(Nagy vihar a nyilt vizen. Csolnakot küldenek vizért, szerző a csolnakkal megy, hogy az országot kitapasztalja. – Ott felejtik a parton, egy benszülött megragadja és hazaviszi. – Hogyan fogadják – több esemény történik közben. – A benszülöttek leirása.)
Természetem és a sors nyugtalan életre teremtett. Hazatérésem után két hónappal ujból elhagytam hazámat. Downs-ban hajóztam be 1702 junius hó 20-ik napján a „Kaland“ fedélzetére. Kapitányom, John Nicholas, Suratbe volt vezénylendő a hajót Cornishből indulva. Jó, erős szelünk volt, egészen a Jóreménység fokáig, ahol horgonyt vetettünk, hogy friss vizet szerezzünk be. Ekkor észrevettük, hogy hajónk léket kapott: kihordtuk a rakományt és ott kiteleltünk, tekintve, hogy kapitányunk meg is betegedett. Csak márciusban folytattuk utunkat, jó széllel, egészen Madagaszkárig, itt szembekerültünk azzal az állandó passzát-széllel, mely decembertől májusig tart, április 19-én igen hevessé vált és nyugat felé ragadott bennünket, husz napon keresztül. Ez idő alatt kissé keletre hagytuk a Molucca-szigeteket. Május másodikán hirtelen szélcsend állt be, aminek nagyon örültem. Kapitányunk gyakorlott, s különösen e vizeken járatos tengerész, figyelmeztetett bennünket, hogy most heves vihar következik majd, ami a rákövetkező napon be is állott: ekkor érte utol hajónkat a nyugati, ugynevezett monszun-széljárat.
Attól tartva, hogy felborit bennünket, bevontuk középvitorlánk. De hogy egyre hevesebb lett a vihar, megvizsgáltuk, vajjon jól meg vannak-e erősitve ágyuink és kifeszitettük az elő-vitorlát. A hajó oldalára feküdt, beláttuk, jobb lesz, ha rábizzuk magunkat az áramlatra, mint hogy lavirozzunk. Nehéz dolga volt a kormánynak, de a hajó szépen viselte magát. Végre kifeszitettük a vontatóvitorlát, de ez kettérepedt, gyorsan leoldottuk az egészet és leszedtük. Igen heves vihar volt, idegen, veszedelmes szél. Mindnyájan segitettünk a kormányosnak. Főárbocunkat nem engedtük le, hagytuk állani, tudván, hogy igy jobban birja hajónk a vihart; nyilt tengeren ha zátonytól félni nem kell, ez a szokás. Nyugat-észak-nyugat felé futottunk, két vitorlán. Számitásom szerint a vihar, melyet erős délnyugati szél követett, ötszáz tengeri mérföldre ragadott magával. Hajónk legöregebb tengerésze se sejtette, melyik részén vagyunk a világnak. Készletünk kitartott, hajónk nem lazult és a legénység jó egészségben, csak vizünk fogyott el, majdnem teljesen. Ugy találtuk, legjobb, ha maradunk ebben az irányban, mintsem most északnak forduljunk, Nagytatárország felé, a Jegestenger veszedelmes vizeire.
1703 junius 16-án az árbockosárban figyelő hajós-inas földet kiáltott. Tizenhetedikén nagy szigethez, vagy szárazföldhöz értünk (magunk se tudtuk, mi legyen), a keleti partról keskeny földnyelv nyult ki a vizbe, mögötte öböl, mely azonban száztonnás hajónkat nem fogadhatta be. A földnyelvtől mintegy mérföldnyire horgonyt vetettünk. Kapitányunk a nagy csónakban tizenkét embert küldött, hordókkal hoznának vizet, ha van. Megkértem, hadd tarthassak velük, mert érdekelt a vidék. Partot érve se folyót, se forrást nem találtunk, emberi lénynek nyoma sehol. A hajósok visszatértek a partra, azzal, hogy a tenger közelében majd csak találnak friss édesvizet, magam beljebb sétáltam. Kopár, sziklás talaj terpeszkedett előttem mindenütt. Elfáradtam s látván, hogy semmi látni vagy felkutatni való nem kinálkozik, visszafordultam az öböl felé. Ekkor a tengert pillantottam meg és rajta a csolnakot, melybe kisérőim beszálltak már s oly sebesen és lóhalálban eveztek a hajó felé, mintha valami veszedelem üldözné őket. Kiabálni akartam, de e pillanatban rémitő alakot pillantottam meg, mely a vizbe gázolt, térdig és sebesen kapkodott a csolnak felé. Óriási léptekkel gázolt, de a mi embereink félmérföldnyi előnyben voltak, másrészt a tenger itt tele van hegyes sziklákkal és a szörnyeteg igy nem érhette utól a csolnakot. Ezt utóbb tudtam meg, mert akkor nem volt bátorságom végignézni a hajszát, visszafordultam és futni kezdtem, felkapaszkodtam egy dombra, ahonnan beláthattam a vidéket. Mezőket láttam és földeket. Ami először lepett meg, a fü volt (legelőn voltam, mint később kiderült), husz láb magasságban csapott össze a fejem fölött.
Széles országuton futottam végig, én legalább annak tartottam, bár, ahogy aztán értesitettek, ez csak holmi gyalogösvény volt, egy árpa-földön átvezető. Futottam és nem láttam semmit magam körül: aratás ideje volt és a kalászok legalább negyven láb magasságban lengették fejüket.
Mintegy óráig tartott, mig a tábla végére jutottam, sövényfal állta el utamat, legalább százhusz láb magasságban. A fák tetejét nem láttam, nem is mondhatom meg, mekkorák voltak. Átbujtam e sövény alatt. Most egy lépcső következett, ez a másik földre vitt, – csak négy foka volt, tetején kődarab, – de rajta fel nem kapaszkodhattam, tekintve, hogy mindegyik fok magassága hat láb, a kődarabé husz. Azon voltam, hogy elrejtőzzem a sövényben, mikor a szomszéd földön egy benszülöttet vettem észre, éppen akkorát, mint az a másik volt, aki csolnakunkat üldözte. A lépcső felé tartott. Első pillanatra körülbelül toronymagasságunak becsültem, egy-egy lépése harminc lábnyi. A legnagyobb rémület és ámulat meresztett kővé. Magamhoz térve ujból az árpa közé futottam, hogy elbujjak. Ekkor láttam, hogy felemeli kezét s a másik föld felé kiált valamit. A hang oly magasan szállt, a levegőben, hogy első pillanatban azt véltem, menydörög. Hét hasonló nagyságu szörnyeteg tünt fel, odajöttek, kezökben kaszával. Ezek ruházata durvább volt az elsőnél, szolgái vagy munkásai lehetnek, ami abból is kiderült, hogy intésére átjöttek arra a földre, ahol én bujkáltam és kaszálni kezdték a termést. Minden erőmmel azon voltam, hogy távol tartsam magamat, egy helyen azonban a szél és eső lefektette a gabonát és amint át akartam bujni köztük, a kalász szálai oly hegyesek és kemények voltak, hogy átlukasztották ruhámat és megsértettek. Ugyanakkor hatszázméternyire hallottam az aratókat. Végleg kimerülten, eltelve keserüséggel és bánattal, lefeküdtem két barázda közé és csak azt kivántam, hogy itt haljak meg, békében. Szegény, elhagyott özvegyem jutott eszembe és apátlan gyermekeim. Jajgatva átkoztam gonoszságom és ostobaságom, mely addig zargatott, mig barátaim és rokonaim intelme dacára másodszor is utra keltem. E szörnyü percekben nem tehettem, hogy Liliput-ra ne gondoljak, Liliputra, melynek lakói ugy néztek rám, mint a világ legnagyobb csodájára, ahol egész hajórajt vontattam el egy kézzel s más oly cselekedeteket vittem véghez, melyek amaz ország történetében örökké fel lesznek jegyezve s az utókor mégis alig hiszi el majd e feljegyzések valóságát, bár milliók tanuskodnak mellette. Elgondoltam, mily kétségbeejtő helyzet, oly jelentéktelennek tudni magam, mint amilyen holmi liliput-beli kis legény volna közöttünk. De ez még kisebbik bajom volt. Borzasztó volt gondolni rá, hogy az embert, terjedelme arányában, kegyetlenebbnek és vadabbnak mondják, s hogy mit várhatok egyebet, minthogy e szörnyü barbárok valamelyike egy harapással végez velem, ha kezébe kerülök? A tudósoknak igazuk van, midőn azt állitják, hogy nincs nagy és nincs kicsi, csupán az egybevetésben. Ha a végzet ugy akarja, a liliputbeliek egyszer oly országra bukkannak, hol az emberek akkorák hozzájuk képest, mint amilyenek hozzám képest ők voltak. És ki tudja, valami távoli országban, hol magunkfajta ember nem járt még soha, nincsenek-e halandó lények, melyek e szörnyü óriásokhoz képest akkorák, mint én hozzám képest e szörnyü óriások?
Megzavarva és rémülten, mégis gondoltam effajtákra, mikor az egyik arató oly közel ért hozzám, hogy láttam: a következő lépéssel vagy szétlocscsant talpa alatt, vagy kettészel a kaszával. Abban a pillanatban, midőn lábát felemelte, félelmemben torkomszakadtából felorditottam. A szörnyeteg megtorpant s miután néhány percig csodálkozva keresgélt tekintetével a földön, végre meglátott engem, amint ott heverek. Pár pillanatig habozott, olyan ember óvatos módorában, aki valami veszedelmes kis állatkát szeretne megfogni, de ugy, hogy az ne haraphassa meg az ujját. Földi egeret magam is fogtam igy odahaza. Végre az óriás hirtelen ragadott meg, derekamnál, mutatóujjával és hüvelykjével, három rőfnyire szemei elé emelt, hogy megszemléljen. Láttam, mit akar és volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne moccanjak, hatvan láb magasságban a föld felett, bárhogy szoritotta a derekam, nehogy ujjai közt kiessem. Csak annyit tehettem, hogy felnéztem az égre és két kezem könyörögve kulcsoltam össze. Néhány szót is ejtettem, alázatos és bus hangon, helyzetemhez illőt, minden pillanatban attól tartottam, hogy ledob a földre, mint ahogy mi cselekszünk, ha valami utálatos féreg kerül a kezünkbe. De jó csillagom ugy akarta, hogy mozdulataim és hangom megtetszettek az óriásnak: csudálkozva hajolt fölém és nagyrameresztette szemét, tagolt szavakat hallván szájamból, bár azokat nem értette. Közben hangosan nyögtem és sirtam is, fejemet oldalt kapkodtam, mintegy értésére adva, amennyire tőlem tellett, hogy nagyon fáj két ujjának szoritása. Egyszerre, ugylátszik, megértette, mi bajom: hirtelen szelidebben fogott meg és becsusztatott a zsebébe. Rögtön gazdájához futott, aki földbérlő volt, ugyanaz, akit először láttam a mezőn.
Ahogy kivehettem szavaikból, a gazda csodálkozva vette tudomásul cselédje zavart beszédét. Aztán, mikor meglátott, elővett egy szalmaszálat (sétapálca nagyságban), azzal próbálta emelgetni kabátom szárnyait, valami természetes bőrnek, vagy bogárszárnyaknak vélte nyilván. Félrefutta a hajamat, hogy az arcomba láthasson. Aztán odahivta a többieket és megkérdezte tőlük (mint utóbb megtudtam) „láttak-e már ilyen kis teremtést a mezőbe?“ majd vigyázva, négykézláb állitva, letett a földre, de én azonnal felálltam és járkálni kezdtem, jelezve, hogy nincs szándékomban elfutni. Mindnyájan leültek a földre, körém, hogy jobban láthassanak. Ekkor kalapot emeltem és mély bókkal meghajtottam magam, a földbérlő felé. Majd térdre estem, felemeltem kezeimet s oly hangosan, ahogy csak tőlem tellett, néhány szót ejtettem. Végre aranytartó erszényemet kivettem a zsebemből és felajánlottam neki. Tenyerébe vette és szeméhez emelte föl, hogy megnézze, mi az, kabátujjából gombostüt szedett ki és annak a hegyével többször megforgatta. Jelt adtam, hogy helyezze kezét a földre. Ráléptem és kinyitván az erszényt, tartalmát kiszórtam. Hat spanyol arany volt, négy-négy piszton értékü, s még husz vagy harminc kisebb pénzdarab. Ekkor megnyálazta kisujját és igy szedegette fel a pénzdarabot, de ugy láttam, fogalma sincs róla, mi az. Jelt adott, hogy tegyem vissza az erszénybe, ezt meg is tettem, miután még néhányszoor eredménytelenül felajánlottam neki.
A bérlő közben meggyőzödött róla, hogy értelmes lénnyel van dolga. Beszélt is hozzám, de a hangja oly durva és sértő volt, mint valami malomnak a dübörgése, bár azt kivehettem, hogy tagolt szavakat mond. Többféle nyelven próbáltam válaszolni, oly hangosan, ahogy csak torkom birta. Ő fülét lehajtotta két rőfnyire, de hiába, nem értettük meg egymást. Ekkor elküldte szolgáit, kivette zsebkendőjét, kétrét hajtotta, rátette tenyérrel kifelé forditott kezére, kezét a földre helyezte és jelt adott, lépnék rá, amit könnyen megtehettem, mert a kendő egy lábnyi széles volt csak. Engedelmeskedtem és egész hosszában lefeküdtem a zsebkendőre. A zsebkendő másik felével betakart, két végét, biztonság okából, összecsomózta a fejem fölött és igy hazavitt magával.
Otthon azonnal előhivta a feleségét és megmutatott neki; de az asszony felsikitott és elszaladt, mint az angol nők, ha varangyosbékát, vagy pókot látnak. Egy idő mulva, látván viselkedésem s hogy mily szépen szót fogadok, mégis kibékült velem s lassankint igen gyöngéd és kedves lett hozzám.
Déli tizenkétóra lehetett ekkor és a szolga ebédre tálalt. Csak egy tál étel volt, jóféle hus, amint az egyszerü földmivesnépekhez illik. A család hat tagból állott: a bérlő, a felesége, három gyermek és egy öreg nagyanya. Mikor leültek, a bérlő csekély távolságban maga elé tett az asztalra, mely harminc lábnyi magasságban meredt a föld felett. Borzasztóan féltem és távol tartottam magam az asztal szélétől, nehogy leessek. Az asszony apró darab hust metszett le, fatányéron kenyeret morzsolt össze és elém tette. Mélyen meghajtottam magam, kést és villát szedtem elő és enni kezdtem, aminek kimondhatatlanul örültek. Aztán a szolgával piciny poharat hozatott, amibe négy pint fért bele, ezt megtöltötte. Nagy erőlködéssel szájamhoz forditottam a hordónagyságu edényt és ittam a gazdasszony egészségére, jó hangosan néhány angol szót kiáltottam, ami a kis társaságot oly vidám kacagásra fakasztotta, hogy csaknem megsiketültem a zajtól. Az ital olyanféle izü volt, mint az almabor és igen jól esett. Aztán a gazda jelt adott, hogy jőjjek oda a tányérja széléhez, de amint odasiettem, nagy zavaromban belebotlottam egy kenyérmorzsába és orrabuktam. Nem ütöttem meg magam, azonnal felpattantam megint s látva, hogy megijedtek s aggódtak értem, kalapomat háromszor meglengetve fejem felett, háromszoros „hurrá“-t kiáltottam, jelezve, hogy nincs semmi baj. De amint tovább haladtam gazdám felé (ezentul igy nevezem), a legkisebb fiu, tizéves kamasz, egyszerre lábamnál fogva elkapott s oly magasra emelt a levegőbe, hogy minden tagomban reszkettem. Atyja azonnal kivett a kezéből és egy akkora pofont adott neki, amivel földhöz vághatott volna holmi európai lovasságot; aztán elkergette az asztaltól. De én féltem, hogy a gyerek ezért haragudni fog rám, másrészt az is eszembe jutott, hogy miképpen bánnak a mi vásott gyerekeink verebekkel, nyulakkal, macskákkal, térdre estem hát és a fiu felé bökődve ujjammal, megérttettem gazdámmal, hogy szeretném, ha megbocsátana a fiunak. Az apa engedett és a gyerek ujból visszajöhetett az asztalhoz, mire én odamentem, megcsókoltam a kezét. Gazdám erre kezébe vette a fiu kezét és kényszeritette, hogy szépen simogasson meg.
Ebédközben történt, hogy az asszony kedvenc macskája felugrott az ölébe. Hangot hallottam hátam mögött, mely olyan volt, mintha egy tucat szövőszék kezdene munkába egyszerre; megfordultam s rájöttem, hogy ez a hang a macska dorombolása. Körülbelül négyszer akkora volt, mint egy jólfejlett ökör, csak a fejét láttam és egyik lábát, innen gondoltam. Ez állat megpillantása nyugtalanná tett, bár az asztal másik végén álltam, az asszony jó erősen tartotta, nehogy kiugorjon az öléből és körmei közé kapjon. De kiderült, hogy nincs veszély: a macska nem törődött velem, észre se vett, mikor gazdám eléje állitott. Különben pedig sokszor hallottam és számos utazásaim közben tapasztaltam is, hogy megfutni egy állat elől vagy félelmet elárulni arra jó csak, hogy megtámadjon bennünket, igy hát elhatároztam, hogy nem mutatok semmi nyugtalanságot e veszedelmes szembetalálkozás alkalmával. Ötször vagy hatszor vakmerően elsétáltam a macska feje előtt, félrőfnyire a bajuszától, mire a macska lassan visszahuzta a fejét, mintha jobban félne tőlem, mint én tőle. Azért kevésbbé féltem a kutyáktól. Három vagy négy jött be a szobába, az egyik buldog, nagyságra körülbelül akkora, mint négy elefánt, egy másik juhászkutya, valamivel nagyobb, de keskenyebb a buldognál.
Hogy asztalt bontottak, dajka jött be a szobába, karján egyéves gyerekkel. Ez rögtön észrevett engem és visitani kezdett, de ugy, hogy Londontól Chelsea-ig meghallották volna. Gyereknyelven ez a visitás azt jelentette, hogy adjanak engem oda, játszani akar velem. Az anya csupa nyájasságból megfogott és a gyerek feje elé tartott. A kis óriás azonnal derékon kapott és fejemet bevette a szájába; erre akkorát orditottam, hogy a kis szörnyeteg megijedt és kiejtett a kezéből. Feltétlenül kitörtem volna a nyakam, ha az anya nem tartja alám kötényét. A dajka, hogy lecsendesitse a porontyot, nagy lármával rázni kezdett egy kereplőt, ami holmi nagy hordó volt, tele hatalmas kövekkel, spárgával erősitették a gyerek derekára. De hiába, a gyerek csak visitott, mire az utolsó orvosság következett: a dajka megszoptatta. Be kell vallanom, soha olyan ellenszenves és undoritó valamit nem láttam, mint ezek a rengeteg keblek. Nem tudom, milyen hasonlattal éljek, hogy az olvasónak fogalma legyen e keblek nagyságáról, alakjáról, szinéről. Hat láb magasak voltak, körvonaluk legalább tizenhat láb. A bimbók akkorák, mint a fejem; felületük, mint az egész kebelé, tele foltokkal, óriási szeplőkkel és dudorokkal; hihetetlen undoritó volt s még hozzá közelről láttam, mert a dajka leült az asztal mellé, melyen én álltam. Eszembe jutott az angol hölgyek szép, fehér bőre, melyet oly elragadónak tudunk, mivel a mi szemünkhöz mért arányokban láthatjuk csak, a hibákat csak nagyitó üvegen vesszük észre: de azon aztán nincsen az a fehér lágy és finom bőr, ami durvának, rücskösnek és foltosnak ne lássék.
Emlékszem, mikor Liliputban voltam, az apró népségnek arcbőre milyen végtelenül finom és gyöngéd hártya érzését keltette bennem; erről beszéltem is akkor egy igen tanult és müvelt emberrel, aki barátom volt és ő azt mondta, hogy alulról nézve az arcom sokkal finomabb és egyenletesebb volt, mint közelről. Bevallotta, hogy nagyon megrendült, mikor először emeltem tenyerembe és tettem az arcom elé. Elmondta, hogy „a bőrömön nagy lyukakat lát, hogy a szakállam szőrei négyszer olyan vastagok, mint a sündisznótüske és hogy arcbőröm mindenféle tarka szinek igen kellemetlen keveréke“. Hozzá kell tennem, hogy otthon szép férfinak számitok és arcom csak kevéssé napbarnitott. Máskor, mikor az udvarhölgyekről beszéltünk, megjegyezte gyakran, hogy „ennek vagy annak nagyon nagy szája van, amaz tele van szeplővel, emennek az orra tömpe“, mindebből én nem vettem észre semmit. Ezek a megfigyelések elég helyénvalóak: szóvá kellett tegyem e kérdést, mert az olvasó különben azt hinné, ezek az óriások formátlan és rut emberek, bár abszolut értelemben ez nem áll: igen kellemes külsejü fajta ez. Az én gazdám vonásai például, bár csak egyszerü bérlő volt, nagyon szabályosnak és csinosnak tetszettek hatvan láb magasságból nézve.
Ebéd után gazdám kiment a munkások közé, s ahogy hangjából és mozdulataiból kivehettem, szigoruan meghagyta a feleségének, hogy nagyon vigyázzon reám. Én igen fáradt és álmos voltam, amit az asszony észrevett, betett a saját ágyába, tiszta fehér zsebkendővel betakart. Elég jó takaró volt, olyan vastag, mint egy hadihajó fővitorlája.
Két órát alhattam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, a feleségemmel és gyerekeimmel. Nagyon szomoruan ébredtem fel, egyedül találva magam egy rengeteg szobában, melynek szélessége háromszáz, magassága kétszáz láb. Az ágy, amiben feküdtem, husz rőf hosszu. Gazdám felesége házi teendőit végezte és engem bezárt. Az ágy nyolc rőfnyire magaslott a padló fölött. Természetes szükségletek arra inditottak volna, hogy leszálljak; kiabálni nem mertem, hiába is tettem volna, ekkora szobában, ilyen messzeségben a konyhától, ahol a család tartózkodott. Mig ezen tünődtem, egyszerre két patkány bujt be a függönyök közt és szimatolva futkároztak végig az ágyon. Az egyik majdnem rám lépett, ijedten felugrottam és kirántottam szablyámat, hogy védjem magam. A borzasztó állatok erre kétoldalt megtámadtak: az egyik mellső lábát már galléromra tette. Odadöftem és szerencsésen felhasitottam a beleit, mielőtt leharaphatta volna a fejem. Hörögve omlott le lábaimhoz, mire a másik látva ennek sorsát, megugrott, jókora vágással a hátán, amit futás közben ejtettem rajta. E hőstett után lassan járkáltam darabig az ágyon, sebesen lihegve, hogy zakatoló szivverésem megnyugodjék. Ezek a patkányok akkorák voltak, mint egy-egy hatalmas véreb, de még vadabbak és gyorsabbak. Ha szokásom szerint leoldottam volna a kardomat, mielőtt lefeküdtem, feltétlenül darabokra tépnek. A döglött patkány, lábaimnál, két rőf hosszu volt. A gyomrom nem birta, hogy lecipeljem az ágyról, melyen még vérezve feküdt. Még élt, egy hatalmas vágás a nyakszirtjére azonban végleg elhallgattatta.
Kevéssel azután bejött az asszony s látva, hogy egészen véres vagyok, odafutott és kezébe vett. Mosolyogva mutattam a döglött patkányra és jeleztem, hogy nincs semmi bajom. Ennek végtelenül örült, hivta a cselédet, aki a döglött patkányt kidobta az ablakon. Aztán megint az asztalra tett, ahol megmutattam neki véres szablyámat, melyet azután, megtörülve kabátom szárnyába, visszacsaptam hüvelyébe. Most ujból hevesen jelentkezett a kényszer, oly cselekedetet végezni, melyet más nem intézhetett el helyettem. Igyekeztem megértetni az asszonynyal, hogy szeretném, ha letenne a padlóra. Ezt meg is tette. Szemérmem nem engedte meg, hogy érthetőbben fejezzem ki magam, az ajtóra mutattam hát és többször meghajtottam magam. A jó asszony nagynehezen felfogta végre, mi bajom, ujra a kezébe vett és kivitt a kertbe, ahol a földre helyezett el. Kétszáz rőfnyit mentem, ekkor visszafordultam, intettem, hogy ne nézzem oda és ne jőjjön utánam; elrejtettem magam két sóskalevél közé és elvégeztem szükségletemet.
A nyájas olvasó remélem, megbocsát, hogy efajta részletek mellett oly hosszan időzöm. Alantas, közönséges lelkek előtt e részletek jelentéktelenek s közönyösek talán; a gondolkodó képzeletét s értelmét fejlesztik bizonynyal s megsegitik ugy a nyilvános, valamint a magánéletben. Utleirásaimban ez az egyetlen cél lebeg szemeim előtt: mindig az igazságot keresem, minden cicoma és irásmüvészkedő sallang nélkül. Ennek az utamnak emléke oly mélyen hatott reám s oly erős volt, hogy papirra vetve, nem hagyhattam el a legparányibb részletet sem. Sőt, átvizsgálva kéziratomat, kénytelen voltam kihuzni sok passzust, attól tartva, hogy unalmas és kicsinyes részletezőnek itélnek majd. Ez a vád, talán nem igaztalanul, gyakran éri a lelkiismeretes utleirót.