Reggeli után szerettem volna beszélgetni a hótt emberről és kitalálni, hogyan lett a halála, de Dzsim nem akart. Azt mondta, bajt hozna ránk. Aztán azonkívül, aszondja, el is jöhetne megkísérteni bennünket. Azt mondta, hogy az olyan ember, akit nem temettek el, hamarabb adja magát a kísértésre, mint az olyan, akit eltettek s aki rendben van. Ez igen okos beszédnek látszott, azért nem is szóltam többet; de azért kénytelen-kölletlen mindig azon járt az eszem és szerettem volna tudni, ki lőtte agyon és mért.
Megmotoztuk a ruhát, amit hoztunk és nyolc dollárt találtunk ezüstben egy ócska felsőkabát bélésébe belevarrva. Dzsim azt mondta, azt hiszi, ennek a háznak a lakói úgy lopták ezt a kabátot, mert ha tudták volna, hogy a pénz benne van, nem hagyták volna ott. Én azt mondtam, úgy gondolom, azok ölték meg az embert is. De Dzsim nem akart róla beszélni. Én azt mondom.
– Te azt tartod, mondok, hogy ez bajt hoz ránk. De mit mondtál, mikor behoztam a kígyóbőrt, akit a domb tetején találtam tegnapelőtt? Azt mondtad, az hozza az emberre a legnagyobb bajt, ha hozzányúl a kígyóbőrhöz. Nohát itt van a nagy baj, la! Besöpörtük mind ezt a rengeteg holmit és még nyolc dollárt is hegyibe. Bár volna minden nap ehhez hasonló bajunk, Dzsim.
– Sohase ne busulja fihucskám, soha se ne busulja magadat: majd csak gyüvik; én mondok aztat: majd csak gyüvik az!
Bizony csak gyütt is. Csütörtöki nap volt, mikor ezt beszéltük. Hát pénteken, ebéd után künn heverésztünk a fűben, a dombgerinc felső végin és elfogyott a dohányunk. Én bemegyek a barlangba, hogy hozzak, és egy csörgőkígyót találok benne. Megölöm és fölcsavargatom Dzsim takarója mellé lábtul, mintha csak ott ülne, s mondok, jó kis tréfa lesz abbúl, ha Dzsim ott találja. Estére aztán teljesen megfeledkeztem a kígyóról s mikor Dzsim odacsapta magát a takarójára, míg én gyertyát gyújtottam, ott volt a kígyó párja és megmarta.
Felugrott ordítva s az első, amit gyertyavilág mellett megláttam, a tekergő féreg volt, amint új ugrásra készül. Egy szempillantás alatt leterítettem egy bottal, Dzsim pedig kapja tata pálinkásbutykosát és elkezdi önteni magába.
Dzsim meztélláb volt és a kígyó épen a sarkába harapott. Az én bolond fejem volt mindennek az oka, mert nem gondoltam meg, hogy akárhol hagy az ember egy döglött kígyót, a párja odajő és föltekergőzik körüle. Dzsim azt mondta, vágjam le a kígyó fejét s dobjam ki, aztán nyúzzam meg a testét és süssek meg belőle egy darabot. Ezt megtettem s ő megette, mert hogy aszondja, ettül jobban meggyógyul. A kígyó csörgőit is levetette velem s azt mondta, kössem a csuklójára. Hogy ez is használ. Aztán nyugodtan kimentem s eldobtam a kígyókat jó messze a bokrok közé, mert nem akartam, ha elkerülhetem, hogy Dzsim megtudja, hogy én vagyok a dologban a hibás.
Dzsim egyre szopogatta a butykost és egyszer-egyszer kikel magából és dobálja magát és ordít. De mihelyest magához tér, csak megint a butykosnak esik. A lába jócskán földagadt, aztán a combja is; de csakhamar kezd a pálinka operálni s most már mondok, rendben van. De én amondó vagyok, inkább a kígyó marjon, semmint a tata pálinkája.
Dzsim négy nap és négy éjjel feküdt bele. Ekkorra a dagadtsága lelohadt és ő megint a talpára állott. Én pedig megfogadtam, hogy soha többé a kezemmel hozzá nem nyúlok kígyóbőrhöz, hogy most láttam, mire jut tőle az ember. Dzsim is mondta, hogy reméli, máskor elhiszem a szavát. És aszondja, hogy kígyóbőrt megfogni oly rémbajt jelent, hogy tán még nem is vagyunk a dolognak a végin. Aszondja, hogy inkább nézzen a balvállán keresztül akár ezerszer is az újholdba, mintsem hogy csak egyszer is kígyóbőrt vegyen a kezébe. És bizony már én is így gondolkoztam most, ámbár mindig azt tartottam, hogy bolondabb és gondatlanabb dolgot ember nem művelhet, mint ha a balvállán keresztül nézi az újholdat. A vén Hauk Rönker egyszer megtette és még dicsekedett is vele és nem telt bele két esztendő, leitta magát és a sörétöntőtoronyból leesett és úgy elterült ott, mint a palacsinta, amint mondani szokták, aztán koporsó helyett két ajtó közé csúsztatták, úgy temették el, azt beszélik, mert én nem láttam. Nekem tata beszélte. De akárhogy is volt, csak attól lett, hogy bolond fejjel úgy nézte a holdat.
Hát így múlt az idő és a folyó ismét visszaapadt az ágyába. Az első dolgunk az volt, hogy a nagy horogra pondrónak egy nyúzott nyulat akasztottunk és fogtunk egy embernagyságú halat: a hossza volt hat láb két hüvelyk és nehezebb volt kétszáz fontnál. Persze, hogy megfogni nem lehetett, ellökött volna bennünket Illinoiszba. Csak ültünk ott és lestük, hogy rángatja, húzza a horgot, amíg ki nem merült. Találtunk a gyomrában egy rézgombot, egy kerek gömböt és mindenféle törmeléket. A gömböt szétvágtuk a balaskával és egy orsót találtunk benne. Dzsim azt mondja, már régen benne lehetett, hogy így begubózta s gömböt csinált belőle. Olyan temérdek nagy hal volt, hogy soha külömbet a Missziszippiben nem fogtak, azt tartom. Dzsim azt mondta, nagyobbat ő se látott. A városban jó pénzért lehetett volna eladni. A vásárcsarnokban fontszám mérik ki az ilyen halat. Mindenki vesz valamelyest belőle. A húsa olyan fejér, mint a hó és roston sütve nagyon jó.
Másnap reggel únott és kedvetlen voltam, szerettem volna valahogy egy kicsit mozgolódni. Mondok, fölruccannék egy kicsit a folyón körülnézni, hogy mint van a világ. Dzsimnek tetszett a dolog, de azt mondja, csak sötéttel menjek és jó hasznát vegyem a szememnek. Aztán még studérozott rajta és aszondja: nem vehetnék-e föl valamit abból az ócska holmiból s nem öltözném-e föl leányruhába? Ez is pompás gondolat volt. Hát levágtunk valamit az egyik kalikóruhából, én fölgyűrtem a nadrágomat térdemen fölül és belebujtam. Dzsim hátul bekapcsolta és egészen jó formája volt. Föltettem a fejemre a nap ellen való főkötőt s megkötöttem az állam alatt. Ha valaki alája nézett volna, hogy lásson, az arcom olyan volt, mint egy kályhacsőkönyök. Dzsim azt mondta, senki sem ismerhetne rám, akár még nappal is. Én aztán egész nap próbálkoztam, hogy kitanuljam a módját, és lassan-lassan jól beletanultam; csak aszondja Dzsim, nem úgy lipegetek, mint a lányok szoktak; és aszondja, ne huzogáljam föl mindig a szoknyámat, hogy hozzáférjek a nadrágom zsebéhez. Ezt eszemben is tartottam és jobban csináltam.
Alighogy beesteledett, elindultam az illinoiszi part alatt fölfelé.
A város felé keresztül vágtam a folyón valamivel a gőzkompállomás alatt és a víz sodra épen a város vége alá vitt. Kikötöttem és nekiindultam parthosszant. Láttam világosságot egy kis kalibában, amelyben már régen nem lakott senki s én szerettem volna tudni, ki ütött benne tanyát. Odalopózkodtam s bekukucsáltam az ablakán. Egy asszony volt ottbenn, lehetett mintegy negyven éves és kötögetett gyertyaszónál egy fenyüdeszkaasztal mellett. Az arcára nem ismertem rá; idegennek köllött lenni, mert olyan pofa nem volt ebben a városban, akit én ne ismerjek. Ez szerencse volt, mert kezdtem elbátortalanodni. Már bántam is, hogy eljöttem. Mondok rámismerhetnek a hangomról. De ha ez az asszony csak két napja van is a városban, el tud ez nekem mindent mondani, amit tudni szeretnék. Hát bekopogtattam, s föltettem magamban, hogy nem fogok megfelejtkezni arról, hogy leány vagyok.