(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. – Mi az oka az európai háboruknak. – Szerző kezdi elmagyarázni az angol államszervezetet.)
Kérem az olvasót, ne feledkezzék meg arról, hogy gazdámmal való társalgásainknak az alábbiakban következő kivonata rövidesen összefoglalja azokat a leglényegesebb pontokat, amelyek két évi beszélgetéseink folyamán szóbakerülhettek. Abban a fokban, amint a Hauhnhnm nyelvben egyre jobban fejeztem ki magam, gazdám több s egyre több részletre volt kiváncsi. Vázoltam előtte, amennyire módomban állott, Európa mai állapotát. Beszéltem iparról és kereskedelemről, müvészetekről és tudományról; folyton meg-megujuló kérdései és válaszaim a részletek kimerithetetlen anyagát szolgáltatták. Itt csak a saját hazámra vonatkozó kérdések lényegét vázolom röviden, összevonva annyira, amennyire lehet, tekintet nélkül a körülményekre és időre, pusztán a szigoru igazsághoz ragaszkodva. Csak azt sajnálom, hogy néha aligha sikerül majd gazdám érveit s kijelentéseit hüen visszaadni; részint emlékező tehetségem hiányos, részint a mi barbár angol nyelvünk nem tudja kifejezni forditásban az eredeti finomságait. Nagyságos gazdám kivánságának eleget téve, sorban elbeszéltem az Oraniai Vilmos alatti forradalmat, a hosszu angol-francia háborut, melyet ez az uralkodó kezdett s utódai folytattak s folytat a jelenlegi királyné is s mely még most sem szünt meg. Kivánságára összeszámitottam, „hogy körülbelül egy millió yehut öltek meg a háboru folyamán, mintegy száz várost foglaltak el s ötször annyi hajót sülyesztettek viz alá, vagy égettek fel“.
Azt kérdezte, „mi volt e háboruknak közönséges oka, vagy inditéka?“ Megmondtam, „hogy az okok megszámlálhatatlanok; de nehányat a legfontosabbak közül felsorolhatok. Ez az ok néha az uralkodók becsvágya, kik ugy érzik, soha sincs elég országuk és népük, amit boldoggá tegyenek; – néha meg az államférfiak romlottsága, akik háboruba keverik urukat, hogy elhallgattassák a rossz közigazgatáson felháborodott néprétegek zugolódását. Véleménykülönbségek is gyakran okozták milliók halálát, például ilyenek, hogy hus-e a kenyér, vagy kenyér-e a hus; vajjon egy bizonyos bogyó váladéka vér-e, vagy bor; vajjon fütyülni bün-e vagy erény; vajjon mi jobb, megcsókolni a gerendát, vagy tüzbe dobni; vajjon mi a legszebb szin kabátban: fekete-fehér-vörös, vagy szürke; rövid legyen-e a kabát vagy hosszu; szük, vagy bő; tiszta, vagy piszkos és igy tovább. A legvéresebb, legdühösebb s leghosszabb háboruk ilyen véleménykülönbségeken törnek ki, főleg oly vélemények különbségén, melyek közönyös dolgokra vonatkoznak.
Két uralkodó között gyakran azon fordul meg a pártoskodás, vajjon melyiknek van joga ahhoz, hogy országának birtokába helyezzen egy harmadikat, oly országba, melyre egyiknek sincs igénye; sokszor azért kezd ki egyik uralkodó a másikkal, hogy az ki ne kezdjen vele; sokszor azért üt ki háboru, mert az ellenség nagyon erős; sokszor azért, mert nagyon gyenge; sokszor szomszédaink akarják, ami a miénk, vagy az övék az, amit mi akarunk; erre aztán verekszünk, mig ők elveszik a mienket, hogy nekünk adják az övékét. Nagyon méltányos háboru-ok az is, megtámadni egy országot, melynek népét elpusztitotta az éhség; tönkretette a dögvész, vagy szétzavarta a belső pártviszály. Méltányos háboru-ok szövetségesünk ellen az a körülmény, hogy nagyon szeretnénk, ha egyik város a mienk volna, amibe az is jó, hogy már nem az övé. Az ugynevezett büntetőhadjáratok azok, melyeket szegény és tudatlan népek ellen inditanak az uralkodók, kipusztitva felét e népnek, másik felét rabszolgaszijra füzve, hogy barbár életmódjukon ekként segitsenek. Nagyon tisztességes és gyakori szokás, ha az egyik uralkodó segédkezet nyujt a másiknak, hogy egy harmadik ellen védekezzék, akkor a segély-nyujtó, miután szövetségesét kirántotta a bajból, a kérdéses területet ő maga foglalja el s megöleti, becsukatja, vagy számüzi a szövetséges uralkodót, amihez joga van, hiszen ő segitette. Vérrokonság, vagy házasság is gyakori oka az uralkodók közt történt háborunak. Minél közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a háborus kedv; szegény népek éhesek, gazdag népek gőgösek, a gőg és éhség pedig sohasem értik meg egymást, éppen azért, a katonai hivatás mindenek közt a legtiszteletreméltóbb. Katona ugyanis olyan yehu, aki pénzért annyit öl meg embertársai közül, akik őt sohse bántottak, amennyit csak tud.
„Van aztán Európában nehány uralkodó, akiket kéregető-királynak lehetne nevezni; ezek a maguk erejéből nem viselhetnek háborut, tehát csapataikat gazdagabb nemzetektől kibérlik; ennyit és ennyit fizetnek naponkint egy emberért; Észak-Európában ez gyakori szokás“.
„Amit a háboruról mondott nekem“ – mondta gazdám – „csodálatos világossággal mutatja, hogy maguknál pontosan az az ész hiányzik, amiről olyan büszkén beszélt; még jó, hogy a gyalázat nagyobb, mint a veszély és hogy a természet nem engedi meg, hogy még nagyobb bajokat csináljanak. Szájuk ugyanis egy sikban van az arccal s igy nem haraphatják meg egymást, csak ha a másik beleegyezik. Mellső és hátsó patáik pedig oly rövidek és gyöngék, hogy a mi yehuink közül egy egy tucat európai yehut megszalasztana: s éppen azért, ami azoknak számát illeti, akiket megöltek a csatákban, nem gondolhatok egyebet, minthogy olyan dolgot állit, ami nincsen“.
Fejemet ráztam s nem állhattam meg, hogy elmosolyodjam. Nem lévén egészen járatlan a háboru müvészetében, leirtam neki a különböző ágyukat, láncos golyókat, puskákat, karabélyokat, pisztolyokat, golyókat, lőporokat, kardokat, szuronyokat, ütközeteket, ostromokat, rohamokat, hátrálásokat, aknákat, bombákat, tengeri háborukat, emberestül elsülyesztett hajókat, mindkét részről ezerszámra elhulló katonákat, halálhörgéseket, levegőbe kalimpáló testrészeket, füstöt, lármát, kavarodást, lovak dobogását halottak fején, futást, üldözést és diadalt, hullákkal boritott földeket, hullákat marcangoló kutyákat, farkasokat és keselyüket, kifosztást, gyujtogatást, rombolást és pusztitást. S hogy drága hazám fiainak értékét s nagyságát elképzeltessem vele, biztositottam, „hogy saját szememmel láttam, hogy vertek agyon százszámra embereket egyetlen ostromban s hogy sülyesztettek el száz hajót s láttam, hogy potyognak a felhőkből vissza a felrobbantott testrészek, a nézők nagy mulatságára“.
További részletekbe akartam bocsátkozni, midőn gazdám hallgatást parancsolt. Azt mondta, „hogy aki a yehuk természetét ismeri, könnyen elképzelheti, hogy egy ilyen gonosz állat képes mindarra, amit felsoroltam, ha ereje és ravaszsága egyensulyt tart romlottságával. De amint előadásom folyamán az egész fajta iránt érzett irtózata egyre fokozódott, végre annyira megzavarta lelkét s oly csuf érzéseket keltett benne, melyek eddig idegenek voltak tőle; amint lassankint hozzászokik az ilyen utálatos szavakhoz, már nem hatnak rá annyira, mert bár megveti a yehukat, de rut természetükért épp oly kevéssé tud haragudni rájuk, mint ahogy nem haragudhatik egy gnnayhra, (ragadozó madár) amiért kegyetlen, vagy nem haragudhatik egy kőre, amiért megvágta a lábát. Ám ha azt látja, hogy oly lény, ki magának értelmet tulajdonit, épp ugy képes e borzalmak elkövetésére: akkor attól tart, e tulajdonok romlottsága nagyobb s elijesztőbb, mint az állati durvaság. Azért kezdi hinni, hogy amit értelemnek tartottunk, az inkább csak valami ingerlő szerve természetünknek, mely arra való, hogy eredeti büneinket fokozza, mint ahogy egy megzavart vizfelület tükre a nyomorék test képét, nemcsak nagyobbnak, de még torzabbnak mutatja“.
Hozzátette, „hogy eleget hallott már a háboruról, mostani és korábbi beszélgetéseink folyamán. De van egy pont, melyben még mindig homályosan lát. Mondottam volt neki, hogy a legénység között voltak emberek, kiket a törvény tett tönkre s azért kellett futniok hazájukból. Már egyszer elmondtam a törvény szónak értelmét, mely arra való, hogy az embert védje, s ugyanannak vesztét okozhassa. Azért arra kér, beszéljek bővebben róla, mit értek törvény alatt s hogyan alkalmazzák a törvényt hazánkban. Ő ugyanis azt hitte eddig, hogy a józan ész elég egy józan és értelmes lény igazgatására, megmutatván, mit kell tennünk és mit kell kerülnünk“.
Biztositottam nagyságos gazdámat, „hogy a törvény oly tudomány, melyben nem vagyok nagyon járatos, annyiban legföljebb, hogy sokszor alkalmaztam hiába ügyvédeket ellenem elkövetett igazságtalanságok dolgában. Mégis beszélni fogok erről is, amennyiben módomban áll.
Elmagyaráztam, „hogy van köztünk egy csomó ember, kik korai ifjuságuktól kezdve tanulják annak müvészetét, hogy e célra sokszorozott és válogatott szavakkal bebizonyitsák a fehérről, hogy fekete s a feketéről, hogy fehér, aszerint, amint fizetik őket. Ez emberekkel szemben a többi valóságos rabszolga, mert ha például az én szomszédom szemet vet a tehenemre, fizetett ügyvédhez fordul, aki bebizonyitja, hogy joga van a tehenemhez. Nekem erre másik ügyvédet kell fogadni, aki az igazamat védi, mert a törvény rendelete szerint az ember nem beszélhet a maga érdekében. Már most ebben az esetben én, aki a tehén igazi tulajdonosa vagyok, két nagy hátránynyal kell hogy megküzdjek: először az én ügyvédem, aki bölcsőjétől fogva ahhoz szokott, hogy a hamisságot védje, alig tudja feltalálni magát, mikor most az igazságot kell védenie; ez az ő szemében természetellenes állapot, hol nincsen elemében s melyben nem érzi jól magát. A második hátrány abban van, hogy ügyvédemnek nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy a birák elutasitsák, mire a többi ügyvéd ugy tekinti őt, mint aki a törvényvédelem jelentőségét kisebbiteni akarja. Igy csak két mód kinálkozik, ha meg akarom tartani a tehenem. Az egyik az, hogy elmegyek felperesem ügyvédjéhez s dupla fizetéssel megnyerem a magam ügyének, mire elárulja védencét s kimutatja, hogy az igazság az én oldalamon van. A második mód az, ha ügyvédem ügyemet oly igaztalannak tünteti föl, amint csak tudja, ugy forgatva a dolgot, mintha a tehén tényleg ellenfelemé volna; ha ezt ügyesen csinálja, biztosan felém hajlik a törvény kegye. Tudnivaló, hogy ezek a birák itélnek tulajdon kérdésekben és bünügyekben egyaránt: a legügyesebb ügyvédek közül válogatják őket, akik már öregek és lomhák. Egész életükben annyit küzdöttek az igazság és egyenlőség ellen, hogy most már végzetes hajlandósággal szeretik a csalást, szédelgést, kifosztást. Ismertem közöttük olyanokat, akik visszautasitották a megvesztegetést, ha az igazság részéről történt, semhogy az egész birói kart megsértsék azzal, hogy hivatalukkal ellenkező módon kelljen cselekedniök. Az ügyvédeknek alaptételük, hogy amit azelőtt tettek, azt törvény szerint tenni kell és lehet ujra. Éppen azért gondosan feljegyzik azokat a határozatokat, melyeket valaha az igazság s az egészséges emberi belátás ellen hoztak. Az ilyen itéleteket precedenseknek nevezik; ezeknek nagy tekintélye van s igen gyakran emlegetik, s a birák gyakran használják fel gyenge lábakon álló vélemények támogatására.
„Tárgyalásokon az ügyvédek és birák nagyon vigyáznak, nehogy a felvetett kérdés érdemét érintsék. Inkább kiabálni kezdenek, felhevülnek, ha valahol a lényeges pontra tapintottak rá véletlenül, hogy a közönség figyelmét eltereljék. Ellenben hosszan időznek oly pontoknál, melyeknek a tárgyhoz semmi köze; például a fent emlitett perben sohase az érdekli őket, vajjon ellenfelemnek jogos igénye van-e az én tehenemre. Ellenben hosszan vitatják, hogy mit mondott a felperes, vörös-e a tehén, vagy fekete, milyen hosszu szarva van; a föld, amin legel, kerek-e vagy négyszögü, hogy hol fejik meg, az istállóban vagy a mezőn, van-e valami betegsége és igy tovább Most aztán a precedensekhez fordulnak tanácsért, a pört időről-időre elnapolják, és tiz-tizenkét-tizenhárom év mulva végre itéletet hoznak.“
„Tudnivaló még az, hogy ez a társaság valami sajátságos műnyelvet, vagy tájszólást beszél, amiből semmiféle halandó egy szót sem ért; a törvények mind ezen a nyelven iródnak, ezt a nyelvet ápolják és fejlesztik nagy szeretettel, mig egészen össze nem zavarták az igazság és hamisság, a helyes és helytelen lényegét: ugy, hogy harminc évig tart, mig eldől, vajjon a föld, melyen lakom s mely hat nemzedéken át őseim birtoka volt, az enyém-e, vagy egy idegen emberé, aki száz mérföldnyire lakik, valami idegen országban.
„Már olyan személyek ellen, kiket valami államellenes büntettel vádolnak, az eljárás sokkal gyorsabb. A biró megtudja előbb, hogy a hatalmi férfiak miképpen vélekednek s azután a jogi formák pontos tekintetbe vétele mellett kényelmesen felakasztatja, vagy futni engedi“.
Gazdám itt közbevágott és megjegyezte „mily kár, hogy ilyen csodálatos szellemi tulajdonokkal felruházott személyek, mint amilyenek leirásom szerint a jogtudósok lehetnek, nem kapnak valami megfelelőbb állást, melyből a tudományt és bölcsészetet terjesztenék“. Válaszolva, megmagyaráztam nagyságos gazdámnak, „hogy ezek minden egyébben, ami nem mesterségükre vonatkozik, egészen tudatlan és ostoba emberek, bárgyu társalgók, esküdt ellenségei minden tudománynak és müveltségnek s mindig hajlandók fejetetejére állitani minden gondolatot és szóbakerülő igazságot, mint ahogy azt már mesterségük közben megszokták“.