Lehetett már közel egy óra, mire a sziget alá értünk, s mintha a tutaj rémlassan ment volna. Úgy volt, hogyha csónak találna jönni, akkor mi a csónakunkba szökünk s átvágunk az illinoiszi partra; de jó, hogy nem jött csónak, mert se arra nem gondoltunk, hogy a puskát is áttegyük a csónakba, se hogy a horgokat vagy az elemózsiát. Arra, hogy ennyifelé gondoljunk, nagyon is nagy sietségben voltunk. Nem nagy okosság volt, hogy mindent a tutajra tettünk.
Mondok, ha azok az emberek a szigetre mennek, azonnal megtalálják a tüzet, melyet raktam és azt fogják őrizni egész éjjel lesve, hogy Dzsim nem jön-e oda. Mindenesetre messze tőlünk maradtak és ha nem tévesztettem meg őket azzal, hogy tüzet raktam, nem az én hibám volt. Én becsületesen megtettem mindent, hogy becsapjam őket.
Mikorra a hajnal fölhasadt, kikötöttünk egy zátonyterületen, egy nagy kanyarulatban az illinoiszi oldalon és gyapotfagalyakat vagdostunk a baltánkkal s úgy betakartuk vele a tutajt, hogy úgy látszott, mintha a part volna kimosva. A zátonyterület afféle vízi homokbucka, amelyiken oly sűrűn terem a gyapotbukor, mint a berena foga.
A Misszuri oldali part hegyes volt, az illinoiszi erdős s ezen a tájon a víz folyása a Misszuri part mentén volt s így nem köllött attól félnünk, hogy valakivel találkozunk. Ott tanyáztunk egész nap s néztük, mint siklanak le tutajok és gőzösök a Misszuri partok alatt és hogy küzködnek víz ellen menő gőzhajók a folyó közepén. Elmondtam Dzsimnek mindent, amiről azzal a nénivel beszéltünk; és Dzsim azt mondta, helyre egy asszony az, aki, ha maga jönne ránk, ugyan nem ülne le a tüzet őrizni, hanem kutyával jönne. De akkor, mondom én, mért nem mondta az urának is, hogy kutyával jöjjön? Dzsim azt mondta, fogadni merne, hogy eszébe is jutott volna, mire a férfiak elkészülnek az indulásra, sőt azt hitte, hogy a férfiak épenséggel kutyáért mentek a városba, így kaphattunk mink egérutat, különben aligha volnánk itt ezen a homokzátonyon tizenhat–tizenhét mérföldnyire a város alatt, de úgy ám, előbb megesnék, hogy magunk is ott volnánk már abban a városban. Én azt mondtam, én ugyan nem törődöm vele, hogy mért nem csíptek el, legalább addig, amíg el nem csípnek.
Mikor esteledni kezdett, kidugtuk a fejünket a sűrű gyapotbokrokból s körülnéztünk mindenfelé; a határ tiszta volt. Igy hát Dzsim fölszedett egy pár deszkát a tutajról és formás vackot épített belőle, hogy legyen hová bujnunk esős és viharos időben, és hogy a holminkat is szárazon tudjuk tartani. Dzsim padlót is csinált a kuckónak a tutaj szintje fölé vagy egy lábbal, így a takaróinkat és mind a kacatot nem érte a hullám, amit a gőzhajók csináltak. A kunyhó kellő közepét iszappal kitapasztottuk öt-hat hüvelyk vastagon, rámát is csináltunk neki, hogy szét ne máljék, ez volt a tűzhelyünk, ha csúnya vagy hideg idő talál lenni. A kunyhó pedig eltakarta, hogy szemet ne szúrjon. Csináltunk egy kisegítő kormánylapátot is, mert ami volt, eltörhetett valami fatuskón vagy más egyében. Beszúrtunk a tutajba egy kurta, villaszerű botot is, hogy ráakaszthassuk ócska lámpásunkat, mert hogy a lámpást mindig meg kellett gyújtani, ha gőzöst láttunk jönni, nehogy ránk másszon; de nem volt szándékunk olyankor is meggyújtani, ha víz ellen menő hajóval találkoztunk, kivévén, mikor tisztára útjukba esünk. Mert a folyó még mindig jócskán meg volt áradva, az alacsonyabb partok még mindig valamelyest víz alatt voltak, ennélfogva a víz ellen menő hajók nem mindig a folyó sodrában mentek, hanem keresték a könnyebb vizet.
Ezen a második éjtszakán úgy hét–nyolc órát mentünk, óránként több, mint négy mérföldet, olyan volt a víz sodra. Horgásztunk, beszélgettünk, egyszer-egyszer egyet úsztunk, hogy el ne álmosodjunk. Valami áhitatfélét éreztünk, amint alásiklottunk a nagy, csöndes vízen s hanyattfekve néztük a csillagokat, szinte nem is esett jól hangosan beszélni és nevetni se igen nevettünk, akkor is csak úgy elfojtva egy-egy kicsit. Nagyszerű, jó időnk volt, ami fődolog volt és épenséggel semmi sem történt ezen az éjtszakán, sem a következőn, sem azon, ami aztán jött.
Minden éjjel városok mellett mentünk el, némelyike messze fönn volt a sötét domboldalokon: semmi, csak világosságok fénylő ágya, csak egy házat is nem lehetett látni. Az ötödik éjtszakán Szanluj mellett mentünk el, s olyan volt, mintha az egész világ ki lett volna világítva. Szentpétervárott azt beszélték, hogy van Szanlujnak húsz–harmincezer lakosa is, de én ugyan el nem hittem, amíg ezen a csöndes éjjelen, két óra tájt meg nem láttam azt a csodásan kivilágított területet. De egy hang nem sok, annyi se volt. Aludt már minden teremtett lélek.
Mostanában éjtszakánként, úgy tíz óra körül, ki szoktam ruccanni a partra egy-egy kisebb városba vagy tizenöt centért lisztet, szalonnát vagy egyéb ennivalót venni; néha pedig elemeltem egy-egy csibét, amely nem ült békén az ólban s magammal vittem. Tata azt szokta mondani: ragadd meg a csibét, ha az alkalom odakínálja, mert ha magadnak nincsen rá szükséged, mindig akad valaki, aki szívesen veszi, és a jótettnek megvan a jutalma. Én ugyan tatát sohase láttam úgy, hogy magának ne lett volna szüksége a csibére, de hát ez volt a szavajárása.
Reggelente, mielőtt még teljesen megvirradt volna, kiruccantam a mezőkre s kölcsön vettem egy-egy görögdinnyét vagy sárgadinnyét, vagy úritököt, vagy egy kis új gabonát, vagy effélét. Tata azt szokta mondani, nem bűn holmit kölcsön venni, ha azzal a szándékkal teszed, hogy egyszer-egyszer visszaadod; de az özvegyasszony azt mondta, ez csak kendőzött neve a lopásnak és tisztességes ember nem teszi. Dzsim azt mondta, hogy részben az özvegyasszonynak volt igaza, részben a tatának is igaza volt. Eszerint legjobb lesz két-három dolgot kitörülni a listából, hogy aztat többé egyáltalán nem vesszük kölcsön, így aztán azt gondolta, nem lesz bűn, ha a többit kölcsön vesszük. Egész éjjel, amíg úsztunk a folyón lefelé, meghánytuk-vetettük ezt a dolgot, hogy megállapodjunk abban, a görögdinnyét törüljük-e ki vagy a sárgadinnyét, vagy az úritököt, vagy mit? Mire megvirradt, el is intéztük az ügyet szerencsésen, s elhatároztuk, hogy kitörüljük a vadalmát, meg a lóbabot. Azelőtt egy kicsit bántott a lelkiismeretünk, de most már teljesen meg voltunk nyugodva. Én örültem annak, hogy így esett, mert a vadalma különben is komisz jószág, a lóbab pedig úgy sem érik be még két-három hónapig.
Egyszer-egyszer lőttünk vízimadarat is, amelyik nagyon korán kelt reggel, vagy nem elég korán feküdt le este. Mindent összevéve, finom kis élet volt ez a mienk.
Szanluj alatt az ötödik éjtszakán hatalmas zivatarunk volt, rém dörgéssel és villámlással s az eső csak úgy szakadt le, mintha csöbörből öntötték volna. Behúzódtunk a putriba és a tutajt rábíztuk a saját gondjára. Ha a villám kilobbant, láthattuk magunk előtt a nagy egyenes folyót, és meredek sziklatömegeket kétfelől. Egyszerre csak azt mondom én:
– Hahó, Dzsim, oda nézz! Gőzhajó volt, amely egy sziklán meggebedt. Tutajunk épen alája úszott. A villámlásban tisztán lehetett a hajót látni. Meg volt dűlve s a födélzete részben víz fölött volt és lehetett minden villámlásnál látni a kémény legvékonyabb tartóláncát is tisztán és világosan és egy széket a nagy csengetyű mellett, egy ócska puha kalappal a hátán.
Hát mert messze volt és éjjel és zivataros és minden olyan titokságos, azt gondoltam, amit minden fiú gondolt volna, ha látja ezt a tört hajót ott heverni ily gyászosan és elhagyottan a folyó közepében. Szerettem volna fölmenni rá s bejárni egy kicsit, hogy lássam, mi lehet ott. Mondom is:
– Kössünk ki rajta, Dzsim, mondok.
De Dzsim rém kapálózott ellene eleinte. Azt mondja:
– Nekem nincsen kedved roncshajó megvizitálik. Bűnöt megcsinálsz vele és azt mondik szentírás: bűnöt jobb, ha kerülik. Hátha megvan rajta policáj!
– Policáj, az ángyod! – mondom én – van is ott mit őrizni a kabinokon, meg a hajókalauz faköpönyegén kívül. És azt hiszed, ezért fogja valaki reszkérozni az életét az ilyen éjtszakán, amikor minden pillanatban leszakadhat és elmerülhet a folyóban? Erre már Dzsim nem tudott semmit se mondani, hát meg sem próbálta. »Amellett, – mondom én – még kölcsön is vehetünk valami érdemes holmit a kapitány kajütjéből. Teszem cigárét, mernék rá fogadni – darabja öt cent, jó pénzben. A gőzöskapitány mindig gazdag nép, van neki hatvan dollárja havonkint; s olyan, hogy nem bánja, egy centtel többe kerül-e valami, ha kedve van rá. Dugj a zsebedbe gyertyát Dzsim; én nem nyughatom, amíg egy kicsit meg nem tapasztaljuk. Azt hiszed tán, Tom Szójjer elmenne békén az ilyen eset mellett? Nem az, egy tál kásáért sem. Elmondaná kalandnak, el az; és kikötne a romon, ha bár ez lenne is utolsó cselekedete. Aztán micsoda formásan csinálná. Úgy felfújná magát, hogy no! Az ember Kalamus Kristófnak hinné, mikor Lesz-királyságot fölfedezi. Bár itt volna Tom Szójjer.«
Dzsim dünnyögött egy kicsit, de beadta a derekát. Azt mondta, nem kell beszélnünk amíg lehet és akkor is csak roppant suttogva. A villám rávilágított még egyszer a tört hajóra épen jókor; odaértünk az oldalára a daru alá s kikötöttünk.
A födélzet itt jól kiemelkedett a vízből. A rézsút fekvő oldalon felkúsztunk és a sötétben lábunkkal tapogatózva és karunkat kiterjesztve, hogy elkerüljük a kifeszített köteleket, lassan mentünk a kajütök felé, mert olyan sötét volt, hogy semmit se lehetett látni. Hamarosan beleütődtünk a terem felső világításába s felkúsztunk rá; aztán egy lépéssel szemben voltunk a kapitány ajtajával, amely nyitva volt és az árgyélusát, messze lenn a kabinház pitvarán keresztül világosságot látunk és mintha tompa beszédet hallanánk onnan.
Dzsim odasúg nekem s azt mondja, hogy rém rosszul érzi magát s hogy gyerünk vissza. Jól van, mondom én s már indultam volna a tutajra; de abban a percben hallok egy jajgató hangot és ezt:
– Oh, kérlek fiúk, ne! Esküszöm, sohase szólok senkinek.
Egy másik hang jól erősen ezt mondta:
– Hazudsz Dzsim Torner. Máskor is így tettél. Neked mindig több kell a zsákmányból, mint ami megillet és eddig meg is kaptad, mert mindig azzal fenyegetőztél, hogy elárulsz, ha meg nem kapod. De ezúttal épenséggel többször mondtad a kelleténél. A legcudarabb áruló kutya vagy ebben az egész országban.
Ezalatt Dzsim elment a tutajra. Engem meg majd fölvetett a kíváncsiság. Tom Szójjer ugyan meg nem hátrálna most, mondok magamban; hát én sem hátrálok; meg köll néznem mi történik itt. Hát a szűk folyosón négykézláb hátrafelé másztam a sötétben, amíg már nem volt csak egy kabin köztem és a kajütcsarnok között. Hát látom ám, hogy a csarnokban ott fekszik a földre terítve egy férfiember, keze-lába megkötözve és két másik ember áll fölötte s az egyiknek félkezében egy homályos lámpa van, a másik félkezében pisztoly. Ez az ember a pisztolyt a földön fekvő ember fejére fogta és azt mondja:
– Én is azt mondom, egy alávaló bitang!
A földön fekvő ember vonaglott s azt mondja:
– Bill, ne bánts, sohase szólok többet senkinek.
És ahányszor ezt mondta, a lámpásos ember mindannyiszor röhögött s mondja:
– Nem, biz istók! Ennél igazabbat se mondtál még életedben, azt elhihedd. – Egyszer meg ezt mondta:
– Nézd, hogy kunyorál. Mégis, ha el nem bánunk vele s meg nem kötözzük, ő ölt volna meg minket. És miért? Tisztára semmiért. Mert hogy nem engedtük a jussunkat, azért. De fogadom, hogy te sem fogsz több embert megfenyegetni, Dzsim Torner.
– Tedd félre azt a pisztolyt!
Bill azt mondja:
– Szó sincs róla, Dzsék Pakker. Én meg akarom ölni. Hát ű nem ölte meg a vén Helfildet szakasztott úgy? És nem szolgált rá?
– Én meg nem akarom megölni, megvan hozzá az okom.
– Isten áldjon meg ezért a szódért, Dzsék Pakker! Ezt el nem felejtem, amíg élek, – mondja a földön fekvő ember siralmasan.
Pakker ezt nem vette figyelembe, hanem fölakasztotta lámpását egy szegre s indult arrafelé, amerre én voltam, a sötétségbe s intett Billnek, hogy jöjjön ő is. Én elcurukkoltam oly gyorsan, ahogy csak tudtam, mintegy két ölnyire, de a hajó úgy meg volt dűlve, hogy nem menekülhettem idejekorán. Azért, hogy keresztül ne menjenek rajtam s el ne csípjenek, besurrantam egy kabinba a felső oldalon. A két ember tapogatva jő végig a sötétben, s mikor Pakker az én kabinomhoz ért, azt mondja:
– Ide, gyere ide be.
És belépett és Bill utána. De mielőtt bejöttek, én fönn voltam a fölső ágyon s már bántam, hogy ide jöttem. Ott álltak, kezük az ágy szélin és beszéltek. Látni nem láttam őket, de hogy hol álltak, meg tudtam volna mondani a – pálinkáról, amelyet megittak. Én örültem, hogy nem ittam pálinkát, de az se tett volna külömbséget, mert ugyan majd az egész idő alatt még csak lélekzetet se vettem. Nagyon meg voltam rémülve. Hozzá az ember nem is vehet lélekzetet, mikor ilyen beszédet hall. Halkan beszéltek és komolyan. Bill meg akarta ölni Tornert. Azt mondja:
– Azt mondta, elárul és el fog árulni. És ha mind a ketten odaadnánk neki a részünket, az se tenne külömbséget az után a patália után s ahogy elbántunk vele. Olyan bizonyos, mint ahogy a világon vagy, hogy tanuságot fog ellenünk tenni, hát hallgass én rám. Én azt tartom, legjobb, ha végit vetjük a nyomorúságának.
– Én is azt tartom, – mondja Pakker nagyon nyugodtan.
– A fenébe, én már azt hittem, hogy nem. Akkor hát rendben vagyunk. Gyerünk és végezzünk vele.
– Megállj csak. Még nem mondtam el a mondókámat. Lelőni jó, de van békésebb módja is, ha már meg köll lenni. Én amondó vagyok, nincsen abban ész, hogy az ember kurtán és kereken menjen neki a kötélnek, ha azt, ami a szándéka, elérheti olyan úton, amely ép olyan jó, de semmi rizikóval nem jár. Nem úgy van?
– Úgy a! De hát hogyan akarod ezúttal csinálni?
– Hát a gondolatom ez: körülnézünk és összeszedjük ami elcsípni valót láttunk a kabinokban, aztán partra evezünk és elrejtjük a zsákmányt. Aztán várunk. Azt mondom én, nem telik bele két óra, hogy ez a roncs szétmállik és leúszik a víz fenekére. Érted már. A vízbe fúl és nem lesz, akit okoljon érte, csak maga magát. Azt tunnám, ez jócskán külömb kilátás, mintha megöljük. Én nem kedvellem az emberölést, amíg máskép is el lehet a dolgot végezni. Nincsen benne se értelem, se erkölcs. Nem igaz?
– De, azt tartom, igaz. De hátha nem omlik össze és nem merül el?
– A két órát csak kivárhatjuk, aztán majd meglássuk, hogy lesz, mint lesz.
– Rendben van. Gyerünk.
Ezzel indultak és én ki, végig hideg verejtékben s előre kúsztam. Olyan sötétség volt, mint a szurok; de én rekedt suttogással mondom: – »Dzsim«, – mondok és ő felel, szorosan a könyököm mellett egy kurta nyögéssel. Én pedig azt mondom:
– Gyorsan Dzsim; nincs arra idő, hogy itt hévizáljunk és nyögdécseljünk. Egy gyilkos banda van ott túl és ha mi megtaláljuk a csónakjukat és eloldjuk, hogy a víz sodra vigye tova, akkor ezek a bitangok nem tudják elhagyni a hajót. Egy közülök veszekedett helyzetben van. De ha megtaláljuk a csónakukat, akkor mind veszekedett helyzetbe jut, mert a törvény rájuk teheti a kezét. Gyorsan, fuss. Én megnézem a hajó egyik oldalán, te megnézed a másik oldalán. Aztán mégy a tutajra és –
– Oh, zistenke, zistenke! Totaj? Nincs neked van totaj. Elszakadta keteled és elmente, és mink itt szorulta!