(Szerző megtekinti a Lagadói nagy akadémiát. – Az akadémia részletes leirása. – Mivel foglalkoznak az akadémia tudósai.
Felteszem, hogy olvasóim érdeklődve várják a nagy laputai egyetem részletes ismertetését. Ez az akadémia nem egy épületből áll, több ház sorakozik egymás mellé az utca két oldalán, melyeket kiüritettek s a tudósok részére berendeztek e célból.
A felügyelő nagyon szivesen fogadott; több napon keresztül látogattam az akadémiát. Mindegyik szobában egy, vagy több tervkészitő lakik; számitásom szerint legalább ötszáz szoba van az akadémián.
Az első ember, akit láttam, igen sovány, magas férfi volt. Keze és arca feltünően piszkos, hosszu haja és szakálla kócosan lengett arca körül, több helyen elperzselve teste és karjai. Ruhája, inge, bőre szintén piszkos és tarka. Ez a tudós nyolc éve dolgozik egy találmányon, mely szerint az uborkából ki lehet vonni a napsugarakat, eltenni fiolákba és légmentesen lezárni. Ez a napsugárkészlet pótolja majd a meleget, ha nyáron gyéren süt a nap. Kijelentette előttem, hogy nyolc éven belül őfelsége birodalmát megfelelő mennyiségü napfénynyel árasztja el. Csak azon panaszkodott, hogy kevés pénze van s nagyon kér, kölcsönözzek neki valamit, ha tehetem, mert az idén nagyon drága az uborka. Adtam neki pár hatost, jó gazdám ugyanis ellátott pénzzel, tudván, hogy az akadémián divatban van a kéregetés.
A második szobába lépve, már az ajtóból hőköltem vissza, oly rettenetes büz csapott ki felém. De a vezető betaszitott s még odasugott nekem, „hogy meg ne sértsem a tudóst, mert nagyon érzékeny természetü“, s igy még az orromat se mertem befogni. E szoba lakója az akadémia legidősebb tudósa volt: arca és szakálla pergamentsárga, kezei és ruhái csunyasággal boritva. Hogy bemutattak, nagyon megörült, megölelt és megcsókolt, mely udvariasságot szivesen elengedtem volna. Ez a tudós, mióta az akadémián van, egy találmányon dolgozik, mely által az emberi ürülékből vissza lehet állitani az eredeti táplálékot; csak szét kell bontani részeire, elválasztani a gyomorsavat az epétől, kivonni belőle a bélnedveket, lepárlani a rosszszagu váladékokat. Az akadémia minden héten teli hordó anyagot bocsát rendelkezésére, akkorát, mint egy hajótonna.
Láttam egy másikat, aki lőporba jeget próbált elvegyiteni. Megmutatta hosszu értekezését, mely a tűzkovácsolást tárgyalja s amit ki fog adni, ha pénze lesz hozzá.
Egy másik embert is találtam, valóságos lángészt, aki az épitészetet akarja átalakitani. Szerinte a házakat fölülről kell kezdeni épiteni, mint ama két értelmes bogár, a méh, meg a pók.
Volt aztán egy született vak, számos hasonló tanitvány körében. Ezek szineket kevertek festők részére, melyeket tapintással és szaglással különböztettek meg. Az én bajom volt, hogy abban az időben még tökéletlenek voltak mesterségökben: maga a tanár egészben elhibázta a dolgot. Ezt a müvészt nagyon becsüli és bátoritja az egész egyetem.
Egy másik szobában sokat épültem egy tervelőn, aki azon mesterkedett, hogyan lehetne a földet disznókkal müvelni, megtakaritva a barom és az arató-szerszámok költségeit. Elmélete a következő: a televénybe nyolc hüvelyk mélységben, hat hüvelyknyi távolságban makkot, mogyorót, datolyát és más jóizü abrakot kell elültetni, az effélét nagyon szereti a disznó: most ráhajtunk hatszáz, vagy még több disznót a földre, mire ezek az állatok néhány nap alatt fölturják a földet, hogy a csemegéhez jussanak, amivel kettős célt értünk el: a föld készen áll vetésre s egyuttal a szükséges trágya is helyben van. Az eddigi kisérletek nem jól sikerültek, sok volt a munka és költség és a termés kicsiny. Kétségtelen azonban, hogy a találmánynak nagy a jövője.
Másik szobába mentem. Falak és mennyezet csupa pókháló, kicsiny ösvény vezet csak ki és be. Alig léptem be, már rámkiáltott a mester, nehogy eszembe jusson elszakitani valami szálat. Nagyon panaszkodott, „hogy a bolond világ eddig selyemhernyóból kapta a selymet, mikor ime, ennyi házibogarunk van, melyek sokkal finomabb szálat eresztenek és a szövéshez és fonáshoz is jobban értenek“. Továbbá megtakarithatjuk a selyemfestést, ami nagyon valószinünek tünt; a mester mutatott nekem különféle szinü legyeket, ezekkel eteti pókjait és biztositott, „hogy a pókhálón megérzik annak a légynek a szine, amit a pók evett. Van neki mindenféle árnyalatból, meg aztán a legyek táplálékát is gondosan megválogatja: gummiból és olajból és más enyves anyagokból, amitől szép erős és tartós lesz a szál.
Aztán volt ott egy csillagász, aki a torony szélkakasára napórát rendezett be, mely a föld és a nap mozgását a szelek esetleges változásával egyidejüen ábrázolja.
Egy idő óta enyhe kólikáról panaszkodtam, azért vezetőm egy nagy orvos szobájába tessékelt be, aki e betegség gyógyitásában nagy hirre tett szert, azzal, hogy a szervezetet ellenkező behatásoknak tette ki. Volt egy nagy fujtatója hosszu és vékony elefántcsont csővel, amit nyolc hüvelyknyire betolt a végbélbe. Kijelentette, hogy ezzel ugy összetudja huzni a beleket, ahogy akarja. Ha a betegség nagyon makacs és heves volt, többször kihuzta a müszert, ujból megtöltötte levegővel, közben hüvelykjével fogta be a végbél-nyilást. Ez négyszer vagy ötször ment igy, mire állitása szerint az összegyült szél minden beteg anyagot a légbe röpit, (mint a vizi szivattyu) s a beteg felgyógyul. Mindkét módszerét előttem próbálta ki egy kutyán. Az elsőnek nem volt eredménye. A másodiknál az állat majdnem megpukkadt s egy nagyon undoritó hasmenés látványában részesitett bennünket. A kutya menten megdöglött s mi magára hagytuk a tanárt, hogy ugyanazzal a módszerrel ujra életre keltse.
Eddig az egyetemnek egyik oldalát szemléltük csak meg, a másik oldalon laknak az elméleti tudományok mesterei: beszéljünk ezekről is, de előbb emlékezzünk meg egy kitünő személyről, akit maguk között az „egyetemes müvész“ néven tiszteltek. Ez elmondta nekünk, „hogy immár harminc éve kizárólag az emberi élet megjavitását célozza minden gondolatával“. Két nagy szobája volt, tele csodálatos ritkaságokkal s ötven embere folytonos munkában. Egyesek levegőt süritettek száraz és szilárd anyagba. Kivonták a nitrogént és lepárolták a folyékony alkatrészeket; mások márványt puhitottak, hogy vánkos legyen belőle, mások ismét élő lovak patáját kővé edzették, nehogy utközben megsebesüljön. Maga a művész két nagy tervén dolgozott akkor: az első szerint murvával kell bevetni a földet, mert e növénynek nagy a csirázó képessége. Erre vonatkozó kisérleteit csekély hozzáértésemmel nem itélhettem meg. Másik terve szerint bizonyos gummi, ásvány- és növényanyagok keveréke külsőleg alkalmazva megakadályozza a gyapju növését fiatal bárányokon: remélte, hogy bizonyos idő mulva az egész tartományban pőrén születnek a birkák.
Most a tulajdonképpeni elméleti tudósok következtek. Az első tágas szobában fogadott, mintegy negyven tanitvány környezetében. Az üdvözlések után észrevette, hogy csodálkozva figyelek egy nagy keretet, mely csaknem az egész szobát széltében és hosszában befogta. „Talán csodálkozom“ – ugymond – „ezen a módszeren, mely a spekulativ-tudományokat gyakorlati és mechanikai uton javitja. A világ csakhamar rájön majd, mit jelent ez a módszer: hizeleg magának azzal, hogy nemesebb, nagyszerübb gondolat meg nem született még ember agyában. Mindenki tudja, mily bonyolult s ritka folyamat az, melynek révén nagy müvészetek létrejönnek s mily fáradságos a müvészetek és tudományok megtanulása. Az ő módszere szerint megfelelő eljárással s nem szellemi, hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron maga irhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy müveltsége volna hozzá“. Erre megmutatta a keretet, melynek szélén libasorban álltak a tanitványok. Ez a keret a szoba közepén állt és átmérője kitett husz lábat; a felső lapján egyes fadarabok voltak, kockaalakban, kisebbek meg nagyobbak. Vékony drótok kötötték össze az egész szerkezetet. Mindegyik kocka sarkai papirral betapasztva: e papirokon az állam nyelvének szavai állottak minden hajtogatásban, de rendszertelenül. A tanár felszólitott, ügyeljek, mert azonnal meginditja a gépet. Most a tanitványok vezérszóra megragadtak egy vasfogót; a keret szélén negyven volt ilyen, egyet forditottak rajta, mire a szavak berendezése egyszerre megváltozott. Erre harminchat tanitvány leolvasta azokat a szavakat, melyek a keret szélére kerültek; ahol négy vagy öt szó összekerült, azt lediktálták a másik négy fiunak, ezek aztán egy mondatba irták össze a szavakat. Háromszor vagy négyszer ismétlődött az egész, minden fordulatban másképp állt a gép, a szavak uj helyre kerültek, aszerint, amint a kocka papirlemezei felülről-lefelé forogtak.
Naponta hat órát dolgoztak igy a tanitványok s a tanár több vaskos kötetet mutatott nekem, melyeket igy, egyes mondatokból állitottak össze s melyekből a világ minden müvészetek és tudományok gazdag anyagát meritheti. Véleménye szerint a találmányt legmagasabb tökélyére lehetne fejleszteni, ha az ország alapitványt tenne s ötszáz ilyen gépet állitana fel Lagadóban. A vállalkozókat kényszeriteni lehetne, hogy e célra megfelelő összeggel adózzanak.
Kijelentette, hogy ez a találmány ifju kora óta minden gondolatát elfoglalja. A keretet ugy rendezte be, hogy az egész szókincset felölelje, nem feledkezve meg a viszonyszókról, melyek a főneveket, igéket és névmásokat összekötik.
Hálámat fejeztem ki és köszönetemet, hogy ilyen közlékenyen elmondott mindent s megigértem, „ha valaha sorsom visszavet hazámba, hirdetni fogom nagyszerü találmányát mindenütt.“ Le is jegyeztem papirra a gép alakját és körvonalait, megmondtam neki, „hogy Európában a tudósok gyakran ellopják egymástól találmányaikat, amiből az a hasznuk, hogy vitázhatnak valamin: kinek tulajdona a gondolat. De mindent megteszek, hogy ez esetben ne lehessen vitás, kié a felfedezés dicsősége.“
Most a nyelvtudósok iskolája következett. Egy szobában éppen három tanár értekezett arról, hogyan lehetne megjavitani az ország nyelvét.
Az első terv szerint meg kellene röviditeni a beszédet ugy, hogy a többtagu szókból egytagut csináljunk, ki kell hagyni az igéket és igekötőket: hiszen minden elképzelhető szó valójában főnév.
A második tudós azt vitatta, hogy általában el kell hagyni a szavakat: igy sokat nyer a nyelv rövidségben s e módszer az egészségre is jó hatással lehet. Ő ugy gondolja, hogy hiszen minden kimondott szóval a tüdő, surlódás következtében, lassan kopik s igy megröviditi életünket. Eszerint mit kell tehát tennünk? „Azt kell tennünk, hogy miután a szavak a fogalmakat jelölik csak, minden ember hordjon magánál oly tárgyakat, melyek bizonyos, a társalgásban előfordulható fogalmakat jelölnek.“ Ez a találmány nyilván elterjedt volna, ha a csőcselék, a nők és a tudatlan emberek nem fenyegettek volna lázadással, hogy nyelvük szabadságát veszélyeztetve látták. Hiszen tudjuk, hogy a csőcselék mindig esküdt ellensége volt a tudománynak. Sok tudós férfi azonban már most alkalmazza ezt a módszert s mondanivalóit tárgyakkal fejezi ki, amiben csak az a kényelmetlen, hogy ha egy embernek sok mondanivalója van, kénytelen egész zsákot cipelni a hátán vagy két erős szolgát alkalmazni e célra. Gyakran tanuja voltam, hogy két tudós majdnem összerogyott terhük sulya alatt. Ugy jártak az utcán, mint nálunk az ószeresek, mikor összetalálkoztak, lerakták a batyut, keresgéltek benne s igy társalogtak egy órát. Aztán felsegitették egymás hátára a zsákot és mentek tovább.
Rövid beszélgetésekre a beszédrészeket zsebben hordhatja az ember, otthon meg egyáltalában nem jöhet zavarba. Éppen azért olyan szobákban, ahol az uj beszédmód hivei összejöttek, mindenféle tárgyak hevertek szanaszét, anyagul a mütársalgás müvészetének. Ennek a nyelvnek egy másik nagy előnye abban áll, hogy különböző nemzet fiai megérthetik egymást; nagykövetek és államférfiak számára képzelni se tudok jobbat.
Azután a matematikai szakosztályt látogattuk meg. A tanitás menete nagyon meglepné az európai tudósokat. A tételt és a levezetést szépen ráirják egy vékony ostyára, agyvelőből kivont folyadék szolgál tintául, a tanitvány éhgyomorra lenyeli az ostyát, utána három napig csak kenyeret és vizet kap. Ha az ostyát megemészti, a tinta felszivárog az agyba és magával viszi a tételt. Eleddig az eredmény nem volt kielégitő, részint a mennyiség kevés volt, részint a vásott tanitványok, akik nagyon utálták ezt az orvosságot, rendesen ellopództak a teremből és kiköpték az ostyát. Arra se lehetett rábirni őket, hogy addig koplaljanak, mig az előirás kivánja.