(Szerző visszatér Maldonádába. – A luggnaggi királyság. – Szerzőt becsukják s az udvarhoz szállitják. – Hogyan folyt le a kihallgatás. – A király nagy kegyessége alattvalóihoz.)
Elbucsuzva Glubbduldrib kormányzójától, Maldonádába tértem vissza, ahol két heti várakozás után készen állt a Luggnaggba induló hajó. Két pártfogóm s még mások, nagylelküen elláttak mindennel, ami az utra kell s a fedélzetre kisértek. Egy hónapig voltunk uton. Heves vihar támadt, mely hatvan mérföldnyire nyugatra téritett el utunktól. Ezerhétszáznyolc április huszonegyedikén befutottunk Klumegnig kikötőjébe: tengerparti város ez, Luggnagg délkeleti csucsán. A parttól félmérföldnyire horgonyt vetettünk s jelt adtunk a csolnakoknak. Két pilóta jött értünk és széles öbölbe terelték hajónkat, ahol már egész flotta állott a város falai előtt.
Nehány matrózunk ügyetlenségből vagy rosszakaratból megmondta a pilótáknak, hogy idegen vagyok és utazó. Egy vámőr hosszasan kihallgatott, amikor partraléptem. Balnibarbi nyelvén beszélt velem, a tengerészek és üzletemberek mind beszélik e nyelvet, mely a kereskedelmet közvetiti. Röviden beszámoltam neki mindenről, igyekeztem elfogadható adatokat nyujtani: mégis ugy véltem, nemzetiségemet jó lesz elrejteni. Hollandusnak mondtam magamat, tudván, hogy az európaiak közül csak a hollandokat fogadják hazájukba a japánok. Azt mondtam hát a hivatalnoknak, „hogy Balnibarbi partján szenvedtem hajótörést, hogy fölvettek Laputában a repülőszigetre (melyről már gyakran hallott) s hogy most Japán felé igyekszem, ahonnan valami módon visszatérhetek majd hazámba.“ De a hivatalnok kijelentette, „hogy le kell tartóztatnia, mig parancsot nem kap az udvartól: azonnal irni fog, s reméli, hogy két hét alatt itt lesz a válasz“. Elég kedves lakásba vittek, kapum elé őrt állitottak, széles kertet kaptam s elég jól bántak velem, eltartásom királyi költségen történt. Voltak, akik meghivtak, főleg kiváncsiságból, mert hire ment, hogy távoli országokból jövök s tudok embernemhallott dolgokról. Béreltem egy fiatalembert tolmácsul: Luggnaggi bennszülött volt, de néhány évet töltött Maldonádában s tökéletesen birta mindkét nyelvet. Az ő segitsége mellett társalogtam azokkal, akik meglátogattak: őt kérdezték és én feleltem. Két hét mulva, ahogy vártuk, jött a válasz az udvartól. Parancs volt, hogy tiz lovas emberből álló szigoru őrizet mellett engem és személyzetem szállitsanak Traldragdub vagy Trildrogdrib-be (ugy emlékszem, mindkét kiejtést használják!), egész személyzetem szegény tolmácsom volt; alázatos kérésemre megengedték, hogy egy-egy öszvéren tehessük meg az utat. Félnapi uton előttünk futár vitte a hirt, hogy ő felsége értesüljön róla, ha közeledünk; s hogy adja tudtára őfelségének: mennyire vágyom ama kegyre, „hogy zsámolyának porát csókolhassam“. Ez az udvari nyelv s meg kellett tudnom, hogy szóról-szóra értendő. Két nappal megérkezésem után, hogy kihallgatást kaptam, azt parancsolták, hogy hasamon mászszam a trónus lépcsőjéig s közben a padlót nyaljam. Tekintettel idegen voltomra, előzőleg gondoskodtak róla, hogy a padló tiszta legyen és pormentes. Ez különös kegy volt, csak magasrangu udvari személyek előjoga: máskülönben e célra még be is hintik porral a padlót, ha a fogadott személynek ellenségei vannak az udvarnál. Láttam egyszer egy nagy urat, kinek annyira tele lett a szája, mire a trónusig kuszott, hogy egy szót se tudott aztán kiejteni. Ez ellen nincs orvosság, a legnagyobb bün ugyanis őfelsége jelenlétében köpni, vagy szájat törölni. Van itt még egy szokás, amit igazán nem helyeselhetek. Ha a király elhatározta, hogy valamelyik emberének meg kell halnia, de szeliden és nagylelkü módon akarja végrehajtatni az itéletet, elrendeli, hogy a padlót bizonyos mérges összetételü barna porral hintsék be, amit ha az áldozat felnyal, huszonnégy óra alatt elpusztul. De hogy őfelsége nagy jóságának elismerést szolgáltassunk, s feljegyezzük alattvalói iránt táplált nagylelküségét (bár sok európai uralkodó követné példáját!), megemlitjük tisztelettel, hogy szigoru parancsolat rendeli el ily esetek után a mérgezett padló lemosását, amit ha szolgái elmulasztanak, könnyen elvesztik őfelsége kegyét. Magam hallottam, hogy akarta megkorbácsoltatni egyik apródját, akinek fel kellett volna mosnia a padlót egy kivégzés után, de rosszakaratból azt elmulasztotta, mire egy nagyreményü fiatal főur, aki kihallgatásra jelentkezett, életét vesztette, anélkül, hogy őfelsége ezt kivánta volna. A jó fejedelem aztán mégis elengedte a korbácsot, megelégedett a szegény apród igéretével, hogy saját szakállára ezt nem teszi többé.
De térjünk vissza történetemre. Négy lábnyira kuszván a trón elé, térdeimre emelkedtem s hét izben vertem homlokomat a padlóhoz, majd a következő szavakat ejtettem, ahogy előző éjszakán betanitottak: „Inckpling gloffthrobb squut scrumm blhiop mlashnalt zwin tnodbalkuffhslhiophad gurdlubh asth.“ Az ország törvényei parancsolják ezt a bókot, amivel minden kihallgatott köszönti a királyt. Magyarul igy hangzik: „Vajha élné tul égi felséged a napot, kilenc hónappal, meg egy féllel!“ A király erre felelt valamit, amit nem értettem, de hüségesen feleltem rá, ugy ahogy kitanitottak, „Flute drin yalerich dwúldom prastrad mirpush“, ami annyit jelent: „az én nyelvem barátom szájában van“, ezzel azt fejeztem ki, hogy tolmácscsal tudok csak beszélni, mire már emlitett szolgámat bevezették s egy óráig felelgettem őfelsége kérdéseire. Balnibarbii nyelven beszéltem.
A királynak tetszett társaságom, s a bliffmarklubot, vagyis kamarást megbizta, adjanak szobát nekem és kisérőmnek a palotában, lássanak el étellel, itallal, s egy erszény aranynyal, a napi kiadások fedezésére.
Három hónapot töltöttem ebben az országban, hogy őfelsége kedvére tegyek: kegyének számos jelével halmozott el, s igen megtisztelő állásokkal kinált meg, de helyesebbnek és igazságosabbnak véltem, hogy hátralevő napjaimat már nőm és családom körében töltsem el.