(Szerzőt értesitik, hogy árulással akarják vádolni. – Blefuscuba menekül. – Ott szivesen fogadják.)
A császárságból való távozásom összefüggött azzal az ármánynyal, amit két hónapja faragtak ellenem.
Egyszerü nevelésü és alacsony származásu ember lévén, eleddig idegen volt nekem minden udvari élet. Sokat olvastam és hallottam uralkodókról és miniszterekről, de a valóság még bonyolultabbnak bizonyult.
Éppen előkészületeket tettem volt, hogy Blefuscu császárját meglátogassam, amikor az udvar egy jelentékeny személye, akinek szolgálatokat tettem egy időben, mikor kegyvesztett volt az udvarnál, egészen egyedül, éjnek idején meglátogatott; zárt kocsiban, nevét sem jelentve be, kért, hogy fogadjam azonnal. Elküldtük a kocsist; – a kocsit, őméltósága kivánságára, zsebrevágtam. Meghagytam a szolgának, hogy gyengélkedem és lefeküdtem, bereteszeltem az ajtót, szokásom szerint letettem a kocsit az asztalra és eléje ültem. A kölcsönös üdvözlések után, látván, hogy őméltósága mily felindult, megkérdeztem, mi történt. Arra kért: „hallgassam meg türelemmel, oly ügyben, mely becsületemmel és életemmel függ össze“. Szavait távozása után azonnal leirtam, ugy, hogy szószerint idézhetem.
– Tudja meg, – mondta, – hogy több tanácsot hittak össze a napokban, szigoru titoktartás mellett. Önről volt szó és két napja őfelsége végleges határozatot hozott.
– Tisztában kell lennie azzal, hogy Skyresh Bolgolam, a tengernagy, önnek halálos ellensége, csaknem azóta, mióta megérkezett. Okait nem ismerem, de azt tudom, hogy gyülölete csak növekedett, mióta önnek azok a sikerei voltak, Blefuscu-val szemben, mely sikerek az ő tengernagyi dicsőségét erősen elhomályositották. Ez az ur, szövetkezve Flimnappal – aki a felesége miatt haragszik önre – Limtoc tábornokkal, Lalcon kamarással és Balmuff kancellárral, felterjesztést dolgoztak ki, mely önt hazaárulással és más, főbenjáró bünökkel vádolja.
Ez a bevezetés, érdemeim és ártatlanságom tudatában, annyira felinditott, hogy csaknem közbekiáltottam már, mire intett, hogy várjak és igy folytatta:
– Hálából azokért a szivességekért, melyekkel nekem szolgált, utánajártam a dolognak és megszereztem a vádirat másolatát – a fejemet kockáztatom e percben, hogy önt megmentsem.
Vádirat Quinbus Flestrin, az Emberhegy ellen.
Első cikkely.
„Dacára a törvénycikknek, melyet ő császári felsége Calin Deffar Plune szentesitett, s mely szerint az az egyén, aki a császári palota területén belül vizzel csunyit, felségsértést követ el s mint ilyen halállal büntetendő: Quinbus Flestrin, nyiltan ellenszegülve e törvénynek, s oly ürügygyel, hogy eloltja ő császári felsége fenséges nejének lakosztályában kitört tüzvészt; – áruló és ördögi módon üritette ki szükségét, eloltván ama palotarész tüzét, mely a királyi vár területén belül lévén, ahhoz tartozik, miáltal a fentemlitett törvénycikkelyben jelzett bün ismérvei fellelhetők.
Második cikkely.
„Quinbus Flestrin, miután a blefuscui császári hajóhadat bevontatta kikötőnkbe, ő császári felsége által felszólittatott, hogy az emlitett Blefuscu többi hajóját is hasonlóképpen hozza el, miáltal elértük volna, hogy Blefuscu Liliput tartománya legyen, egy alkirály uralkodjék rajta s népét kényszeritsük a vékonyabb tojásvég feltörésére, halállal sujtva a számüzött Vastagvégüeket –: emlitett Quinbus Flestrin, áruló módon, vonakodott teljesiteni a bölcs császári parancsot, oly ürügygyel, hogy nem akar egy ártatlan nép szabadságának megrontásában eszközül szolgálni, s azért nem hajlandó engedelmeskedni.“
Harmadik cikkely.
„Midőn pedig Blefuscu udvarából nagykövetek érkeztek, hogy békét kérjenek őfelsége szine előtt, nevezett Quinbus Flestrin, áruló módjára, nevezett nagyköveteket mulattatta, fogadta, tárgyalt velük – jóllehet tudnia kellett, hogy azok oly császár szolgái, aki kevéssel azelőtt nyilt ellensége volt még ő császári felségének és ellene nyilt háborut szándékozott viselni“.
Negyedik cikkely.
„Nevezett Quinbus Flestrin, megszegve a hüséges alattvaló kötelességét, meglátogatni készül Blefuscu országot és annak udvarát – jóllehet erre ő császári felsége részéről csupán szóbeli engedélyt kapott eddig – ez engedély ürügye alatt, álnok és áruló módon segélyezi, támogatja Blefuscu császárát, aki nemrég nyilt ellensége volt még ő császári felségének és ellene nyilt háborut szándékozott viselni“.
– Ime, ez a legjelentősebb irat, azok közt, amik kezeimhez jutottak. Ezt a vádiratot már sok ülésen hánytorgatták és be kell vallanom, hogy őfelsége sok jelét adta kegyességének: gyakran előhozta, milyen nagy szolgálatokat tett ön neki és bünének jelentőségét kisebbiteni próbálta. A kincstárnok és a tengernagy azonban ragaszkodott hozzá, hogy ön csufos és szégyenletes halált érdemel, hogy tehát éjnek évadján fel kell gyujtani az ön házát, a tábornok meg várjon künt, huszezer emberrel, mérgezett nyilakkal, hogy összelövöldözze önt, ha kitör. Ugy volt, hogy szolgái utasitást kapnak, öntsék le ágynemüjét és ingét folyós méreggel, ami leeszi a hust s borzalmas kinok között öl meg. Ez volt a tábornok véleménye is – hosszu ideig a többség ön ellen volt – csak a kamarás nem szavazott, látván, hogy őfelsége kimélni akarja az ön életét.
– Őfelsége ekkor Redresal-hoz, a személye körüli miniszterhez fordult, aki mindig jó barátja volt önnek, hogy mondana véleményt ő is. Mondott is és érdemesnek mutatta magát az ön barátságára. Elismerte ugyan, hogy az ön bünei nagyok, de kijelentette, hogy van helye kegyelemnek, hogy a kegyosztás legszebb erénye az uralkodónak és ez erényben őfelsége dicsőségesen kivált mindenkor és mindenütt. Hozzátette, tudja, hogy a közte és ön közt fennállt barátság azt a gyanut keltheti a nagyrabecsült gyülekezetben, mintha ő nem tudna pártatlanul itélni, de őt megkérdezték és ő legjobb érzése szerint válaszolt. És hogy, ha őfelsége – megfontolván az ön szolgálatait s követve saját irgalmas szivének sugallatát – megkiméli az ön életét s megelégszik azzal, hogy például kitolatja az ön szemeit: ezáltal a törvénynek is eleget tettünk, s a világ amellett tapsolni fog a császár kegyességének épp ugy, mint azok bölcseségének és becsületességének, kik boldogok, hogy e nagy császár tanácsosai lehetnek. Viszont az, hogy szemevilágát elveszti, nem fogja testének erejét csökkenteni – ugy, hogy őfelségét azután is szolgálhatja majd – hogy a vakság csak növeli a bátorságot, elrejtvén előlünk a veszélyt: hogy éppen szeme világát féltette ön legjobban akkor is, lám, mikor a hajórajt áthozta, és éppenséggel jó lesz, ha ön a miniszterek szemeivel lát – hisz a legnagyobb uralkodók se különben.
– Ezt a javaslatot az egész tanács nagy hevességgel szavazta le. Bolgolam, a tengernagy, nem tudott uralkodni indulatain, dühösen felugrott és kijelentette, hogy nagyon csodálja, hogy miniszter lehessen, aki egy áruló életét védelmezi, hogy azok az állitólagos szolgálatok, amiket ön tett, csak sulyosbitják az ön bünét; hogy ön, aki oly szégyenletes módon oltotta el a tüzet, mely őfelsége lakosztályában kitört – (borzongás nélkül emliteni sem lehet) – máskor, ugyanilyen módon, majd árvizbe fojtja az egész palotát: hogy ugyanazzal az erővel, melylyel áthozta az ellenséges hajórajt, majd egyszer, ha megharagszik, vissza is viheti; hogy alapos oka van hinni, hogy ön, szivének mélyében, a tojást vastag végén szeretné feltörni; hogy az árulás a szivben kezdődik már s nem a tettekben; hogy tehát ön áruló és hogy ő ragaszkodik ahhoz amit kijelentett: halál az árulóra!
– A kincstárnok szólt most, ő is osztja ezt a nézetet. Rámutatott, mily mértékben csökkent őfelsége jövedelme, mióta az országnak el kell tartani önt – soká ez nem tarthat igy – és hogy erre nem orvosság, ha a titkár tanácsára kitolatjuk az ön szemeit, sőt csak bonyolitja a helyzetet; megfigyelték ugyanis, hogy sok szárnyas, ha szemeit kiszurják, csak annál többet eszik és akkor kezd el hizni; hogy ő császári felsége, az egész tanácscsal egyetemben, bőségesen meggyőződhetett az ön bünösségéről, mely elég ok a halálbüntetésre, bár nincsenek is formális bizonyitékok, aminőket azonban csak a törvény szigoru betüje követel.
– De őfelsége, aki ellene volt a halálbüntetésnek, kijelentette, hogy hiszen, amennyiben a tanács az ön szemeinek kitolatását könnyü büntetésnek itélné, később esetleg sulyosabbat is alkalmazhatunk. Redresal erre alázatosan szót kért s vitatva a kincstárnok érveit, hogy az ön eltartása milyen teher, felvetette a tervet: hisz ez ellen a kincstárnok, ez ügyeknek vezetője, sokat tehet. Csökkenteni kell csak fokozatosan az ön élelmezését, mire ön, elegendő táplálék hiányában, elgyengül és elerőtlenedik, elveszti étvágyát s néhány hónap alatt megemészti önmagát: ebben még az is jó, hogy holtteste azután nem áraszt majd akkora büzt, ha ön felire fogyik le. Ha aztán meghalt, őfelsége öt vagy hatezer alattvalója azonnal levagdalhatja csontjairól a hust, elviheti targoncákon és eltemetheti különböző helyeken, elkerülni a fertőzést. A csontvázat később fel lehet állitani, emlékoszlopul, az utókor bámulatára.
– Igy aztán, a miniszter szavaira, az egész dolog elsimult. Elhatározták, hogy az ön fokozatos elemésztését szigoruan titokban tartják, azt az itéletet ellenben, mely szerint ön szemevilágától megfosztandó, bevezették a törvénykönyvbe, vita nélkül, csak Bolgolam haragudott, aki a császárné bizalmasa lévén, makacsul az ön halálát követelte. Tudnia kell, hogy a császárné kérlelhetetlen ön iránt, ama csufos és törvénytelen eset óta.
– Már most igy áll a dolog: három nap mulva barátja, a miniszter, megjelenik önnél és felolvassa a vádiratot: majd, őfelsége és a tanács kegyes jóindulatát tolmácsolva, közli önnel, hogy csupán szemevilágának elvesztésére itélték. Őfelsége nem kételkedik benne, hogy ön hálásan és engedelmesen aláveti magát az itéletnek. Mire őfelsége husz sebésze jelenlétében azt végrehajtják, ön lefekszik a földre szépen és türi, hogy szemeibe kiélesitett, mérgezett nyilakat lövöldözzenek.
– Belátására bizom, mi legyen ezekután a teendője. Most pedig távoznom kell, elővigyázatosan, ahogy jöttem, nehogy gyanut keltsen távollétem.“
Őméltósága elment és én magamra maradtam, nagy zavarommal és bánatommal.
Ez a császár egy uj szokást hozott be, amit az előbbiek nem ismertek. E szokás abban áll, hogy ha a tanács valami kegyetlen itéletet hajtott végre, akár azért, hogy a császár bosszuvágyát kielégitse, akár valamelyik udvaronc fondorlatából kifolyóan: a császár összehivta a teljes ülést és nagy beszédet tartott, az ő kegyességét és irgalmasságát emlegetve, melyet az egész világ elismer. Ezt a beszédet aztán kinyomatták és szétküldték az országba, a nép azonban mindig megrémült, mikor egy-egy ilyen falragasz megjelent, mert rájöttek, hogy minél bővebb és fellengzőbb volt a dicshimnusz, mely a császár kegyességét zengte: a büntetés mindig annál kegyetlenebbnek bizonyult és annál ártatlanabb volt az elitélt. A magam részéről be kell vallanom, lehet, hogy azért, mert sem születésem, sem neveltetésemnél fogva nem vagyok udvaronc: nem tudtam az itéletben sem kegyet, sem irgalmasságot felfedezni, sőt azt (talán tévesen) inkább keménynek és igaztalannak éreztem. Gondoltam arra is, hogy biráim elé állok. Lehetetlen, hogy ne találnának módot az itélet enyhitésére. De aztán eszembe jutott, hogy ahány felségsértési pert eddig tanulmányoztam, mindig a birák tetszése szerint dőlt el az itélet, igy hát nem tanácsos effajta veszélyes kisérletet kockáztatnom ilyen hatalmas ellenségekkel szemben. Aztán ellenállásra gondoltam, – mert hiszen ha szabadon mozoghatok, aligha bánnak el velem és nehány jókora kővel összerombolhatom az egész fővárost – de gyorsan elvetettem ezt a csunya ötletet, eszembe jutott esküm, őfelsége sok kegyessége és a nardac-i cim, melyet viselnem engedett. Ahhoz, hogy a császár mostani szigorusága által magam minden hála alól felmentettnek érezzem, még nem voltam elég udvaronc.
Végre elhatároztam magam. Megértem, ha ezt az elhatározást sokan kárhoztatják majd, talán nem alaptalanul, de viszont szemeim világát és szabadságomat éppen a gyors cselekvésnek és gyakorlatlanságomnak köszönhetem. Mert ha akkor ismerem az uralkodók és fejedelmek természetét, amint azt később más udvaroknál alkalmam volt megismerni, ha már akkor tudom, hogy nálam sokkal kisebb bünösöket hogy itéltek el szigorubban, bizonyára készséggel és halogatás nélkül vetem magam alá ilyen könnyü büntetésnek. De ifju voltam még és életvágyó s tekintve, hogy különben is engedélyem volt meglátogatni Blefuscu császárát, felhasználtam az alkalmat. Irtam Redresal barátomnak egy levelet, jeleztem, hogy ma reggel Blefuscuba utazom; a választ nem vártam be, hanem szépen kimentem a tengerpartra, oda, ahol hajórajunk állott. Fogtam egy nagy hadihajót, elejére kötelet kötöttem, felszedtem a horgonyt, levetkőztem, ruháimat a hajóra tettem, letakartam egy lepedővel, aztán gázolva és uszva, magam után vontattam az egészet. Blefuscu partján már vártak, két embert adtak mellém, ezek kisértek az ország hasonnevü fővárosába. Természetesen a kezemen vittem őket. Száz méternyire a város kapujától előreküldtem a két embert, „tudassák őfelségével, hogy megérkeztem és várom parancsait“. Egy óra mulva jött a válasz: „őfelsége egész udvarával maga jön elém fogadtatásomra“. Meg is érkeztek csakhamar: a császár és kisérete leszállt a lóról, a császárné és hölgyei felálltak, sem zavart, sem félelmet nem vettem észre viselkedésükön. Lefeküdtem, hogy kezet csókolhassak őfelségeiknek. „Eljöttem“ – mondtam aztán – igértemhez hiven, uram és császárom engedélyével, hogy láthassam őt s hogy felajánljam neki szolgálataimat, amennyire erőmből telik s összeütközésbe nem kerül saját uramnak esküdt fogadalmammal.“ Arról nem beszéltem, hogy kegyvesztett vagyok, hivatalosan nem értesitettek még s nem voltam köteles tudni; másrészt nem volt valószinü, hogy a császár, mig ekként hatalmán kivül állok, felfedi a titkot. (Ez utóbbi pontban, mint kiderült, tévedtem.)
Nem untatom az olvasót a fogadtatás ünnepélyes részleteivel, sem azzal, milyen kényelmetlenül kellett aludnom a földön, takarómba burkolva, nem lévén ágyam és házam.