(Szerencsés véletlen következtében szerző módot talál rá, elhagyni Blefuscu-t, némely nehézségek után egészségesen visszatér hazájába.)
Kiváncsiságból félig, félig unalomból, három nappal később a sziget keleti partján sétáltam. Ekkor fél tengeri mértföld távolságban valami uszó tárgyat pillantottam meg, felfordult csolnaknak tünt. Levetettem cipőt, harisnyát. Háromszáz métert gázoltam a vizben, ekkor az emelkedő ár közelebb hozta azt a tárgyat. Kiderült, hogy valóban csolnak, holmi vihar ragadhatta el a hajóról. Azonnal visszatértem a városba és őfelségét arra kértem, adna mellém husz nagy hajót a maradék rajból és háromezer tengerészt, altengernagy vezényletével. Magam ismét a partra futottam, a csolnakot addig még közelebb hozta az ár. A tengerészek bőven el voltak látva hajókötéllel, amit előzőleg többszörösen összesodortam. Mikor a hajók megjelentek, levetkőztem és száz méternyire a csolnak közelébe gázoltam, itt uszni kezdtem, mig elértem a csolnakot. A tengerészek áthajitották nekem a kötelek végét, ezt beleerősitettem a csolnak elején egy lukba, a másik végét egy hadihajóba, de nem nagy sikerrel járt a müvelet, mert lábam nem érte a földet. Mögötte usztam hát és löktem magam előtt egyik kezemmel. De az ár kedvezett: csakhamar földet ért a lábam. Pihentem két percet, aztán most már komolyan munkához láttam: kilenc hajóhoz kötöttem a magunkkal hozott köteleket. A szél kedvezett és a tengerészek derekasan vontattak. Negyven méternyire a parttól, vártunk, mig beáll az apály, ekkor a csolnakhoz mentem és kétezer ember segitségével, kötelekkel és gépekkel megforditottuk a csolnakot: kiderült, hogy nem rongálódott meg nagyon.
Nem untatom az olvasót ama nehézségek részletezésével, hogy csigák és emelők segélye mellett hogyan vontattam be a csolnakot Blefuscu kikötőjébe, tiz napi megfeszitett munka után. A parton nagy sokaság várta már megérkezésem, mindenki álmélkodott a csodás alkotmányon. A császárnak kifejtettem, „hogy jó szerencsém dobta utamba ezt a csolnokot, melyen visszatérhetek szülőhazámba. Kértem, adna utravalót nekem és engedélyt, hogy utrakelhessek“, amit sok nyájas marasztalás után meg is igért.
Az egész idő folyamán nagyon meglepett, hogy Blefuscu császárához nem érkezik semmiféle követ, vagy futár az én uram részéről, aki ügyemben felvilágositaná. Később magánuton értesültem, hogy őfelsége nem is álmodta szándékaimat. Ő azt hitte, Blefuscuba csak azért megyek, hogy igéretemet az ő engedélye alapján beváltsam és hogy nehány nap mulva, ha a szertartásos fogadtatás megvolt, visszamegyek szépen. Hosszu elmaradásom később kinosan érintette, tanácskozást tartott kincstárnokával s a többi, ellenem áskálódó miniszterrel s abban állapodtak meg, hogy tekintélyes követet küldenek a rólam tárgyaló vádirat másolatával. A küldöttség azt kellett közölje Blefuscu császárával, hogy „az ő császáruk nagy kegyessége dacára, aki csak arra itélt, hogy a szememet kitolják, kivontam magam az igazságszolgáltatás keze alól és ha két óra leforgása alatt nem térek vissza, akkor megfosztanak nardac-i cimemtől és árulónak nyilvánitanak“. A küldöttség továbbá kijelentette, „hogy a béke és barátság fentartása végett elvárja Blefuscu császárától, hogy kezemet és lábamat összekötöztetve, visszaküld Liliputba, ahol ugy bánnak majd velem, mint árulóval szokás“.
Blefuscu császára három napos tanácskozás után udvarias és mentegetőző választ küldött. „Testvérem jól tudja, – ugymond – hogy nem lehet őt megkötözve visszaküldeni, miután hajórajától megfosztotta az országot, másrészt, bár meg is fosztotta az országot, mégis hálával tartozunk neki a béke körül tett jószolgálataiért.“ Különben pedig nemsokára mindketten megszabadulnak tőlem, mert valami csudálatos járművet találtam a parton, ő parancsot adott, hogy vezetésem és segédkezésem mellett javitsák ki ezt a jármüvet és reméli, hogy nehány hét mulva mindkét császárság megszabadul ettől a veszedelmes és tarthatatlan tehertől.
Ezzel a válasszal visszatért Liliputba a küldöttség – Blefuscu császára elmondott nekem mindent, – ugyanekkor szigoruan bizalmas hangon felajánlotta védelmét, ha volna kedvem nála maradni és szolgálatába állni. Elhittem, hogy jóhiszemüen szól, de már el voltam határozva, nem bizni többé uralkodókba és miniszterekbe, azért hát alázatosan megköszönve kegyes jóakaratját, kértem, engedne utamra. „Ha már a sors – ugymond – akár jóvégre, akár rosszra, hajót küldött nekem, rábizom magam a tenger kényére inkább, semhogy ily hatalmas két uralkodó között állandó viszály oka és eszköze legyek.“ A császár nem haragudott és egy véletlen eset alkalmából felfedeztem, hogy tulajdonképpen örül elhatározásomnak, ő is, meg kormánya is.
Ezek a körülmények csak siettették utamat. Az udvar türelmetlnül, szivesen segitett mindenben, csakhogy menjek már. Ötszáz munkást biztak meg, készitenének két vitorlát, harminc-rét erős vászonból. Köteleket husz, harminc erős hajókötélből sodortunk egybe. Horgonyul egy jókora kődarab szolgált, amit hosszas keresés után véletlenül találtam a tengerparton. Háromszáz tehén zsirját szedték ki, hogy mázoljam be hajómat, meg egyéb használatra. Az árboc és más vendégfák okozták a legnagyobb nehézséget. Nagy épitőfákat vágtam ki. Őfelsége hajóácsai támogattak munkámban, ők gyalulták le a nyers anyagot.
Egy hónap alatt készültünk el. Ekkor megüzentem a császárnak, hogy indulásrakészen várom parancsait. A császár és családja kijött a partra, arcra feküdtem és kezet csókoltam neki, nemkülönben nejének és a kis hercegeknek. Őfelsége megajándékozott: ötven erszényben kétszáz sprug-ot kaptam, életnagyságu arcképével egyetemben, amit azonnal elrejtettem keztyümben, nehogy megsérüljön. A szertartások leirásával nem untatom az olvasót.
Hajóm rakományát száz levágott ökör és háromszáz bárány alkotta, italt, kenyeret is vittem és annyi sült hust, amennyit négyszáz szakács készithetett. Vittem magammal hat élő tehenet és két bikát, ugyanannyi juhot és kost is, azzal, hogy otthon tenyészteni fogom az állatokat, nagy doboz buzát és szénát hoztam magammal, hogy a hajón éhen ne vesszenek. Szivesen hoztam volna vagy egy tucat benszülött embert is, de a császár ebbe semmiképpen nem egyezett bele, még a zsebeimet is megmotoztatta és becsületszavamat vette, hogy saját beleegyezésük és kivánságuk ellenére nem viszek magammal egyet sem alattvalói közül.
Ekként felkészülva, vitorlát bontottam és utra keltem 1701 szeptember 24-én reggel hat órakor. Északi irányban indulva négy tengeri mértföldet tettem meg, ekkor délkeleti szelet kaptam és este hat órakor északnyugatra, félmértföldnyi távolságban szigetet pillantottam meg. Első pillanatra lakatlannak látszott. Kikötöttem és horgonyt vetettem. Ezekután ittam, ettem és lefeküdtem aludni. Mintegy hatórai mély álom után felébredtem: a nap még nem kelt fel. Megreggeliztem és ujra tengerre szálltam, iránytüm vezérlete alatt. Jó szelem volt, ugyanakkora utat tettem, mint megelőző nap, az volt a szándékom, hogy megközelitem ama szigetek valamelyikét, melyek Van-Diemen földjétől északkeletre fekszenek. E napon nem láttam száraz földet. Másnap, délután három órakor, mikor számitásom szerint huszonnégy tengeri mértföldnyire lehettem Blefuscu szigetétől, a délkeleti láthatáron vitorlát pillantottam meg. Hangosan kiabáltam, de nem feleltek. Ekkor, hálistennek, csökkent a szél. Félóra mulva mégis észrevettek; felszalajtották az árboclobogót és egy ágyu dördült. Örömöm leirhatatlan volt, hogy ime, ujra láthatom majd hazámat és enyéimet. A hajó bevonta vitorláit, szeptember 26-án, este öt és hat óra között értem el és szivem majd kiugrott, látván lobogóján az angol szineket. Kis teheneimet és báránykáimat zsebretettem és csekély felszerelésemmel együtt behajóztam. Angol kereskedőhajó volt, Japánból jött, kapitánya Mr. John Biddel kitünő tengerész és valódi uriember. A déli szélesség 30-ik fokán voltunk. Ötven tengerésze volt, közöttük nagy örömmel ismertem fel régi pajtásomat, Williams Pétert, aki beajánlott a kapitány jóindulatába. A kapitány nagy szivességgel bánt velem, kikérdezett, honnan jöttem és ki vagyok. Kevés szóban elmondtam élményeimet: azt hitte, félrebeszélek és hogy a kiállott veszélyek megzavartak. Ekkor előszedtem zsebeimből kicsiny nyájamat: nagy álmélkodással kellett, elhigyje most már szavaimat. Az aranyakat is megmutattam s mégnéhány ritkaságot. Két erszény sprug-gal megajándékoztam és megigértem, hogy mihelyt partraszállunk, adok neki egy tehenet és egy vemhes juhot.
Nem untatom az olvasót utazásunk részleteivel. 1702 április 13-án vetettünk horgonyt Downs-ban. Sajnos, egyik juhomat elvesztettem: a fedélköz patkányai rabolták el nyilván, egy lukban megtaláltam tisztára koppasztott csontjait. A többit épségben patraszállitottam és Greenwich mellett, ahol oly finom a pázsit, meglegeltettem. Csakhamar megkedvelték az uj abrakot, ami nagyon meglepett, bár a hajón a végefelé már mesterségesen kellett a nyájat etetni, kétszersültet törtem porrá és kevertem el vizzel, azt ették. Angolországi tartózkodásom folyamán szép hasznot hajtottak, nehány kiváló személynek megmutattam őket s mielőtt ujra utrakeltem volna, hatszáz fontért eladtam az egész nyájat. Mint hallom, azóta szépen tenyészik ez a fajta, de különösen a juhok. Gyapjuiparunknak szép szolgálatokat tehet még ez a finom és ritka nyerstermény.
Nőmmel és családommal két hónapot töltöttem csak együtt. Csillapithatlan vágy üzött uj országokat látni és idegen vidékeket. Tizenötszáz fontot hagytam otthon és feleségemet elhelyeztem Redriff-ben, egy csinos kis házban. Fenmaradt készletemet magammal vittem, részint pénzben, részint egyéb javakban, remélve, hogy megsokszorozom vagyonom. Legidősebb nagybátyám, John, Epping közelében évi harminc fontot jövedelmező birtokot hagyott rám, kibéreltem Fetter-Lane-en a „Fekete ökör“ fogadót is: nem kellett aggódnom, hogy családomat az eklézsia kell, hogy eltartsa majd. Johnny fiam – nagybátyjáról nevezték igy – akkor elemi iskolába járt még, tanulékony és szorgalmas gyerek. Leányom, Betty (ma már férjes nő, gyerekei is vannak) akkor varrni tanult. Elbucsuztam nőmtől, leányomtól és fiamtól, könyek között és behajóztam a „Kaland“ fedélzetére. Három tonnás kereskedő hajó volt ez, kapitánya John Nicholas, Liverpoolból. Rendeltetéshelye Surate. Ennek az utnak történetét könyvem második részében beszélem el.