(A Houhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. – Szerző előadását hitetlenkedve fogadja gazdája. – Szerző részletesebben beszámol önmagáról és utjainak eseményeiről.)
Gazdám a nyugtalanság minden külső jelével hallgatott végig; tekintve, hogy ebben az országban nem szoktak kétkedve venni, vagy nem hinni valamit, amit egy másik mond, a benszülöttek nem is tudják, hogy viselkedjenek, ha mégis ily körülmények közé kerülnek. Emlékszem, gazdámmal való számos beszélgetésben, mikor az emberi fajta természetét magyaráztam, szóba került a hazugság s a hamis beállitás, de csak nagynehezen értette meg, miről beszélek, bár különben igen éles itélete s gyors felfogása volt. Ám, igy érvelt „a beszéd szokása arra való, hogy megértsük egymást s hogy a tényekről értesülést szerezzünk; már most, ha valaki oly dolgot állit, ami nincsen, akkor elhibázta a célt s azt éri el, hogy a másik ember nem érti meg, amit mondott s hamis értesüléseket szerez, ami rosszabb a tudatlanságnál: mert akkor feketének tudom azt, ami fehér és rövidnek azt, ami hosszu“. Ennyi fogalmat tudott csak alkotni magának a hazugságról, amit az emberek oly jól ismernek, annyit gyakorolnak.
De térjünk tárgyunkra. Midőn azt állitottam, hogy a yehuk kormányozzák nálunk az állatvilágot, gazdám kijelentette, hogy az neki magas, tul van felfogásán. Megkérdezte, „vannak-e köztünk Hauhnhnmek és mi a hivatásuk?“ Feleltem, „hogy van ám, még pedig nagy számban, hogy nyáron a földeken legelnek, télen szénát meg zabot kapnak házainkban, ahol yehu szolgák simára kefélik szőrüket, sörényüket megfésülik, fogaikat kitisztogatják, etetik és ágyat vetnek nekik“. „Ezt már jól értem“, mondta a gazdám „s mindabból, amit elbeszélt, nyilvánvaló, hogy bármily értelmes lények ott a yehuk, az urak mégis csak a Hauhnhnmek; – bár a mi yehuink volnának rávehetők, hogy nekünk ily szolgálatokat tegyenek“. Megkértem, „méltóztassék megengedni, hogy ne folytassam, mert bizonyos vagyok benne, hogy a továbbiakkal már nem lesz igy megelégedve“. De gazdám ragaszkodott hozzá, hogy mindent megtudjon, jót és rosszat egyaránt. Meghajoltam s kijelentettem, hogy engedelmeskedni fogok. Bevallottam, „hogy nálunk a Hauhnhnmek, akiket lovaknak nevezünk, igen szelid és szép állatok, hogy gyorsaságban és erőben kiválnak s ha előkelő emberek tulajdonát képezik, csak utközben szolgálnak, vagy versenyt futnak, vagy hintót huznak; hogy nagy gonddal s igen jól bánnak velük, mig meg nem betegednek, vagy a lábuk ki nem sebesedik: akkor azonban eladják s mindenféle durva munkában addig nyaggatják őket, mig fel nem fordulnak; – akkor lenyuzzák a bőrüket és azt eladják testüket a kutyák és ragadozó madarak falják fel. De a közönséges fajtáju lovak sorsa nem ily szerencsés. Ezeket földmüvesek, iparosok és más alacsonysorsu népek használják fel, nagy munkával tulhalmozzák s rosszul bánnak velük“.
Leirtam, ahogy tudtam, hogy miként lovagolunk mi, leirtam, a kengyel, a nyereg, a zabola, az ostor alakját és nagyságát, leirtam a kerekeket s a kocsit. Elmondtam, „hogy bizonyos kemény anyagból, az ugynevezett vasból félköralaku lemezeket csinálunk s ráerősitjük az ő lábaikra, nehogy patáik a köves uton eltöredezzenek“. Gazdám a felháborodás nehány indulatszava után azon csodálkozott, „hogy merészelünk mi felülni egy Hauhnhnm hátára, hiszen az ő házának leggyengébb szolgája lerázná a hátáról, vagy oldalára feküdve, halálra zuzná a legerősebb yehut, ha a bestia felpattanna rá“. Megmagyaráztam, „hogy a mi lovainkat három, négy éves koruktól fogva szoktatják mindama szolgálatra, melyekre felhasználjunk őket; hogy amelyik makacskodik vagy ellenáll, azokat kocsik elé fogják; hogy többnyire ütjük őket, mig fiatalok; hogy a himeket, amiket lovaglásra vagy kocsihuzásra szánunk, két éves korukban kiheréljük, amitől szelidek s kezesek lesznek; hogy valóban, a mi lovaink érzik a büntetést és a jutalmat, de mégegyszer alázattal kérem, gondolja fel kegyesen, hogy a mi lovainknak épp oly kevés esze van, mint ebben az országban a yehuknak“.
Sok körülirással fogalmaztam meg mindent, amit elbeszéltem: a Hauhnhnmök nyelve nagyon sok szót nem ismer, mert szenvedélyeik és vágyaik nem oly számosak, mint a mieink, de lehetetlen leirnom gazdám nemes haragját, mikor megértette, hogy bánunk mi a Hauhnhnm nemmel; különösen, mikor részletesen leirtam, hogyan heréljük ki a lovakat, hogy jobban szolgáljanak inkább, mintsem fajukat tenyészszék. Azt mondta, „ha lehetséges oly ország, ahol a yehuk uralkodnak, ez igazán csak értelemmel történhetik, mert az értelem idővel mindig elnyomja a nyers erőt. De ha külső alakunkra s különösen az enyémre gondol, azt kell hinnie, hogy hasonló nagyságu és termetü lény a legkevésbé való arra, hogy az értelmet képviselje az állatok között“. S még tudni kivánta, „vajjon azok, kik közt élek, hozzám hasonlitanak-e inkább, vagy a yehukhoz?“ Biztositottam, „hogy inkább hozzám; de vannak köztük ifjak és nők, kiknek bőre lágyabb és simább, mint az enyém s oly fehér, mint a tej“. Azt felelte, „hogy valóban, nagyon különbözöm a többi yehutól, tisztább vagyok és nem oly formátlan, de ha jól meggondolja, tulajdonképpen hátrányomra különbözöm: hogy körmeim használhatatlanok s hogy mellső lábaim tulajdonképpen nem is lábak, mert még sohasem látta, hogy azon járnék, hiszen el sem viselnék a kemény földet s hogy az a boriték, amibe csavartam, nem oly erős s nem oly vastag, mint a másik, amit lábamon hordok; hogy hiszen nem is tudok biztosan járni, mert ha az egyik hátsó lábam megcsuszik, feltétlenül orra bukom“. Aztán kezdte kifogásolni testem más részeit. Arcom csupaszságát, kiugró orromat, szemeimet, melyek előre néznek s igy oldalt akkor láthatok csak, ha a fejemet forgatom; – hogy csak ugy tudok enni, ha egyik mellső lábamat szájamhoz emelem. Azt se tudja, mire való az a sok beosztás, meg bevágás hátsó lábaimon, hiszen lágyak ahhoz, hogy a kövek keménységét és élét elviselje, ha más állatok bőrét rá nem huzom; hogy egész testemet folyton védeni kell hideg és meleg ellen s védőruhámat naponta nagy fáradsággal fel kell huznom és levetnem megint; s hogy végre megfigyelte azt, hogy az ő országukban minden állat elkerüli a yehukat, a gyöngébbek megfutnak, az erősebbek elüzik maguktól. Elannyira, hogyha felteszi is rólunk az értelem adományát, nem érti, hogy gyógyitottuk ki azt a természetes ellenszenvet, amit minden élő teremtés érez irányunkban s hogy szelidültek meg s szolgálnak nekünk e teremtmények. No de nem vitatkozik ezen tovább, mert inkább a saját történetemet szeretné tudni, hogy honnan jövök, életem különböző eseményeit s kalandjaimat“.
Kijelentettem, „hogy minden ponton szeretném kielégiteni kiváncsiságát, de félek, hogy sok dologban nem találom majd meg a helyes kifejezést, mert vannak fogalomkörök, melyekről őnagyságának halvány sejtelme sincs s vannak tárgyak, melyeket ebben az országban semmihez sem hasonlithatok. Mégis megteszem a magamét s majd hasonlatokban fejezem ki magam, csak arra kérem alázattal, segitsen, ha nem találok szavakat“. Gazdám ezt kegyesen megigérte.
Elmondtam, „hogy tisztességes szülőktől származom s egy szigeten születtem, melyet Angliának hivnak. Oly távol innen, hogy legerősebb szolgája egy év alatt tenné meg azt az utat. Seborvosnak neveltek s hivatásom abban állott, hogy sebeket és töréseket gyógyitsak, amiket a véletlen vagy erőszak okozott; hogy országunkat egy nőnemü ember kormányozza, akit királynőnek nevezünk. Elhagytam hazámat, hogy vagyont szerezzek, amiből visszatértem után magam és családom megél. Utolsó utam folyamán parancsnoka voltam egy hajónak s ötven yehunak, melyek közül sok elpusztult a tengeren. Különböző népek fiaiból egészitettem ki a legénységet. Hajóm kétszer volt abban a veszélyben, hogy mindenestül együtt elsülyed, először egy orkán, másodszor zátony miatt“. Gazdám itt közbeszólt és megkérdezett, „hogy vehettem rá idegeneket, más országok fiait, hogy velem merészkedjenek, mindeme veszélyek és véletlenek után?“ Mondtam, „hogy ezek kétségbeesett fickók voltak, kik szülőföldjükről szegénység vagy valamely büntett miatt futni kényszerültek. Egyiket a törvény folyása tette tönkre; a másik elitta, eljátszotta, elbordélyozta, amije volt; a harmadik megszökött valahonnan; voltak köztük gyikosok, tolvajok, mérgezők, hamispénzverők, kicsapongók, akiket fajtalanság vagy más gonosztettek miatt itéltek el; voltak, akik otthagyták zászlajukat, vagy elárulták az ellenségnek; legnagyobb részben szökött fegyencek, kik nem mertek visszatérni hazájukba, hogy felakaszszák őket, vagy tömlöc fenekén éhen pusztuljanak: igy hát kellett, hogy más vidéken próbáljanak szerencsét“. Előadásom folyamán gazdámnak tetszett többször félbeszakitani. Sok körülirással éltem, hogy elmagyarázzam mindama büntettek természetét, melyek következtében matrózaim megszöktek hazájukból. Több napig tartott, mig mindent megértett. Képtelen volt felfogni, mire való s mit használ a bünök elkövetése. Hogy ezt megértessem vele, igyekeztem megfogalmazni előtte a gazdagság és hatalom utáni vágy természetét, a bujaság, mértéktelenség, rosszakarat és irigység borzasztó hatását. Mindezt meghatároztam s esetekkel és feltevésekkel is ábrázoltam. Minden kép után megbotránkozva s álmélkodva meresztette szemeit, mint valaki, akinek képzeletét sohase látott és hallott lehetőség döbbenti meg. Hatalom, uralkodás, háboru, törvény, büntetés; mindezekre nincs szó az ő nyelvükben. Majdnem áthághatatlan nehézségek árán tudtam csak elérni, hogy felfogja e szavak értelmét. Kiváló felfogása a társalgás folyamán nagy segitségemre volt: Végre odáig jutottunk, hogy nagyjában képet alkothatott magának az emberi természetről s mindarról, amire ez képes. Még csak azt kivánta, hogy adjam pontos képét annak a földnek, amit Európának neveztem, de különösen a saját hazámról beszéljek.