(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. – Hajót nem talál. – Rövid utat tesz Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)
Van okom hinni, hogy az a szárazföld, mely Laputa kormánya alatt tömörült egybe, Kelet felé Amerika ismeretlen nyugati partjai és Kalifornia felé nyulik, északra a Csendes-oceán terül el, mely, ugy vélem, százötven mértföldnyire lehet Lagadótól; arrafelé jó kikötőjük van és élénk kereskedelmük, a nagy Luggnagg-szigettel, mely körülbelül a hosszuság 29-ik és a szélesség 140-ik fokán fekszik. Japántól délkeletre van ez a sziget, mintegy száz tengeri mérföld távolságban. A Japán császár és Luggnagg királya baráti viszonyban élnek, s gyakran vitorláznak át egyik szigetről a másikra. Elhatároztam, hogy errefelé veszem utamat s ugy térek vissza Európába. Két öszvért béreltem és egy vezetőt, aki az utat mutassa s podgyászomat vigye. Elbucsuztam nemes pártfogómtól, ki kegyének sok jelével bocsátott utra és gazdag ajándékkal tetézte meg eddigi jóságát.
Különös esemény vagy kaland nem tarkitotta utamat. Maldonáda kikötőbe érve, nem találtam Luggnaggba induló hajót, kilátásom se volt rá, hogy egyhamar indul. A város körülbelül akkora, mint Portsmouth. Csakhamar megbarátkoztam nehány jóállásu emberrel és mindenütt szivesen fogadtak. Az egyik azt ajánlotta, „hogy miután a Luggnaggba induló hajó legalább egy hónap alatt kelhet csak utra, talán nem untatna bennünket, ha átruccannánk a kis Glubbdubdrib-szigetre, öt mérföldnyire innen, délnyugat felé“, ő maga és egy barátja ajánlkozott, hogy elkisérnek, még az utiköltséget is megszerezték.
Glubdubdrib – ha jól ejtem e szót – a boszorkányok és varázslók szigetét jelenti. Harmadfél akkora, mint Wight szigete, igen termékeny és dus föld, csupa varázsló él ott, egy fajtájukból való kormányzó uralkodása alatt. Ez a nép egymásközt házasodik csak s a fajta legöregebb varázslóját választják időnkint kormányzóvá. Gyönyörü palotája van s mintegy háromezer hold terjedelmü parkja, melyet husz láb magas nyers-kőfal kerit körül. Ebben a parkban nyájak, gabonaföldek és veteményeskertek váltakoznak. A kormányzót és családtagjait némi módon szokatlan személyzet szolgálja ki. A boszorkányság erejével e kormányzónak hatalmában van visszahivni halálából bárkit, s szolgáltatni magát vele huszonnégy órát át, de nem tovább: s három hónapon belül nem is híhatja vissza ugyanazt a halottat, csak egész rendkivüli esetekben.
Reggel tizenegy órakor értünk a szigetre: egyik kisérőm azonnal a kormányzóhoz hajtatott s megkérte, engedné meg, hogy egy idegen hódolatát átnyujtsa őfenségének. Szivesen láttak bennünket s három palotaőr kisért be a kapun, különös régi ruházatokba öltözve és régi fegyverekkel: volt valami a maguktartásában, amitől libabőr futott végig a hátamon és kimondhatatlan borzongás. Több szobán mentünk át. A falak mentén sorfalat álltak a szolgák, mig a fogadó-terembe nem értünk. Mélyen meghajoltunk s néhány általános kérdés után őfensége mindhármunkat leültetett, apró székekre, a trónus legalsó lépcsője mellé. Őfensége érti Balnibarbi nyelvét, bár e szigeten más nyelvjárás divik. Azt kivánta, beszélnék utjaimról; annak jeléül, hogy minden szertrtást mellőzni óhajt, ujjának egy mozdulatával elküldte egész személyzetét: nagy rémületemre egyetlen pillanatban tüntek el, mint az álom képei, ha hirtelen felriadunk. Alig tudtam magamhoz térni, mig a kormányzó nem biztositott, hogy nem lesz semmi bántódásom; két társam is megnyugtatott, ők már gyakran láttak ilyet. Összeszedtem hát magam, s röviden elbeszéltem kalandjaimat őfenségének, de nem minden habozás nélkül: gyakran pillantottam hátra riadtan a sarokba, a függönyök mögé, ahol a kisérteties szolgák álltak. Őfensége meghivott ebédre, egész sereg kisértet szolgálta fel az ételt s látta el asztalunkat. Megfigyeltem magamon, hogy már nem félek tőlük ugy, mint reggel. Estig maradtam ott, de ekkor alázattal megkértem őfenségét, engedné meg, hogy ne kelljen itt a palotában megszállnom éjszakára. Barátaimmal egy szomszéd város magánházában háltunk. Másnap reggel ujra tisztelegtünk a kormányzónál, amint az illem megkivánta.
Tiz napig laktunk a szigeten, a nap nagy részét a kormányzó palotájában töltöttük, csak éjszaka nem maradtunk ott. Csakhamar ugy megbarátkoztam a kisértetekkel, hogy a harmadik vagy negyedik napon, látásukra már semmi nyugtalanságot nem éreztem, a borzongás elmult s helyét kiváncsiság foglalta el. Őfensége felszólitott „nevezzek meg bárkit, s bármekkora számban ama halottak között, kikről a világ kezdetétől fogva tudunk, ő felidézi mind s megparancsolja nekik, hogy feleljenek bármelyik kérdésemre; feltéve, hogy kérdéseim megfelelnek amaz idők szellemének, melyben a kisértetek éltek. Egy dologban nyugodt lehetek, hogy bizonyára az igazat mondják, mert a hazugság művészete ismeretlen és haszontalan az alvilágban“.
Forrón megköszöntem őfenségének ezt a nagy kegyet. Akkor éppen egy szobában álltunk, melynek ablakából gyönyörü kilátás nyilt a parkra. Először a nagyság és pompa jelenéseit szerettem volna felidézni, azért Nagy Sándort kivántam látni seregének élén, az arbelai ütközet után. A kormányzó egy ujjának mozdulatára megjelent a lándzsás hadsereg és ablakunkig nyomult előre. Sándort behivták a szobába. Csak nagynehezen értettem meg azt a görögöt, amit beszélt s ő is nehezen értett engem. Becsületszavára kijelentette, hogy őt nem mérgezték meg, gyomorrontásba pusztult bele, mert sokat ivott.
Ezután Hannibált idéztük fel s láttuk őt átkelni az Alpokon. Kijelentette, „hogy szó se igaz az ecetről szóló legendából, egy csöpp ecetet se vitt magával“.
Láttam Cézárt és Pompejust a légiók élén, indulóban. Cézárt utolsó, legnagyobb győzelme után kivántam látni, Róma szenátusát egy szobában s aztán kivántam látni egy modern országgyülést szembeállitásul. Az első csupa félistenek és hősökből állott, a másik rongyszedőkből, kalmárokból, utonállókból, csirkefogókból. A kormányzó kérésemre jelt adott Cézárnak és Brutusnak, hogy lépjenek közelebb. Mély megilletődés fogott el, meglátván Brutust, arcának minden vonásán felismertem a kérlelhetetlen erényt, a lélek rettenthetetlen bátorságát és erejét, a haza leghübb szerelmét és szeretetét az emberiségnek. Örömmel láttam, hogy e két nagyember jóviszonyban van egymással. Cézár maga bevallotta, hogy „életének legnagyobb hőstettei, sok tekintetben nem is hasonlithatók ahhoz a dicsőséghez, melylyel elvették ezt az életet“. Volt szerencsém Brutussal is beszélhetni, elmondta nekem, „hogy állandóan együtt vannak Juniussal, Sokratessel, Epaminondással, az ifjabb Catóval, és Morus Tamással; olyan sextumviratus ez, ugymond, melyhez nincs az a század, hogy egy hetediket teremthetne.
Untatná az olvasót, ha felsorolnám mindazokat, akikkel beszéltem: engem kielégithetetlen vágy hajtott, hogy a mult minden korszakában magam elé varázsoljam az emberiség legnagyobb szellemeit. Sokáig néztem szemébe sok hősnek, kik zsarnokokat és bitorlókat döntöttek le, s visszaadták egy elnyomott és méltatlanul sujtott nemzet szabadságát. De hogy fejezhetném ki lelkem végtelen örömét, ugy, hogy az olvasónak mulattató olvasmányt nyujtsak egyuttal.