(Szerző, mint kapitány utra kel. – Legénysége összeesküszik ellene, fülkéjébe csukják s ismeretlen vidéken partra teszik. – Behatol az ország belsejébe. – A Yehuk, egy sajátságos állatfajta. – Szerző találkozik két Hauhnhnm-el.)
Bár rakoncátlan természettel vádoljanak, be kell vallanom, hogy kalandvágyamat nem oltotta el mindama veszély és kétségbeesés, melyeket utam korábbi részeiben elbeszéltem. Öt hónapot töltöttem nőmmel és gyermekemmel és igen boldog lehettem volna, ha meg van bennem a képesség felismerni, hol kell megállanom. Szegény feleségemet áldott állapotban hagytam ott s elfogadtam egy kedvező ajánlatot, a háromszázötven tonnás nagy kereskedelmi hajónak, a „Kaland“-nak parancsnokságát; közismert jó tengerész voltam s hogy meguntam már a seborvosi hivatást, e célra egy ügyes fiatalembert fogadtam fel hajómra, bizonyos Purefoy nevezetüt. Portsmouthban szálltunk vitorlásra, 1710. szeptember 7-én. Tizennegyedikén Pocock kapitánynyal találkoztunk, aki Campechy öblébe igyekezett ébenfáért. Tizenhatodikán a vihar elválasztott bennünket. Hazatértem után értesültem róla, hogy nemsokára ezután megfeneklett és az egész hajóról csak egy kis inas maradt életben. Becsületes ember volt és jó tengerész: csak tulságosan bizott eszében s ez volt oka pusztulásának, mint annyi másnak. Ha megfogadta volna tanácsom, most otthon volna családja körében, épségben és biztonságban, mint én.
Több tengerészem meghalt maláriában. Barbadosban kellett felfogadnom néhányat, s érintenem kellett a Leward szigeteket, ama kereskedők megbizása szerint, akik alkalmaztak. Csakhamar magam megbántam, amit tettem: a felfogadott emberek közül volt néhány bukkanir, azaz tengeri kalóz. Ötven emberem volt a fedélzeten s parancsot adtam, hogy a déli tenger felé forduljunk, ahol az indusokkal akartam kereskedni s néhány felfedezést voltam teendő. De ezek a fickók, akiket felszedtem, megrontották legénységemet, összeesküdtek ellenem, hogy elkaparitsák a hajót. Egy reggel fülkémbe törtek, kezemlábam megkötözték s megfenyegettek, hogy a tengerbe hajitanak, ha ellenállok. Azt feleltem, hogy foglyuk vagyok és megadom magam. Megeskettek, aztán felbontották kötelékeim, csak a lábamon hagytak egy láncot, s hozzáerősitettek ágyamhoz. Ajtóm elé őrt állitottak, töltött fegyverrel, ki azonnal főbelőtt volna, ha megkisérlem a szökést. Adtak ennem és innom s a hajó parancsnokságát átvették. Az volt a céljuk, hogy mint kalózok, spanyol hajókat fosszanak ki: de ehhez több ember kellett volna. Igy hát elhatározták, hogy eladják a rakományt s Madagaskárban uj legénységet szerveznek, mert tudnivaló, hogy fogságom alatt is nagy volt a halálozás. Több héten át kereskedtek az indusokkal, de ma sem tudom, mely irányban haladtunk: elzárt rab voltam s arra vártam csak, hogy legyilkoljanak, mintahogy gyakran igérték.
Ezerhétszáztizenegy május 9-én bizonyos James Welch jött le fülkémbe s értesitett, hogy a kapitány parancsa szerint most kitesznek a partra. Veszekedtem vele, de hiába, még azt se akarta megmondani, ki légyen az uj kapitány. Belöktek egy mentő-csónakba, még csak annyit engedtek meg, hogy felvehessem legjobb ruhámat s néhány fehérnemüt; fegyvert nem vihettem magammal. Nem motoztak meg, volt annyi becsület bennük s igy zsebeimbe pénz maradt és néhány apró tárgy. Mintegy félmérföldet eveztek velem s aztán kitettek a partra. Rimánkodtam, mondanák meg, hol vagyunk: esküdöztek „hogy maguk se tudják, s hogy a kapitány elhatározta, hogy a legelső helyen, ahol földet érünk, megszabadul tőlem, miután a rakományt ugyis eladta már“. Visszaugráltak a csónakba, ajánlották, hogy fussak el, nehogy az ár elkapjon s bucsut vettek tőlem.
Kétségbeejtő helyzetemben mit tehettem egyebet, kigázoltam a sekély vizből s egy kis dombra ültem pihenni s gondolkodni. Kissé magamhoz térve, megindultam befelé, azzal, hogy az első vad, akivel találkozom, majd csak megkimél, ha életemért kösöntyüket, üveggolyókat s más csecsebecsét ajánlok fel: tengerészek rendesen ellátják magukat effélével. A vidék hosszu fasorokkal oszlott részekre. Vetést is láttam, de nem voltak szabályosak. Minden magától nőtt, magas fü közt jártam, előttem árpaföldek terültek. Óvatosan s körülnézegetve haladtam, nehogy meglepjenek, vagy nyillal lőjenek le hátulról. Egyszerre kitaposott uthoz értem; váratlanul bukkanva emberi, ló és tehénlábak nyomaira. Majd több állatot pillantottam meg a mezőn s néhányat a fák gallyai között. Nagyon furcsa formájuk volt, annyira megleptek, hogy hirtelen egy sövényfal mögé huzódtam s onnan szemléltem azokat, amik közelebb kerültek hozzám s alkalmat adtak behatóbb vizsgálatra. Fej és mell sürü szőrrel boritva, a szőrzet hol bodros, hol hosszu és lecsüngő; szakáluk is van, olyanféle, mint a kecskének, hátuk közepén vastag hajpamat huzódik, ugyanez a lábakon és lábfejeken. Testük többi része csupasz s piszkos-barna bőrük látható. Farkuk nincsen s a combok szőrtelenek, kivéve hátul: ez nyilván arra való, hogy kényelmesen üljenek a földön; leggyakrabban, ebben a helyzetben láthatók, vagy fekve, vagy gyakran hátsó lábukon állva. A fákra oly gyorsan másztak, mint a mókus; első és hátsó lábukon hosszu, hegyes és horgas karmok szolgálnak e célre. Gyakran ugrottak a levegőbe s feltünő ügyességgel kergetőztek. A nőstények valamivel kisebbek párjaiknál, fejükről hosszu hajzat fityeg, arcuk csupasz, valamint egész testük is, kivéve a nemi tájakat. Mellbimbójuk két mellső lábuk között csüng le, s gyakran csaknem a földet éri, ha járnak. A hajuk szine különböző: barna, vörös, fekete és sárga. Mindent összevéve, soha életemben nem láttam ilyen visszataszitó állatot, mely első pillanatra természetes ellenszenvet keltett bennem, elannyira, hogy undorral s megvetéssel felálltam, megelégedvén e látványt s folytattam utamat a kitaposott ösvényen, remélve, hogy valamely indus házához vezet. Alig tettem nehány lépést, midőn szemtől-szembe kerültem egy előbb leirt teremtéssel: egyenesen nekem jött. Megpillantva engemet, a rut szörnyeteg bosszus fintorokat vágott, megállt s hülyén bámult rám, mintha sose látott volna még ilyent, felemelte egyik mellső patáját, nem tudom kiváncsiságból vagy rosszakaratból-e, de nem vártam meg, mig hozzám ér, felkaptam vadászkésemet s lapos fejével rávágtam körmére. Éllel nem mertem támadni, attól tartva, hogy a benszülöttek felbőszülnek ellenem, ha megtudják, hogy megöltem, vagy megnyomoritottam holmi háziállatot. A bestia visszakapta kezét s oly hangosan bömbölt, hogy a szomszéd földről mintegy negyven társa odaugrált üvöltve s rut pofákat fintorgatva felém, de én egy fatörzshöz futottam s megvetve hátamat, a tőrt magam előtt lóbáltam, hogy távol tartsam a bestiákat. De néhány átkozott fajta elkapta a fa ágait, felkusztak a fára s onnan fejemre ronditottak. Alig kerültem ki az adagokat, hozzásimulva a fához s igy aránylag még jól jártam, csak rettentő büzük fojtogatott.
Nagy bajom közepette egyszerre csak látom, hogy az egész társaság eliramodik, oly gyorsan, ahogy a lába viszi. Kimerészkedtem a fa alól s kikémleltem az utra, hogy lássam, mi rémithette meg ennyire a bandát. De csak egy lovat pillantottam meg, csendesen és nyugodtan sétált, ugy látszik, ez riasztotta el őket. A ló meghőkölt egy pillanatra, mikor közelembe került, csakhamar összeszedte magát, s a csudálkozás kifejezésével szemében, egyenesen arcomba nézett. Kezeimet, lábaimat vizsgálta, s többször körüljárt. Nem állhattam odébb, mert elzárta az utamat, bár viselkedésében semmi támadó, vagy erőszakos nem volt, inkább valami szokatlan szelidség; percekig egymásra meredve álldogáltunk, végre kinyujtottam a kezem, hogy megveregessem a nyakát, füttyentettem is, mint a lovászgyerekek, mikor idegen lovakat zaboláznak. De ez a ló kedveskedésemet némi megvetéssel fogadta, megrázta fejét s homlokát leszegve, jobb mellső lábát gyengéden felemelte s szeliden, de határozottan eltolta a kezemet; aztán háromszor, vagy négyszer nyeritett, de oly sajátos, tagolt ütemekben, hogy csaknem azt kellett hinnem, a maga nyelvén beszélt valamit.
Mig igy bámultuk egymást, más ló lépdelt oda, szembefordultak s jobb patájukat felemelve összeütötték, majd több izben nyeritettek, de annyiféle hangon, hogy csaknem tagolt beszédnek tünt. Pár lépést hátrahuzódtak, egymás oldalán sétáltak fel s alá, tárgyaló felek módján, akik valamit latolgatnak. A szemük gyakran lebbent felém, mintegy aggódva, hogy el ne szökjem. Egészen el voltam képedve, s azt gondoltam, hogyha ez országban az állatok igy viselkednek, ebben az arányban az emberek kell, hogy a föld legbölcsebb s fejlettebb népe legyen. Ez a gondolat megnyugtatott. Elhatároztam, hogy most odébb állok s felkeresek valami házat, vagy falut, vagy bennszülöttet s itt hagyom a két lovat, társalogjanak, amig jólesik. De az első ló, egy almás pejkó, látván, hogy már elosonnék, utánam nyeritett, de olyan határozott és kifejező hangon, hogy megdöbbenésemben szinte értettem, mit akar. Anélkül, hogy számot adhattam volna magamnak, mit teszek, megfordultam és odaléptem hozzá, mintegy további parancsait várva. Elrejtettem félelmemet, bár most már őszintén aggódni kezdtem, hogy fog ez a kaland végződni; az olvasó elképzelheti helyzetemet. A két ló mellém lépett s most nagy komolysággal kezdték vizsgálni arcomat s kezeimet. A szürke pej, jobb mellső patájával körültapogatta kalapomat, mire levettem azt s ujra föltettem. Erre mindketten nagyon meglepettnek látszottak: a másik, egy barna mén, meglibbentette kabátom szárnyát s ezen megint csodálkoztak. Megsimogatták kezem s láttam, hogy annak szine és lágysága meglepi őket; az egyik oly erősen szoritotta le kezemet patája és csülke közé, hogy felkiáltottam, ezután mindketten gyöngéden s vigyázva nyultak hozzám. Cipőm és harisnyám nagy zavarba hozta őket, többször nyeritettek s mindenféle gesztusuk volt, önkénytelenül bölcsekre kellett gondolnom, mikor valamely bonyolult jelenség okait próbálják megfejteni.
Mindent összevéve, ez állatok viselkedése oly észszerü és szabályos, oly megfontolt és értelmes volt, hogy végre meggyőztem magam, hogy ezek csak varázslók lehetnek, akik valamely rejtett célból lovakká változtatták magukat, s most, hogy idegent találnak, szórakozni akarnak vele, – vagy talán igazán meglepi őket egy idegen és távoli utazó arca, öltözéke. Megnyugodva ez okoskodásban, a következő szavakkal fordultam feléjük: „uraim, ha önök vajákosok, amint okom van hinni, bizonyára értik a világ minden nyelvét, engedje meg tehát méltóságtok, hogy magamat mint egy szegény, hajótörött angolt bemutassam; rossz sorsom e partokra vetett s most csak arra kérem önöket, engedjék meg, hogy valamelyiküknek hátára üljek, mintha igazi ló volna s eljussak egy házig, vagy faluig, ahol megpihenhetek. Cserébe e kegyért ezt a vadászkést s nehány kösöntyüt felajánlom önöknek“ s már ki is vettem zsebemből e tárgyakat. A két ló csendesen állt, mig beszéltem, ugy látszik, nagy figyelemmel hallgatták végig s mikor befejeztem, többször nyeritettek egymás felé, mintegy komoly társalgásba merülve. Hanem észrevettem, hogy nyelvük nagyon jól fejezi ki az indulatokat, s szavaik, kis fáradsággal, még könnyebben beszedhetők, mint a kinai szavak.
Gyakran megkülönböztettem ezt a szót yehu, ezt többször ismételte mindegyik. Bár nem tudhattam, mit jelent e szó, mégis, mig a két ló hevesen beszélgetett, megkisértettem, hogy kiejtsem ezt a szót s hogy egy pillanatra elhallgattak, hangosan és bátran mondtam: yehu, minden tehetségemmel utánozva a lónyeritést. Ezen nagyon meglepődtek s a szürke kétszer ismételte ezt a szót, mintha a helyes kiejtést tanitaná nekem. Mire én is többször ismételtem a szót, egyre jobban, bár tökéletesen nem utánozhattam. Most egy másik szóval próbálta meg, amit már nehezebben tudtam kiejteni, a mi betüinkkel leirva talán igy hangzanék: Hauhnhnm. Ez már nem sikerült ugy, mint az előbbi szó, két vagy három kisérlet után mégis kiejtettem s mindketten csodálkoztak tehetségemen.
Miután még nehány szót váltottak, a két barát bucsut vett egymástól, megveregetve egymás patáját: a szürke pej jelt adott nekem, hogy csak menjek szépen előre, jobbnak láttam engedelmeskedni. Hogy nem mentem elég gyorsan, igy kiabált: huun, huun; megértettem, mit akar, s jelekkel értésére adtam, hogy fáradt vagyok s nem tudok gyorsabban menni, mire nyugodtan megállt s várt, hogy kipihenjem magam.