(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; – onnan egy holland hajón Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)
Ugy véltem, a struldbrugokról szóló ez a kis értekezés szórakoztatni fogja az olvasót, mert be kell vallani, hogy szokatlanul hangzik. Legalább nem emlékszem, hogy utleirásokban olvastam volna effélét (már azok közt, amik kezembe kerültek), ha tévednék, elnézést érdemlek, mert hiszen két utazó, kik ugyanazt az országot irják le, szükségképpen megegyeznek bizonyos részletekben s ez még nem jelenti azt, hogy az egyik átkölcsönözte, vagy ellopta a másik adatait.
Azt is tekintetbe kell venni, hogy Japán és Luggnagg között élénk kereskedelem folyik, nagyon valószinü tehát, hogy a japán szerzők beszámolnak a struldbrugokról, de oly kevés ideig voltam Japánban s nyelvök oly ismeretlen nekem, hogy nem kérdezősködhettem róluk. Remélem, a hollandusok adataim alapján kutatni fognak majd s kiegészitik esetleges hiányaimat.
Őfelsége, miután gyakran ajánlott fel nekem magas udvari állást, látva, hogy mindenáron vissza akarok térni hazámba, végre kegyesen megadta beleegyezését. Sajátkezüleg irt ajánlólevelet adott a japán császárhoz. Megajándékozott négyszáznegyvennégy nagy aranynyal (ez a nép szereti az egyforma számjegyeket) s adott egy nagy vörös gyémántot, amit Angolországban száz fontért adtam el.
Ezerhétszázkilenc május hatodikán ünnepélyes bucsut vettem az udvartól és barátaimtól. Őfelsége őrséget rendelt mellém Glanguenstaldig: az a sziget délnyugati kikötője. Hat nap mulva indult a hajó Japánba. Az ut tizenöt napig tartott. A kis Xamoskhi kikötőváros mellett vetettünk horgonyt, Japán délkeleti partján. Innen néhány földnyelv vezet észak felé, ahol Japán fővárosa, Jeddó fekszik. Partraszállva, megmutattam a luggnaggi király levelét: a hivatalnok jól ismerte a tenyérnagyságu pecsétet, melyre a következő szavak voltak irva: „a király egy béna koldust emelt fel a földről“. A város előljárói hallván a levélről, ugy fogadtak, mint valami minisztert. Elláttak kocsikkal és szolgákkal s Jeddóig kisértek, ahol azonnal jelentkeztem kihallgatásra és felmutattam a levelet. Miután ezt szertartásosan felbontották s a tolmács közölte őfelségével tartalmát, az utóbbi értésemre adta, „hogy fejezzem ki mit akarok, bármi legyen az, megkapom, királyi testvére kedvéért“. A tolmács különben holland hajósok üzletfele volt, magatartásomon észrevette európai mivoltomat s hollandul forditotta le őfelsége szavait. Mint már elhatároztam, azt feleltem, „hogy holland kereskedő vagyok, hajótörést szenvedtem, szárazon, vizen Luggnaggba jutottam és onnan Japánba. Tudom, hogy honfitársaim gyakran megfordulnak erre s lesz módom visszatérni hazámba: azért hát alázattal ama kegyet kérem csak, engedné meg őfelsége, hogy épségben Nangasakba jussak!“ Ehhez hozzá tettem még, „hogy luggnaggbeli királyi pártfogóm kedvéért engedje el őfelsége nekem azt a szertartást, melyben honfitársaimnak rá kell tapodni a keresztre: – a balsors vetett ez országba, s nem kereskedni jöttem. Midőn e kérelmemet a tolmács leforditotta, őfelsége meglepettnek látszott s azt mondta, „ugy emlékszik, a hollandusok között az első vagyok, aki e pontban aggodalmaskodott s valóban, szinte kétkedni kezd benne, igazán hollandus vagyok-e, mert hogy igaz keresztény vagyok, az biztos. Mindazonáltal, különös kegyképpen, teljesiti kivánságomat, de ügyesnek és óvatosnak kell lenni, s meg kell hagyni a hivatalnokoknak, hogy ugy engedjék el nekem a szertartást, mintha véletlenül történnék, mert biztosit, hogyha valamelyik holland testvérem megtudja a titkot, biztosan nyakamat szegi utközben.“ Hálámat fejeztem ki e szokatlan kegyért; ezekután rábiztak egy kapitányra, aki épségben szállitott Nangasakba s gondoskodott róla, hogy a kereszt-szertartás elmaradjon.
Ezerhétszázkilenc junius kilencedikén értünk Nangasakba, hosszu és fáradságos utazás végével. Csakhamar holland tengerészek társaságába jutottam, s az Amboina nevü négyszázötven tonnás hajón Amsterdamba vitettem magam. Valamikor sokat éltem Hollandiában, Leydenben folytattam tanulmányaimat s jól tudtam hollandusul. A tengerészek csakhamar megtudták, honnan jövök s kikérdezték egész életemet. Rövid és valószinü történetet eszeltem ki, elhagyva a legfontosabb mozzanatokat. Voltak ismerőseim Hollandiában, vezetéknevet találtam ki magamnak és azt mondtam, hogy szüleim szegény gülderlandi parasztok. A kapitánynak, Teodorus Vangrultnak ki akartam fizetni az utat, de mikor megtudta, hogy seborvos vagyok, megelégedett a fél dijjal, azzal a feltétellel, hogy utközben igénybe vehessék szolgálataimat. A legénység többször megkérdezett, hogy a fentemlitett szertartáson átestem-e, kitérő válasszal feleltem, mondván, hogy mindenben alávetettem magam a császár parancsának. Mégis egy rosszakaratu gazfickó bevádolt a tisztnél, s azt állitotta, hogy nem tapodtam rá a keresztre. Szerencsémre, ez a tiszt be volt avatva ügyembe, husz bambusznádat veretett a fickó hátára, ezekután nem zaklattak többé.
Különösebb esemény nem zavarta utunkat, jó széllel elértük a Jóreménység fokát, ahol friss vizet vettünk fel. Ezerhétszáztiz április tizedikén elértük Amsterdamot, utközben három emberünket vesztettük el csak betegségekben, s egy negyediket, ki az előárbócról zuhant a tengerbe, nem messze Ginea partjaitól. Amsterdamból csakhamar Angliába indultam kicsiny hajón, mely a város tulajdona. Április 16-án a dünékra értünk. Másnap reggel kötöttünk ki: öt év és hat hónap után ujra láttam szülőhazámat. Egyenesen Redriffbe utaztam, ugyanaznap délutánján meg is érkeztem s nőmet és családomat jó egészségben találtam.