(Mildendo, Liliput fővárosa, a császári palotával. Beszélgetés szerző és egy államtitkár között, az államügyekről. Szerző felajánlja szolgálatait a császárnak háboru esetére.)
Szabadságom visszanyerése után legelső kérésem az volt, hogy megtekinthessem Mildendo-t, a fővárost – őfelsége ebbe szivesen beleegyezett, de előbb ujfent a lelkemre kötötte, nehogy valamelyik alattvalójában, vagy a házakban kárt tegyek. A népet falragaszokon figyelmeztették, hogy meglátogatom a várost. A város fala harmadfél láb magas és legalább tizenegy hüvelyk széles, ugy, hogy egy szekér kényelmesen elvonulhat rajta – tiz lábnyi távolságokban erős állványok támogatják ezt a falat. A nagy nyugati kapu fölött léptem át és óvatosan mentem végig a főutakon, zubbonyban, nehogy a házak ereszét kabátom szárnya letördelje. Nagy körültekintéssel sétáltam, nehogy rálépjek valakire, aki esetleg ott maradt az utcán, bár mindenkit figyelmeztettek, hogy a saját érdekében, óvakodjék kilépni házából. A padlásablakok és háztetők persze tele voltak kiváncsiakkal, soha ennyi embert nem láttam együtt. A város alakja szabályos négyzet, minden oldala ötszáz láb hosszu. Két nagy ut keresztezi és osztja négy részre, öt láb szélességben. Az utcák és átjárók, melyekbe nem hatolhattam be, tizenkét-tizennyolc hüvelyk szélesek csak. Ebben a városrészben ötszázezer lélek lakik, a házak három és ötemeletesek, sok a bolt és árucsarnok.
A királyi palota a város közepén áll, ott, ahol a két főut keresztezi egymást. Két láb magas fal veszi körül, az épülettől tizenkét lábnyi távolságban. Őfelsége engedelmével átléptem ezt a falat, s elég helyem lévén még az épületig, kényelmesen áttekinthettem az egészet. A külső udvar negyven láb széles négyzet, belül még két udvar van, legbelül a császár lakosztálya, amit nagyon szerettem volna látni, de egy kicsit nehezen ment – a legnagyobb kapuk tizennyolc hüvelyk magasak és hét hüvelyk szélesek lévén. Már most a külső épitkezések legalább öt láb magasak, ezeket nem lehetett átlépni, anélkül, hogy peremüket megsértsem, bár a falak vert kőből valók és négy hüvelyk vastagok. De őfelsége nagyon szerette volna, ha kastélyának pompáját megszemlélhetem s igy három napot fáradtam azzal, hogy a császári parkban, száz méternyire a várostól, zsebkésem segélyével nehány nagy fát kivágjak: e fákból aztán három láb magas zsámolyokat szerkesztettem, melyek elbirták sulyomat. A falragaszok mégegyszer megjelentek, mégegyszer bementem a városba, kezemben tartva a két kis zsámolyt. A külső udvar széléhez érve ráálltam az egyik zsámolyra, a másikat kézbevettem, áttettem a másik udvarba. Már most az egyik zsámolyról kényelmesen át tudtam lépni a másik zsámolyra, kampós botommal a másik zsámolyt aztán felhuztam. Igy jutottam be a legbelsőbb udvarra, oldalamra feküdtem és ugy néztem be a középső emelet ablakain, amelyeket ez alkalommal nyitvahagytak. A legragyogóbb berendezés kápráztatott el: ott volt a császárné és a fiatal hercegek, mindegyik a maga lakosztályán, kiséretük főbb tagjai közt. Ő császári felsége kegyes volt igen szivesen mosolyogni rám s az ablakon keresztül csókra nyujtotta a kezét.
Ezuttal nem bocsátkozom további leirásokba, tekintettel arra, hogy megfigyeléseimet különben is egy nagyobb müben akarom összegyüjteni, mely sajtó alá kerül nemsokára: – e müben a császárság részletes leirása foglaltatik, megalapitásának és uralkodóinak története, különös tekintettel háboruikra, törvényeikre, vallásukra, – leirom növényeiket, állataikat – erkölcseiket és szokásaikat, más hasznos és tanulságos adatokkal egyetemben. Jelen müvemben csak azokat az eredményeket akarom vázolni, melyek e birodalomban töltött, mintegy kilenc hónap folyamán velem kapcsolatban az olvasót érdekelhetik.
Egy reggel, mintegy két héttel azután, hogy szabadságomat visszanyertem, egyetlen szolga kiséretében meglátogatott Reldresal, a császár személye körüli államtitkár. Meghagyta kocsisának, hogy várja be és kért, beszélhessen velem egy óráig. Szivesen rendelkezésére álltam, részint személyes érdemeire, részint arra való tekintettel, hogy sok jó szolgálatot tett nekem az udvarnál, kérvényeim ügyében. Hogy könnyebben beszélhessen a fülembe, mondtam, hogy majd lefekszem, de ő inkább szerette, hogy csak vegyem a tenyerembe. Azon kezdte, hogy gratulált szabadlábrahelyezésemhez. Megjegyezte, hogy némi érdeme is volt benne, legalább is abban, hogy ilyen hamar elintézték az ügyet, de be kell vallania, ugymond, hogy az udvar jelenlegi helyzete szerepet játszott e kérdésben.
„Bármily virágzónak lássék birodalmunk idegen ember szemében, – mondta továbbá – két nagy baj nyugtalanitja huzamosabb idő óta: belső pártvillongások és egy külső támadás alakjában, mely ama hatalmas, tengeri nép részéről fenyeget. Ami az első kérdést illeti, tudnia kell, hogy hetven hónapja immáron két hevesen küzdő pártra szakadt az ország politikai tábora, a Trameksan és a Slameksan pártokra. Az egyik párt alacsony cipősarkot visel, a másik magasat. A magassarkuak a régi rendszer hivei, de őfelsége inkább az alacsonysarkuakat alkalmazza a kormányzásban és minden állást velük tölt be, amint bizonyára észre is vette már. Ő császári felsége sarkai legalább egy drurr-ral alacsonyabbak, mint az udvaroncoké (drurr, ez egy hüvelyknek tizennegyedrésze). A feszültség a két párt között ott tart már, hogy nem esznek, nem isznak együtt, nem is beszélnek egymással. Jelenleg ugy áll a dolog, hogy a magassarkuak száma meghaladja a miénket, a hatalom azonban a mi részünkön van. Viszont attól tartunk, hogy ő császári fensége, a trónörökös, nem ellenszenvez a magassarkuakkal, legalább lehetetlen volt észre nem vennünk, hogy a fenség egyik sarka valamivel magasabb, mint a másik, minek következtében a fenség kicsit csámpásan jár. Már most, e belső viszálykodás közepette mind komolyabban fenyeget Blefuscu-sziget felől a támadás. Blefuscu, a világ másik nagy birodalma, csaknem oly nagy és hatalmas, mint a miénk. Ami ugyanis az Ön állitását illeti, hogy még más, hatalmas államok és birodalmak is léteznének a világon, oly terjedelmü lakókkal, mint Ön: e feltevést tudósaink kétségbevonják s inkább azt vélik, hogy uraságod a holdból pottyant közénk, vagy valamelyik csillagról, hiszen nyilvánvaló, hogy száz olyan ember, mint Ön, rövid idő alatt fölenné őfelsége birodalmát, különben is, történelemtudósaink, akik hatezer hónapot irtak le, nem emlitenek fel Liliput és Blefuscu-n kivül más császárságokat. Ez a két nagyhatalom harminchat hónappal ezelőtt már heves és makacs háboruban állt egymással. Az ellenségeskedés igy kezdődött: hosszu ideig a két ország megegyezett abban, hogy a tojást, mielőtt megesszük, vastagabb felén kell feltörni. Dicsőséges uralkodónk nagyatyja azonban, még gyermekkorában, egyszer feltörvén a tojást vastagabb végén, megvágta az ujját. Atyja, a császár, ekkor rendeletet adott ki, mely szigoru büntetés terhe alatt megtiltotta a népnek, hogy a tojást vastagabb felén törje fel. A népet annyira felbőszitette e rendelet, hogy hat izben lázadás tört ki. E forradalmak folyamán egyik császárunk életét, másik trónját vesztette. Blefuscu uralkodói állandóan szitották ezeket a polgárháborukat és ha elfojtották őket, a számüzöttek rendesen Blefuscuba menekültek. Feljegyezték, hogy tizenegyezer ember szenvedett inkább kinhalált, semhogy a hagyományok ellenére a vékonyabb felén törje fel a tojást. Több száz kötetet irtak erről a kérdésről: a Vastagvégüek müveit hosszabb időn át betiltották és elkobozták, törvény mondta ki, hogy a vastagvégüek nem választók és nem választhatók. E villongások folyamán Blefuscu nagykövetei többször szólaltak fel, vádolva bennünket, hogy megszegtük Lustrog, a nagy próféta alapvető tételét, mely Blundecral-ban, a mi Bibliánkban foglaltatik, s mely szerint mindenki ott töri fel a tojást, ahol leghelyesebb feltörni, már pedig azt mindenki maga tudja legjobban, hogy neki hol esik jobban, ez tehát lelkiismereti kérdés.“
„Már most a vastagvégü számüzötteket szivesen fogdaták Blefuscu-szigetén, addig bátoritották és támogatták őket, még véres háboru nem tört ki, a két nagyhatalom között, mely változó szerencsével folyt sokáig. Közben negyven nagy hadihajót, sok kisebbet és harmincezer embert vesztettünk. Az ellenség részén valamivel nagyobb volt a veszteség. Mégis, az ellenség annyira öszeszedte magát, hogy igen tekintélyes hajórajt épitett és jelenleg éppen azon vannak, hogy megtámadjanak bennünket. Ő császári felsége az Ön erejét és értékét igen nagyrabecsüli, kegyesen megbizott, terjesszem elő ügyét és kérjem véleményét“.
Válaszomban megbiztam az államtitkárt, adja át őfelségének legalázatosabb hódolatomat és tudassa vele, „hogy nem illenék hozzám, idegenhez, pártügyekbe avatkozni; de ha az ő személyének és birodalmának védelméről van szó, életemmel és véremmel rendelkezhetik“.