen baj nélkűl, a tied is csak jóra fordul. Mi van velök?
– Hát izé, mondok – kend a hajónak a strázsája?
– Az vagyok, mondja olyan nekem-jól-esik-formán. Én vagyok a kapitánya, a tulajdonosa, a matróza, a hajókalauza, a strázsája, az első födélzeti matróza, néha magam vagyok a bagázsia is meg a pasas is rajta. Nem vagyok olyan gazdag mint Dzsim Hónbekk és nem tudok olyan bolond bőkezű és jó lenni Tom, Dikk és Harry iránt, mint ő és nem tudom úgy szórni a pízmagot, mint őkelme, de azért megmondtam neki akárhányszor a szemibe, hogy mégse cserélnék vele; mert mondok, csak a matrózélet a nekem való élet és elkárhoznám, ha csak két mérföldnyire is kéne laknom városon kívül, ahol soha semmi sem történik, nem én, minden kincsért sem és högyibe mégegyszer annyiért sem. Mert mondok –
Közbe vágtam és aszondom:
– Rém bajban és slamasztikában vannak és –
– Kik?
– Hát a tata, meg a nyanya, meg a hugicám és Hicker kisasszony, és ha kelmed a kompjával oda fölmenne –
– Hová oda föl? Hol vannak?
– Amott a buckán.
– Miféle buckán?
– Én csak egyet tudok.
– Csak nem a Valter Skottot gondolod?
– De azt.
– Uram fia, mi az isten nyilát csinálnak ott?
– Nem jó kedvükből vannak ott.
– Már arrul én is jót állok. Hí, az irgalmát, rosszul járhatnak, ha szörnyű hamar el nem szabadulnak onnan. Hogy a veszett fejszében kerültek ilyen bajba?
– Nagyon könnyen. Húker kisasszony vizitbe ment, oda – izé – a városba.
– Búh-landigba no, nyögd ki. Hát osztán?
– Vizitbe ment, igen Búhlandingba és épen estére kelt az idő, amikor elindult a négerasszonyával a kompon, hogy ott töltse az éjjelt a barátnéjánál. – Minek is híjják kisasszonynál – a neve kiesett a fejemből – és elvesztették a kormánylapátjukat és a víz megfordította a kompot, aztán úsztak lefelé farral előre vagy két mérföldet és nekilódultak a buckának és a kompos, meg a szerecsenyasszony, meg a lovak odalettek, de Húker kisasszony addig kapálózott, míg feljutott a buckára. Egy órával azután, hogy besötétedett, mink mentünk arra egy kupec-bárkán és oly sötét volt, hogy nem vettük észre a roncsot, amíg szinte rajta nem voltunk, és mi is nekilódultunk; de mi mind megmenekültünk Bill Vipplit kivéve, jaj – az volt csak a jó lélek – azt mondom, bár én vesztem volna el helyette, azt én.
– Az árkánumát, még ilyet se pipáltam. Aztán mit csináltatok mikor mind együtt voltatok?
– Hát hallóztunk s mi egymás, de olyan széles volt a víz, senki se hallott meg bennünket. Hát a tata azt mondta, valakinek partra kell menni és próbálni segítséget hozni. Csak én magam tudtam mind közül úszni, hát beugrottam és Húker kisasszony azt mondta, ha előbb nem akadok segítségre, gyűjjek ide, hajhásszam föl a nagybátyját, majd az nyélbe üti a dolgot. Én bejártam itt mindent egy mérföld hosszában erre lefelé és azóta is itt kelebólálok, ha valakit tudnék kapni, de mindenki aszondja: mit, aszondja, ilyen éjtszakán, aztán ilyen erős vízben, nem vagyok bolond; eredj, aszondja, a gőzkompér! – Hát ha már most kelmed eljönne.
– Bizistók, hogy mennék; de hogy akármi legyek, ha el is nem megyek; csak az a nagy kalkulus, hogy ki fizet meg érte? Gondolod, hogy a tatád?
– Akkor rendbe vagyunk. Húker kisasszony spicikaléter megmondta, hogy nagybátyja Hónbakk.
– Jaj, az öreg ágyúját! A nagybátyja neki? Ide nézz hát: ehen ezen az úton neki vágsz annak a gyertyavilágnak; ha odaértél, fordulj nyugatnak, azon egy fertálymérföldnyire van egy kocsma. Szólj nekik, hogy mutassák meg neked Dzsim Hónbakkot. Az rögvest rendbe hozza a számlát. De ne sokat ácsorogj, mert az öreg bizonyosan hírre vár. Mondd meg neki, a kis huga rendben lesz, mielőtt ő még a városba érne. Most pedig szedd magad alá a lábad. Én oda fölmegyek a sarkon túl, fölkeltem a masinisztámat.
Én elindultam a világosság felé, de amint befordult a sarkon, visszajöttem, be a csónakomba, kihúztam s föleveztem a parton a könnyű vízben vagy hatszáz ölnyire és meghúztam magam egy pár sajka között, mert addig nem volt nyugtom, amíg nem látom a komp indulását. De egészben véve meg voltam magammal elégedve, amért a nyakamba vettem mind ezt a bajt azért a bandáért. Nem sokan tették volna meg. Bár az özvegyasszony tudott volna róla. Azt hiszem, büszke lett volna rám, hogy megsegítettem a gézenguzokat, mert az özvegy is, meg általán a jólelkű ember legszívesebben a gézenguzoknak és mihaszna népnek fogja pártját.
Hát nemsokára csak jön ám a roncs, sötéten és feketén, lassan úszva lefelé. A hideg végigfutott a hátamon, aztán nekivágtam feléje. Nagyon mélyen volt a vízben s egy szempillantás alatt megismertem, hogy abban aligha lehet eleven ember. Körüleveztem rajta, hallóztam is egy-egy kicsit, de feleletet nem kaptam, minden halotti csöndben volt. A banda egy kissé ránehezedett a szívemre, de nem nagyon. Mondok, ha ők ki tudták állani, én is csak kiállom.
Aztán jött a gőzkomp; hát a folyó közepe felé igyekeztem hosszú rézsút vonalban vízmentén s mikor azt hittem, hogy odáig már nem láthatnak el, abbahagytam az evezést és hátranéztem s látom, hogy kerülgeti és szaglássza körül a roncsot Húker kisasszony földi maradványaiért, mert a kapitány tudta, hogy Hónbakk bácsi szívesen fogná venni. De csakhamar lemondott a dologról a komp és a kikötőjébe ment, én pedig dologhoz láttam s pacskolva eveztem lefelé.
Rém nagy időnek tetszett, mire megláttam Dzsim lámpását, s mikor meg is láttam, úgy tetszett, mintha ezer mérföldnyire volna. Mire pedig elértem, az ég kezdett keleten derengeni. Igy kikötöttünk egy szigeten, elrejtettük a tutajt, elmerítettük a csónakot, bevonultunk a putrinkba s olyat aludtunk, akár egy halott ember.