(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern történelem.)
Egy egész napot forditottam arra, hogy a leghiresebb gondolkodók és tudósok szellemét megismerjem. Homerost és Aristotelest azoknak élén kivántam látni, akik e két nagy férfit magyarázták. De oly számosan voltak, hogy több száznak az udvaron kellett várakozni s a palota külső szobáiban. Azonnal felismertem a két hőst, nemcsak a csőcselék soraiban, de egymással szemben is. Homeros magasabb, barátságos tekintetü férfi. Korához képest egyenesen jár, szemei tiszták és élénkek, a legvilágosabb szemek, amiket valaha láttam. Aristoteles kissé előrehajolt és mankóra támaszkodott. Arca sovány, haja ritka és vékony, hangja tompán, mintegy mélységből kihangzó; azonnal észrevettem, hogy teljesen idegenül állnak a társaságban, soha nem hallottak egyikről sem, s hallottam, hogy suttogta az egyik kisértet, – akit nem nevezek meg – „hogy a szellemvilágban a magyarázók mindig távoltartják magukat témájuktól, e két bölcstől: szégyelik magukat, amiért olyan borzalmasan elferditették munkáik értelmét.“ Bemutattam Didimust és Eustatiust Homérnak, és kértem őt, bánjon jobban velük, mintahogy megérdemlik, mert hamar felismerte, mily kevés eszük van ahhoz, hogy egy költő szellemébe hatoljanak. Aristoteles azonban valósággal feldühödött, amikor Scotust és Ramust bemutatva, néhány szóval jellemeztem őket: megkérdezte „vajjon az egész társaság ilyen tökfejek gyülekezete-e?“
Most fölidéztettem Descartesot és Gassendit, és megkértem őket, magyarázzák el Aristotelesnek az ő tanitásuk lényegét. A nagy filozofus habozás nélkül elismerte természettudományokban való tévedéseit, kijelentette, hogy hiszen csak feltevések voltak és ilyeneket felállitani minden embernek jogában áll, de ugy vélte, hogy Gassendi elméletét, mely Epikur tanitásait tette csak népszerübbé, épp ugy elvetik majd valamikor, mint Descartes kockáit. „Ugyane sorsa lesz“, – ugymond – „Newton vonzás-elméletének, amire oly büszkék most a tudósok“. Azt mondta, hogy uj természettudományos elméletek uj változatok csak, s minden század átalakitja ezeket, s még azok is, melyek matematikai elvek alapján bizonyultak helyesnek, röviden szertefoszolnak s egy más hullám elragadja őket“. Öt napig beszélgettem az ókor más nagy gondolkodóival. Láttam az első római császárokat. Kértem a kormányzót, idézze fel Heliógabalus szakácsát, hogy ebédet főzzön nekünk, de nem sokra mentek azzal az anyaggal, amit mi adhattunk. Agezilaus egyik helótája készitett nekünk egy tál spártai levest, de csak egy kanállal tudtam lenyelni. Az a két ur, aki a szigetre kisért, három nap mulva magánügyekben visszatért. Felhasználtam ezt az időt s a közelmult nehány halottját idéztettem fel, azokat, akik az elmult két század folyamán nagy szerepet játszottak Európa történetében. Mindig csodálója voltam régi családoknak s felidéztünk egy vagy két tucat királyt, sorban az ősök rendjében, nyolc vagy kilenc emberöltőn keresztül. De szomoru és váratlan csalódás ért. Mert például, hosszu sor királyi öltözék után, ugyanabban a családban, két furulyás jelent meg, három jókedvü udvaronc s azután egy olasz főpap. Majd egy borbély következett, két abbé és egy kardinális. Sokkal jobban tisztelem a koronás főket, semhogy sokáig időztem volna e látványon. Már a grófok, márkik és hercegek családfáival szemben nem voltam ily aggodalmas, s be kell vallanom, nem minden humor nélkül való volt, lerántani a leplet bizonyos családok eredetéről. Rájöttem, honnan ered egyik családnál a hosszu áll; miért nemzett egy másik család két nemzedéken keresztül csupa gazfickót s további két nemzedéken át csupa hülyét. Miért gyengeelméjüek s miért eszesebbek egy harmadik s egy negyedik család tagjai: honnan van az, amit Polidor Virgil mond egy igen nagy családról: „nec vir fortis, nec foemina casta“; („nincs ott bátor férfi és nincs ártatlan nő“) hogyan vált jellemmé és természetté kegyetlenség, csalfaság és álnokság, mely tulajdonokról épp ugy fel lehet ismerni némely családot, mint arcvonásaikról; ki oltott be gyógyithatatlan kórokat nemes fajtákba; honnan erednek öröklött sebek és daganatok; s mindezen nem csodálkozhattam, látván, hogy szakitják meg az ősök sorát apródok, lakájok, inasok, kocsisok, furulyások, kucséberek, kapitányok és szédelgők!
Mondhatom, alaposan kiábrándultam a modern történelemből. Tüzetesen vizsgálva, száz év keretében a legnagyobb udvari férfiak leszármazásait, rájöttem, hogy csapták be a világot kurafi irók, akik nagy tetteket tulajdonitottak gyáva gazoknak; bolondoknak bölcsmondásokat, hizelgőknek őszinteséget; római erényt hazaárulóknak; istentagadóknak kegyességet; szüzi életet kicsapongó fajtalanoknak; becsületet besugóknak; hány ártatlan és kitünő személyt itéltek halálra és számüzetésre romlott s megvesztegetett birák és hamis pártoskodás; hány bitang szerzett magas állást, hol bizalom, hatalom, méltóság s gazdagság termett neki; mekkora szerepet játszottak udvari, állami és nagy nemzeti ügyekben gézenguzok, ringyók, ingyenélők, élősdiek, bohócok, mitugrászok, keritők. S hogy kellett vélekednem emberi bölcseségről és igazságérzésről, látván, milyen okokból és forrásokból indultak ki nagy vállalkozások és forradalmak; s mily megvetendő véletleneknek köszönhetjük, ha mégis sikerre vezetett valamelyik!
Rá kellett jönnöm, mily tudatlan s csalárd emberek irják a feljegyzéseket s a kis történeteket; kik küldtek korai sirba méreggel annyi királyt; hány beszélgetés folyt le király és miniszter között, melynek nem volt tanuja. Rá kellett jönnöm világot meglepő nagy események való okaira: hogy ismerte a ringyót a hátsó lépcső; a hátsó lépcsőt az államférfi; s az államférfit az országgyülés. Egy tábornok füleim hallattára vallotta be: „hogy egyik nagy győzelmét kizárólag gyávaságának és rossz hadvezetésének köszönheti“. És egy tengernagy, „hogy tudatlanságában megverte az ellenséget, melynek el akarta árulni hazáját“. Három király tiltakozott előttem, ama feltevés ellen, hogy egyetlen egyszer is arra érdemes embert kegyeltek volna: hacsak nem tévedésből vagy egy miniszter árulása miatt, akiben megbiztak s hogy soha nem cselekednének másképpen, ha ujra élhetnének. Meggyőző erővel kimutatták, „hogy a királyi trónust romlottság nélkül nem lehet fenntartani, mert az a határozott, becsületes, makacs vérmérséklet, amit az erény ad az embereknek, állandó kerékkötője minden közügynek“.
Szerettem volna megtudni óvatos kérdésekkel, hogy szerzett sok ember magas cimet és rangot s rengeteg birtokot. Kérdéseim a közelmultra vonatkoztak, de soha a jelenre. Semmikép megsérteni nem akarok még idegent se; ami hazámat illeti, remélem, nem kell mondanom az olvasónak, hogy mindabból, amit elmondtam, egyetlen szó sem vonatkozik rá. Nagyszámu személyt kellett felidézni; első pillanatra a gazfickók egész gyülekezetét ismertem fel, hogy magam szégyenkeztem miattuk. Irigység, zsarnokság nokság, csalás, csábitás, kerités, ezek voltak a legmegbocsáthatóbb bünök, melyeknek révén céljukat elérték s ez volt még a legkevesebb. De mikor sorra bevallották, hogy nagyságukat és vagyonukat fajtalanságnak, vérfertőzésnek, saját feleségük és leányaik áruba bocsátásának, hazaárulásnak és felségárulásnak, méregnek, a törvény kijátszásának, az ártatlanok üldözésének köszönhetik: akkor talán megérdemlem az elnézést, ha mindeme felfedezés kissé csökkentette azt a mély tiszteletet, melyet természetszerüleg magasrangu személyekkel szemben éreztem, akik méltóságukkal tekintélyt s hódolatot keltettek bennünk, alárendeltjeikben.
Sokszor olvastam nagy szolgálatokról, melyeket királynak s államnak tettek s szerettem volna megismerni, honnan erednek e szolgálatok; kérdezősködéseimre azonban kiderült, hogy e férfiak nevét nem jegyezte fel senki, kivéve néhányat, akiket a történelem álnok gazoknak és árulóknak bélyegez. A többiről soha szót sem hallottam. Lesütött szemmel, rongyos ruhákban jelentek meg, megtudtam, hogy szegénységben és nyomorban haltak meg egyesek, mások akasztófán és vérpadon.
Volt köztük egy, igazán sajátságos eset. Oldalán egy tizennyolcéves ifjuember állt. Elmondta nekem, „hogy sok éven át parancsnoka volt egy hajónak; az actiumi tengeri ütközetben áttörte az ellenséges hajórajt, elsülyesztett három hajót és elfogott egy negyediket, igy futott meg Antónius s igy győztek ők; s hogy e fiatalember, ki mellette áll, saját fia, aki akkor elesett;“ hozzátette, „hogy csekély érdemeiben bizva, a hadjárat végén visszatért Rómába s kérte Augusztus császárt, bizná meg egy nagyobb hajó vezetésével, melynek parancsnokát megölték. Ez állást azonban, tekintet nélkül igényeire, fiatal gyerkőcnek adták, a rabszolga Libertina fiának, aki barátja volt a császár egyik szeretőjének. Visszatért saját hajójára: de kötelesség-mulasztással vádolták és azt is elvették tőle és odaadták az altengernagy Publicola egy apród-kedvesének. Messze Rómától, szerény tanyára vonult vissza s ott fejezte be napjait“. Annyira érdekelt az eset, hogy felidéztettem Agrippát, aki tengernagy volt abban az ütközetben; megjelent és igazolta az egész elbeszélést, még hozzátéve sokat, amit a kapitány szerénységből elhallgatott.
Csodálkoznom kellett, hogy a romlottságot mindenütt mily rohamosan terjesztette a fényüzés; más országokban, ahol bün és erőszak régóta uralkodott, ez nem meglepő.
Az a körülmény, hogy mindegyik kisértet ugyanugy jelent meg, ahogy korában élt, szomoru elmélkedésekre adott alkalmat. Ugy rémlik, hogy emberi szemünk ez utóbbi századok folyamán nagyon elfajzott: a himlő és minden járuléka, eltorzitotta az angol arc vonásait; megröviditette a termetet, az idegeket és izmokat meglazitotta, pettyhüdté és ráncossá tette az arcbőrt, s a testet mállottá és büzössé.
Nem nyomhattam el meghatottságom, összehasonlitva a holtakat az élőkkel, látván, hogy természetes szépséget és erőt hogy ront meg az ősök kapzsisága, akik eladták magukat s bünt és betegséget plántáltak belénk.