(Szerző sajátságos haditervvel megakadályozza a támadást. Magas cimmel és ranggal tüntetik ki. Blefuscu nagykövete békét kér. A császárné lakosztálya kigyullad: szerző megmenti a palota felét.)
Liliput szárazföldi tartomány. Blefuscu északkeleti fekvésü sziget, – a két országot nyolcszáz méter széles csatorna választja el egymástól. Blefuscut nem láttam volt még. A part arranéző oldalán nem akartam megjelenni, nehogy a blefuscui hadihajókról észrevegyenek, s eddig még, tudomásom szerint, nem hallottak rólam. A háborus időre való tekintettel a két ország között megszakadt az érintkezés: őfelsége blokádot terjesztett ki a hajókra is, halálbüntetés terhe alatt. Közöltem őfelségével tervemet, melylyel az ellenséges hadihajókat elfoghatjuk. Vitorlásaink értesitése szerint a blefuscui hajóraj a kikötőben horgonyozik, várva a kedvező szelet, hogy rajtunküssenek. Egy tapasztalt tengerésztisztet megkérdeztem, milyen mély a csatorna, tudván, hogy többször megmérték. Középen, mondotta, hetven glumgluff a mélység, ár idején, európai mértékre átszámitva ez hat lábat jelent. Átsétáltam az északkeleti partra, lehasaltam egy domb mögé, kivettem messzelátómat és vizsgálni kezdtem a horgonyzó hajóhadat. Mintegy ötven darab lehetett és sok szállitóhajó. Azután hazamentem és parancsot adtam (rendelkezésre kaptam jogot), hogy készitsenek sok erős hajókötelet és vasrudakat is. A hajókötél olyan vastag volt, mint a mi csomagoló-madzagunk, a rudak hossza és nagysága mint egy-egy varrótü. Három-három kötelet összesodortam, hogy erősebb legyen, a rudakat is hármankint összeerősitettem, végükön kampóba hajlitottam. Ötven horgot ugyanannyi kötélre erősitettem, aztán mentem az északkeleti partra. Ott levetettem kabátot, cipőt, harisnyát; bőrnadrágomban bementem a vizbe, félórával az ár előtt. Sietve tocsogtam, mig lehetett, majd uszni kezdtem, harminc méter után földet értem megint. Félóra alatt értem el a hajóhadat. Az ellenség ugy megrémült, mikor meglátott, hogy egyszerüen kiugráltak a hajókból, partra usztak, ahol legalább harmincezer lélek szorongott. Ekkor fogtam a horgokat, a kampókat egyenkint, egymásután beleakasztottam a hajók elejébe, végre a kötelek végét összekötöttem. Mig ezzel foglalatoskodtam, a partról sok ezer nyilat kilövöldöztek felém, sok nyil arcomat és kezemet érte s a kellemetlen csipéstől eltekintve, igen zavart munkámban. Legjobban persze szememvilágát féltettem, okvetlen el is vesztettem volna, ha jóelőre nem gondoskodom védelemről. Már emlitettem, hogy titkos nadrágzsebemben szemüveget tartogattam, mely elkerülte megmotozóim figyelmét. Ezt most elővettem, jó szorosan orromra erősitettem. Igy felfegyverkezve, frissen ment a munka, a nyilak sürün pattantak vissza szemüvegemről: hatástalanul. Végre mind a kampót megerősitettem. Most, kezembefogva a csomót, huzni kezdtem, de a hajók nem mozdultak, le lévén kötve mindegyik horgonynyal. Igy hát eleresztettem a kötelet, a kampókat rajthagytam a hajókon. Most kést szedtem elő s bátran nekimentem a horgonyköteleknek – nyilak százai zuhogtak arcomra, kezemre, – de nem engedtem, mig mind el nem vágtam. Akkor ujra megragadtam az összecsomózott kötélvégeket s a legnagyobb könnyüséggel rántottam magam után ötven darab nagy hadihajót.
Blefuscu népe, eleinte sejtelme sem lévén, mit akarhatok: megzavarva és álmélkodva nyüzsgött a parton. Csak nézték, hogy metszem át a horgonyokat, akkor kaptak csak észbe, mikor az egész hajóraj szép rendben megindult és jött utánam és akkor a kétségbeesés és fájdalom orditása, mint egy torokból, ugy jajongott fel az égre. Soha nem hallottam ilyen gyászkiáltást.
Mikor tul voltam minden veszélyen, megálltam nehány percre, hogy kirángassam az arcomba és kezeimbe ragadt nyilakat: azután bekentem magam ugyanazzal a balzsammal, amiről már beszéltem egyszer. Azután levettem az okulárét és vártam vagy egy órát, hogy az ár apadjon. Épségben jutottam Liliput partjára, terhemet vontatva hoztam magam után.
A császár, egész udvarával, ott állt a parton, a nagy manőver kivitelét szemlélve. Csak a nagy félkörben uszó hajó-sort láthatták, én magam nyakig vizbe lévén merülve, meg is ijedtek, mikor, a csatorna közepén elvesztve szem elől, azt kellett hinniök, hogy megfulladtam és hogy a közeledő hajórajt az ellenség vezeti, támadásra. Csakhamar nagy öröm váltotta fel a félelmet: mikor elég közel voltam a parthoz, felemeltem kezemet, melyre a kötélcsomót erősitettem volt és hangosan igy kiáltottam: „Sokáig éljen Liliput dicső királya!“ Az uralkodó öröme határtalan volt: azon a helyen, ahol partra szálltam, elémjött s nyomban nardac-nak nevezett ki, ami a legnagyobb cim és rang Liliputban.
Őfelsége később azt kivánta, hogy az összes ellenséges hajókat vontassam be az ő kikötőjükbe. És ime, az uralkodók határtalan becsvágya: nem kisebb tervet dolgozott ki magában, minthogy egész Blefuscu-t annektálja, s alkirályt nevez ki élére, népét leigázza s kényszeriti, hogy a tojást vékonyabb felén törje fel – ezzel elérje, hogy ő legyen a világ egyetlen ura. De én igyekeztem rávenni, mondjon le erről a szándékáról: a méltányosság és nagylelküség számos érveivel tiltakoztam az ellen, „hogy eszköz legyek, melylyel egy szabad és derék népet rabszolgává tesznek“ – s e kérdés a tanács elé kerülvén, a kormány bölcsebb fele osztotta véleményem.
Sajnos, ez a nyilt és bátor fellépés ellentétben állott őfelsége politikai nézeteivel, becsvágyával és soha nem tudott nekem megbocsátani többé. Később hallottam, hogy a minisztertanácsban – igen finoman és diszkréten bár – beszélt erről a dologról, s végre a bölcsebb államférfiak hallgatással jelezték, hogy már nincsenek az én álláspontomon, mások viszont, titkos ellenségeim, nem rejthettek el néhány megjegyzést, burkolt célzással támadva személyem. E perctől kezdve megindult az áskálódás ellenem, kevesebb mint két hónap alatt nyiltan kitört s csaknem teljes bukásommal végződött. Ilyen csekély sulya van a legnagyobb szolgálatoknak is, ha a mérleg másik oldalán császári szenvedélyeknek való ellenszegülés nehezül.
Ez események után mintegy három héttel ünnepélyes követség érkezett Blefuscu-ból, békekötést esedezve. A békét csakhamar meg is kötötték, Liliput-ra nézve igen előnyös feltételekkel. A részletekkel nem untatom az olvasót. Kilenc nagykövet jött, mintegy ötszáz emberből álló kisérettel, igen ünnepélyes és nagyszerü bevonulást tartottak, amilyen királyunkat és ügyünket megillette. Az udvarnál kiérdemelt, legalább is látszólagos tekintélyemmel a követeknek igen szép szolgálatokat tettem. Arról is értesültek, privátim, hogy barátságos indulattal védtem ügyüket, távozásuk előtt, éppen ezért ünnepélyes látogatást tettek nálam. Bókokkal kezdték, hogy mennyire méltányolják nagylelküségem, királyuk nevében meghivtak országukba s kérték, adnám jelét csodálatos erőmnek, amelyről annyit hallottak. Eleget tettem kérésüknek, a részletekkel nem akarom untatni az olvasót.
Mikor legnagyobb álmélkodásukra és megelégedésükre befejeztem mutatványaimat, abbeli óhajomnak adtam kifejezést, adnák át legalázatosabb hódolatomat uralkodójuknak, s közöljék vele, hogy mielőtt visszatérnék hazámba, királyi szine elé járulok. Mikor legközelebb Liliput császárral beszéltem, meg is kértem őt, adna engedélyt, hogy Blefuscu fejedelmét meglátogassam; – amit kegyesen jóváhagyott, de igen hideg modorban, aminek okát nem foghattam fel. Később sugta meg nekem valaki, hogy „Flimnap és Bolgolam a nagykövetekkel való tárgyalásomat a hütlenség jelének tüntette fel“ – képzelhető, hogy fájt ez, minden effajta gondolat távol állott tőlem. Akkor először kezdtem megérteni homályosan, mit jelent ez a szó: udvar és mit ez: miniszter.
Meg kell még jegyeznem, hogy a nagykövetek tolmács segitségével beszéltek hozzám, a két ország nyelve éppen ugy különbözik, mintahogy két európai országé szokott. Mindkét nemzet igen büszke nyelvének szépségére, régiségére és erejére, a szomszéd ország nyelvét ellenben megvetik. A mi császárunk tehát, amaz előnyökre támaszkodva, melyeket neki az ellenséges hajóraj meghóditása biztositott, arra kényszeritette Blefuscut, hogy üzleti ügyeiket liliputi nyelven bonyolitsák le. Az is igaz, hogy a kereskedők és a matrózok, szóval a partlakók, mindkét nyelvet beszélik. Ennek oka a két nemzet közt fennálló nagy kereskedelmi forgalomban kereshető, abban, hogy a számüzöttek átmentek a szomszéd országba – hogy a rang- és pénzarisztokrácia ifjai szivesen rándultak át a csatornán, uj embereket, uj erkölcsöket ismerni meg. Az emlitett kölcsönös nyelvismeretekről néhány héttel később győződtem meg, mikor Blefuscu császárát meglátogattam. Ez a látogatás az ellenségeim áskálódása okozta bánatom közepett, gyönyörüséges emlékemmé vált, amiről, megfelelő helyen, még beszélni fogok.
Az olvasó még emlékszik, hogy abban a bizonyos fogadalomban amit aláirtam, s melynek alapján szabadságomat visszaadták, voltak pontok, amik sértettek, nagyon is szolgai jelleget kaptam ezáltal és csak nagy és sürgető szükség kényszerithetett rá, hogy e pontokat elfogadjam. Most, hogy nardac voltam, magasrangu államhivatalnok, e pontok betartása méltóságomon alul állt és a császár (hogy igazságos legyek) egyszer sem emlitett előttem ilyesmit. Nemsokára alkalmam volt, nézetem szerint igen jelentős szolgálatot tehetni őfelségének. Éjfélben riasztottak fel: sok száz ember orditozott kapum előtt, „burglum, burglum“ hangzott szüntelenül: a tömegen átfurakodva nehány udvari személy törtetett hozzám s könyörögtek, jönnék azonnal a palotába: ő császári felsége lakosztálya tüzben áll! Egy udvarhölgy meggondolatlanul elaludt olvasás közben és a gyertya égett. Pillanat alatt talpon voltam, a népet elhajtották utamból. Holdvilágos éjszaka volt, elértem a kastélyt, anélkül, hogy utközben eltapostam volna valakit. Mire odaértem, a falakhoz már létrákat támasztottak volt, vödrök is lettek volna, csakhogy a viz messze volt. E vödrök akkorkák, mint egy-egy gyüszü – a jó emberek annyit adtak fel nekem, amennyit csak lehetett, de a lángok oly hevesen csapkodtak már, hogy ezzel nem sokra mentünk. Könnyen elolthattam volna az egészet a kabátommal, csakhogy azt szerencsétlenül otthon feledtem nagy siettemben: csak bőrnadrágom volt rajtam. Egészen kétségbeejtő és siralmas eset volt s a nagyszerü palota feltétlen porráég, ha nálam szokatlan lélekjelenlét nem sugall egy váratlan ötletet. Megelőző este bőségesen ittam glimigrimet, ez kitünő borfajta, de a vesékre erősen hat. Ehhez járult a hőség, amit a lángok és az oltás fáradalma idézett elő, a bor dolgozni kezdett vesémben, melynek tartalmát bőven és ügyesen üritettem ki magamból, vigyázva, hogy a legveszedelmesebb pontokra zuhogjon az áradat. Három perc alatt kialudt a tüz – és a kastély többi része, annyi év fáradtságos munkája, meg volt mentve a pusztulástól.
Már nappal volt, mire hazajutottam, anélkül, hogy bevártam volna a császárt; bár nagy volt a szolgálat, amit tettem, az a mód, ahogy végrehajtottam, bizonytalanná tette a császár háláját. Szigoru törvények szólnak ugyanis arról, hogy a liliput-i császár palotájában senkinek sem szabad azt tenni, amit én tettem. Kissé megnyugtatott őfelsége követe, aki tudtomra adta, hogy „őfelsége átiratott a táblához, hogy eszközöljenek ki számomra kegyelmet“. Azt csak titokban közölték velem, hogy a császárné, elborzadva azon, amit tettem, a kastély legfélreesőbb sarkába vonult vissza, kijelentette, hogy soha nem lépi át a megszentségtelenitett szobák küszöbét és hogy legbelsőbb bizalmasai körében boszut esküdött ellenem.