(Szerző kalandos utja. – Uj-Hollandiába ér, reméli, hogy ott kiköthet. – Egy bennszülött nyillal megsebesiti. – Megfogják s erőszakkal portugál hajóra teszik. – Az udvarias kapitány. – Szerző megérkezik Angliába.)
1715 feburuár 15-én, reggel pontban kilenc órakor kezdtem el ezt a kétségbeesett utat. A szél kedvező volt, eleinte mégis inkább evezőimet használtam, majd elfáradva, vitorlát bontottam. Gazdám és barátai ott álltak a parton, mig csak el nem tüntem szemeik elől; még hallottam nehányszor, hogy kiált utánam a vörös poroszka, aki mindig szeretett „Hnuy illa nyha majah yehu“, „vigyázz magadra, nemes yehu!“
Tervem az volt, hogyha lehetséges, felkeresek valami lakatlan szigetet, ahol a magam munkájával meg tudok teremteni annyit, amennyi elég ahhoz, hogy hátralévő életemet ott leéljem: nagyobb boldogságot jelentett ez nekem, mintha azzal kináltak volna, hogy Európa legelőkelőbb udvarának első minisztere legyek; oly borzasztó volt arra gondolni, hogy most visszatérjek az emberi társadalomba s eltürjem, hogy yehu-k kormányozzanak. Ebben a tervezett magányban legalább örülhetek a magam gondolatainak s elmélkedhetem a Hauhnhnm-ek hasonlithatatlan nemességén: nincs módomban, hogy fajom romlottsága és bünei hassanak lelkemre.
Az olvasó emlékszik rá bizonynyal, hogy mikor a legénység összeesküdött ellenem, fülkémbe zártak, ahol heteket töltöttem, nem tudva, merre megyünk, s mikor a matrózok partra tettek, hogy mondták káromkodásaik közepette, „nem tudják maguk se, melyik végén vannak a világnak“, akár jóhiszemüen, akár hamisságból. Akkor ugy sejtettem, hogy a Jóreménység fokától mintegy tiz foknyira lehetünk, délfelé a szélesség 45°-án, ezt kellett hinnem elejtett szavaikból s abból, hogy Madagaszkár felé igyekeztek. S bár ez csak feltevés volt, mégis keletnek forditottam a kormányt, remélve, hogy igy elérem Uj-Hollandia délnyugati partját, ahol nyilván találok valami nekem való kis szigetet. Nyugati szél futt s számitásom szerint este hatig legalább tizennyolc mérföldet haladtam: ekkor kicsiny szigetet vettem észre s csakhamar oda is értem. Csak egy kiálló szikla volt az egész, a szelektől képzett természetes töltéssel. Itt kikötöttem s felkapaszkodva a szikla ormára, keletre szárazföldet pillantottam meg, déltől észak felé huzódni. Az éjszakát csolnakomban töltöttem, másnap reggel utrakeltem s hat óra alatt elértem Uj-Hollandia partjait. Ez végleg megerősitett abban a régi feltevésemben, hogy e földrész legalább három fokkal keletebbre fekszik, mint ahogy a geografusok hiszik, évekkel utóbb ezt a megfigyelésemet közöltem nemes barátommal, Hermann Moll-al, s ki is fejtettem neki felfogásomat, de ő inkább más szerzők adatainak szeretett hinni.
Nem láttam benszülöttet azon a helyen, ahol partraszálltam. Fegyvertelen lévén, nem mertem beljebb hatolni; találtam a parton néhány ehető kagylót, nyersen ettem meg, mert tüzet gyujtani sem volt bátorságom. Három napon át osztrigát és csigát ettem, hogy kiméljem a készletemet, szerencsémre édesvizü forrásra bukkantam, mely nagyon felüditett.
A negyedik napon, kissé beljebb merészkedve, husz vagy harminc benszülöttet pillantottam meg egy magaslaton, mintegy ötszáz méternyire. Holmi máglya körül ugráltak, meztelenül, nők, férfiak, gyermekek, ahogy a füstön keresztül kivehettem. Az egyik észrevett és jelt adott a többieknek; öten közeledtek felém, az asszonyok és gyermekek ottmaradtak. Futni kezdtem, elértem a partot, csolnakomba ugrottam s ellöktem magam. A vadak, látván, hogy menekülök, utánam futottak s nyilakkal lövöldöztek; az egyik nyil mélyen baltérdembe furódott, sebet ütve, melynek nyomait siromba viszem egykor. Féltem, hogy a nyil mérgezett volt, azért, alighogy kieveztem lőtávolukból, kiszivtam a sebet és bekötöttem.
Most igazán nem tudtam, mitévő legyek: ugyanarra a partra nem mertem visszatérni. Észak felé fordultam s evezni voltam kénytelen, mert a szél, bár gyengén, ellenkező irányból futt. Körülnézve, egyszerre csak vitorlát pillantottam meg, észak-északkelet felé. Egyre közelebb jött, nem tudtam, bevárjam-e, vagy odább álljak, végre győzött bennem a yehu-faj iránt érzett utálat, megforditottam csolnakomat s ismét dél felé kormányoztam. Elhatároztam, hogy inkább ama barbárokra bizom sorsomat, semhogy együtt kelljen élnem európai yehuk-kal. Partravontam a csolnakot, a forrás mellett egy kő mögé rejtőztem.
De a hajó félmérföldnyire közeledett a parthoz és ladikot küldött, hogy édesvizet hozzon (ugy látszik, ismerték már ezt a helyet). Csak akkor vettem észre, mikor a ladik már partot ért: már későn volt; nem bujhattam el. A tengerészek észrevették csolnakomat s arra következtettek, hogy a csolnak gazdája nem lehet messze. Négy fölfegyverkezett legény felkutatta a környéket, minden bozótba benéztek, minden követ felforgattak, végre az egyik rámbukkant, amint arccal a földre fordulva, ott feküdtem a kő mögött. Néhány percig bámészan nézték szokatlan ruháimat: bőrből varrt kabátom, fatalpu cipőmet és prémes harisnyám. Látták, hogy nem vagyok benszülött, mert hisz azok meztelenül jártak. Az egyik tengerész, egy portugál, rám szólt végre, hogy álljak fel s kérdezte, ki vagyok? Jól beszélem ezt a nyelvet, s talpra állva, azt feleltem, „hogy egy szegény yehu vagyok, akit a Hauhnhnm-ek számüztek s kérem őket, bocsássanak utamra“. Csudálkozva hallották, hogy a saját nyelvükön válaszolok s arcom szinén is látták, hogy csak európai lehetek: de sejtelmök se volt arról, mit értek yehu és Hauhnhnm alatt, néhányan pedig hangosan felnevettek furcsa kiejtésemen, mely a lónyeritéshez hasonlitott. Én magam félelemtől és undortól reszkettem. Ujból ismételtem, hogy bocsássanak el s lassan csolnakom felé hátráltam, de ők visszatartottak, tudni akarták: „hová való vagyok? honnan jövök?“ s miegymást. Elmondtam, „hogy Angolországban születtem, öt éve vagyok uton, öt év előtt az ő országuk, meg az enyém még békében élt. Azért hát remélem, hogy nem tekintenek ellenségnek, miután én se akarom bántani őket, én csak egy szegény yehu vagyok, valami elhagyott helyet keresek, ahol boldogtalan életem hátralevő napjait békében eltölthetem.“
Mikor erre megint beszélni kezdtek, az az érzésem volt, hogy még soha ilyen természetellenes hangokat nem hallottam, olyan szörnyüséges volt az, mintha holmi kutya, vagy tehén beszélni kezdene, vagy a Hauhnhnm-ek országában egy yehu megszólalna. A jó portugálok még egyre csodálkoztak furcsa ruhámon és különös kiejtésemen, bár jól értették, mit mondok. Emberségesen bántak velem, azt mondták, „hogy a kapitány elvisz ám engem ingyen Lissabonba, ahonnan aztán hazamehetek. Majd ketten visszatérnek a hajóra, értesitik a kapitányt s megkérdik, mitévők legyenek: addig azonban fogva tartanak, ha csak ünnepélyesen meg nem igérem, hogy nem szököm meg“. Jobbnak láttam, hogy megadjam magam. Nagyon szerették volna tudni történetemet, de csak töredezett szavakban beszéltem erről, ugy, hogy azt hitték, a szenvedések megzavarták eszemet. Két óra mulva a ladik, mely hajóra szállitotta az édes vizet, visszatért. A kapitány azt üzente, hogy haladéktalanul szállitsanak a fedélzetre. Térdreestem és ugy könyörögtem, hogy adják vissza szabadságomat, de hiába, látván ellenkezésemet, a matrózok megkötöztek, a csolnakba tettek és a hajóra vittek, ahol rögtön be kellett lépnem a kapitány fülkéjébe.
A kapitányt Pedro de Mendeznek hivták; igen udvarias és előzékeny férfiunak bizonyult. Szeliden kért, mondanám meg, ki vagyok s honnan jövök; megkérdezte, mit eszem, iszom. Oly kedvesen és nyájasan bánt velem, hogy csodálkoztam, egy yehu-ban hogy lehet ennyi tisztesség. Mégis hallgatag és komor maradtam, hiszen csaknem elájultam a szaguk miatt. Végre kértem őket, engednék meg, hogy a magam csolnakjából hozzak ennivalót magamnak. A kapitány azonban csirkét rendelt és kitünő bort, majd elrendelte, hogy fektessenek le egy nagyon tiszta és szép fülkébe. Én azonban nem vetkőztem le, ruhástul ráfeküdtem az ágyra, félóra mulva kiosontam, mikor a legénység ebédelt, odalopózkodtam a korlát széléhez, hogy a tengerbe vessem magamat inkább, semhogy yehuk között kelljen élnem. De az egyik tengerész észrevett, értesitette a kapitányt és vasraverve vittek vissza fülkémbe.
Ebédután Don Pedro bejött hozzám, hogy megkérdezze: mi okom lehetett ilyen kétségbeesett kisérletre? Biztositott, „hogy mindenképpen szolgálatomra akart lenni“ s oly szépen és értelmesen beszélt, hogy végre kezdtem olyan állatnak tekinteni, mely valami halvány értelemmel rendelkezik. Röviden elmondtam hát utam történetét: hogy lázadt fel ellenem saját legénységem, hogyan és hol tettek partra, hogy éltem öt évet odaát és kicsodák között. Végighallgatott, mintha valami álmot, vagy rémlátomást mondanék el s közölte is velem, minek tartja egész elbeszélésem. Ezen igen felháborodtam, már régen elfelejtettem volt, hogy hazudni is lehet és szükségképpen a mások igazában való kételkedés is sértőleg hatott rám. Erélyesen kérdeztem: „vajjon az ő országukban szokás oly dolgokat állitani, amik nincsenek?“ Megmondtam neki, „hogy csaknem teljesen elfelejtettem már, mit értenek ők hamisság alatt; ha ezer évet éltem volna még a Hauhnhnm-ek országában, nem eshetett volna meg, hogy bár a legalantasabb szolgát is hazugságon kaphattam volna. Különben egészen mindegy nekem, hiszi-e, nem hiszi-e, amit hallott, én csak jóindulatáért cserébe válaszolok szivesen bármely ellenvetésre, amit e tárgyban tehet s igy csakhamar felismeri majd az igazságot“.
A kapitány okos ember volt; miután nehányszor keresztkérdésekkel megkisérelte, hogy füllentésen fogjon, végre kezdett hitelt adni mindannak, amit elbeszéltem. Aztán megjegyezte, „hogy ha az igazmondásnak olyan tántorithatatlan hive vagyok, hát adjam neki becsületszavamat, hogy elkisérem őt utján s nem támadok többé saját életemre, máskülönben kénytelen foglyul tartani mindaddig, mig Lisszabonba érünk“. Ezt megigértem neki, de egyuttal kijelentettem, „hogy inkább elviselem a kinhalált, mint semhogy élve visszatérjek a yehu-k közé“.
Utunkat semmi megemlitésreméltó esemény nem zavarta. A kapitány komoly kérésére és mert hálával tartoztam neki, nehányszor leültem asztalához, igyekeztem elrejteni az emberi faj iránt érzett ellenszenvemet, bár az gyakran, akaratom ellenére, kitört belőlem, amit aztán a kapitány megjegyzés nélkül türt. A nap nagy részét mégis fülkémbe zárkózva töltöttem, hogy embert ne lássak. A kapitány többször felszólitott, hogy vessem le vademberhez méltó öltözékemet és legjobb rend ruhájával kinált meg. De udvariasan visszautasitottam, nem birtam volna elviselni a gondolatot, hogy magamrahuzzak valamit, ami valaha egy yehu testén volt. Csak két tiszta inget kértem, megfontolva, hogy a gyakran mosott fehérnemü még sem piszkolhat be annyira. Az ingeket aztán naponta váltottam és magam mostam.
1715 nov. 5-én értünk Lisszabonba. Partraszállás előtt a kapitány kényszeritett rá, hogy felvegyem a ruháját, nehogy a csőcselék összefusson, ha meglát. A saját házába vezetett s kérésemre a legfelsőbb emeleten adott szobát. Komolyan megkértem „hallgassa el az emberek előtt, amit a Hauhnhnm-ek országáról beszéltem, mert egy ilyen történetből, ha csak egy szó is kiszivárog, megrohannak az emberek, sőt valószinüleg be is csuknak és az inkvizició máglyára vet“. A kapitány egy vadonatuj rend ruhát ajándékozott nekem, mert nem türtem, hogy a szabó hozzám nyuljon, mértéket venni. Egyéb szükséges holmit is kaptam tőle nehányat: huszonnégy órán keresztül előbb minden tárgyat megszellőztettem, mielőtt a kezembe vettem volna.
A kapitánynak nem volt felesége, három szolga ügyelt rá – egyiket se türtem el az asztalnál – a kapitány társaságát kezdtem elviselni, mert sok megértés volt benne. Végre annyira voltam, hogy már ki mertem nézni az ablakon. Fokról-fokra lejjebb fekvő szobákba merészkedtem, egyszer meg már ki is mertem dugni a fejem az uccára, de azonnal ijedten visszakaptam megint. Egy hét mulva már lecsábitott a kapuba, irtózásom fokozatosan csökkent, de az emberi faj iránt érzett megvetés és gyülölet talán fokozódott még lelkemben. Végre a kapitány társaságában már nehány rövid sétát tettem az uccán, de az orromat előbb gondosan eldugaszoltam rutával vagy dohánynyal.
Tiz nap mulva Don Pedro, akinek beszéltem nehány szót családi ügyeimről, rávett, a becsületre és lelkiismeretre hivatkozva, hogy térjek vissza szülőföldemre, próbáljam meg, tudok-e élni feleségemmel és gyermekeimmel. Elmondta, „hogy a kikötőben utrakészen áll az angol hajó s hogy ő szivesen ellát mindennel, amire szükségem van.“ Unalmas volna elbeszélni vitánkat: az ő érveit és az én ellentmondásaim. Kijelentette, „hogy teljességgel lehetetlen olyan elhagyott szigetet találni, aminőt én keresek, ellenben a saját házamban én parancsolok s élhetek olyan visszavonult életet, amilyen csak jól esik“.
Végre hajlottam a szóra, belátván, hogy nem tehetek okosabbat. Elhagytam Lisszabont november 24-én, angol kereskedelmi hajón, hogy ki volt a kapitánya, én bizony sose kérdeztem. Don Pedro elkisért a hajóig és husz fontot adott kölcsön. Barátságosan elbucsuzott tőlem, meg is ölelt, amit ugy ahogy elviseltem. Utközben nem beszéltem senkivel, beteget jelentve, lent maradtam fülkémben. 1715 december 5-én horgonyt vetettünk a dünéknél, reggel kilenc órakor, ugy, hogy délután háromra otthon lehettem.
Feleségem és családom nagy csudálkozással és örömmel fogadott, hiszen régen halottnak véltek már. Be kell vallanom: családom megpillantása csak undort és megvetést keltett bennem. Ezt az érzést nem csökkentette, sőt talán fokozta az a tudat, hogy mily közeli kötelélek füznek egymáshoz. Mert bár a Hauhnhnm-ektől történt szerencsétlen számüzetésem óta hozzászoktam kissé a yehu-k látásához, képzeletem tele volt még a nagyszerü Hauhnhnm-ek minden nemes erényeinek örökös csudálatával. S ha arra gondoltam, hogy egy nőstény yehu-val történt érintkezés következtében több más yehu apja lettem, alig tudtam hová legyek szégyenemben, zavaromban, irtózatomban.
Mikor a küszöböt átléptem, feleségem átölelt és megcsókolt; nem lévén hozzászokva, évek hosszu során át, ilyen utálatos állat érintéséhez, elájultam s több mint egy órát feküdtem eszméletlenül. Most, hogy ezt irom, öt év telt el már utolsó utam óta s hogy Angolországba visszatértem. Az első évben nem tudtam elviselni, hogy feleségem és gyermekeim közelembe jöjjenek, nem birtam a szagukat, még kevésbbé, hogy velem egy szobában étkezzenek. Egészen a mai napig nem türtem el, hogy kenyeremhez nyuljanak vagy egy pohárból igyanak velem, leszoktattam őket a kézfogásról is. Első dolgom volt, mihelyt pénzhez jutottam, hogy két fiatal pejkót vegyek, ezeket jó istállóban tartom. Lovaimon kivül még lovászom társaságát szeretem; mindig feléledni érzem magam, ha az istállóból hozott kedves illattal szobámba lép. Lovaim türhetően megértik, amit beszélek, naponta legalább négy órát társalgok velök. Nyerget, zablát nem ismernek, jóbarátságban élnek velem és egymással is.