(Szerző elhagyja Laputát. – Utazás Balnibarbiban. – A főváros. – A főváros és vidékének leirása. – Szerzőt egy magasrangu ur barátságosan fogadja. – Szerző vitája ugyanezzel.)
Távol legyen tőlem azt állitani, hogy rosszul bántak velem a szigeten, mégis be kell vallanom, kezdtem ugy érezni, hogy nagyon is mellőznek és nem tisztelnek kellőképpen, sem a királyt, sem a népet egyéb nem érdekelvén, mint zene és mennyiségtan, mely tudományokban pedig nem lehettem oly jártas, mint ők. Másrészt, miután a sziget minden nevezetességét megtekintettem, vágy fogott el, hogy egyebet is lássak: őszintén szólva, nagyon meguntam e jó embereket.
Két tudományban kétségkivül sokra vitték s még hozzá oly tudományokban, melyekben nem vagyok járatlan; de elmélkedéseikben oly elvontak és korlátoltak voltak, hogy őszintén szólva, sohasem volt még dolgom ilyen rossz társalgókkal. Majdnem kizárólag asszonyokkal, munkásokkal, koppantókkal és lakájokkal érintkeztem, ama két hónap alatt, melyet ott töltöttem; – meg is vetettek ezért, de nem tehettem máskép, csak efajta emberektől kaphattam kérdéseimre választ. Szorgalmas tanulás révén igen szép előmenetelt tanusitottam nyelvükben. De mondom, már meguntam volt a szigetet: elhatároztam hát, hogy az első, kinálkozó alkalommal leszállok. Volt az udvarnál egy magasrangu személy, a király közeli rokona, akit ezért, de csakis ezért, tiszteletben tartottak. Máskülönben egészen buta és tudatlan ember hirében állott. Számos, hasznos szolgálatot tett az udvarnak, sok embere volt és barátja, de oly hallatlanul rossz zenei hallása, hogy ellenfelei elképedve suttogták róla: „néhányszor még a taktust is eltévesztette.“ Tanárai csak nagy nehézséggel verhették fejébe a matematika legegyszerübb levezetéseit. Ez az ur gyakran kitüntetett kegyének jeleivel, sokszor látogatásával is megtisztelt, érdeklődött európai dolgokról, törvényekről, szokásokról; utjaim és kalandjaim is érdekelték, nagy figyelemmel hallgatott végig és igen értelmes megjegyzéseket tett. Volt két koppantója, de ezeknek szolgálatait sohasem vette igénybe, csak udvari szertartások és látogatások alkalmával: olyankor, mikor egyedül maradtunk, rendesen elküldte őket.
Megkértem ezt az urat, járna közbe érdekemben őfelségénél. Szivesen megtette, bár nem helyeselte távozásom, előnyös állásokat ajánlott, de én nagy tisztelettel és köszönettel visszautasitottam mindent.
Február 16-án elbucsuztam őfelségétől és az udvartól. A király mintegy kétszáz angol font értékü összeggel ajándékozott meg, ugyanennyit kaptam pártfogómtól is, meg egy ajánló levelet Lagadóba, a fővárosba, egyik barátjához. A sziget akkor éppen egy hegy fölött lebegett, a legalsó folyosóról lebocsátottak zsinegen, ugy, ahogy annak idején felszálltam.
Ez az ország a repülő-sziget uralkodójának tartománya, a Balnibarbi nevet viseli, fővárosa, mint már emlitettem, Lagadó. Valahogy megkönnyebbültem, mikor lábam alatt mozdulatlan talajt éreztem. Besétáltam a városba, most már minden feltünés nélkül: ruhám olyan volt, mint a benszülötteké és beszélni is tudtam velük. Mihamar megtaláltam annak a személynek házát, akihez ajánlottak. Megmutattam pártfogóm levelét. Igen szivesen fogadtak. A ház ura, Munodi, szintén magasrangu ember, szobát rendeztetett be házában, egész ottartózkudásom alatt nála laktam; a legvendégszeretőbb jóindulattal bántak velem. Már másnap reggel a ház ura kocsin vitt el, hogy megnézzük a várost. Ez a város félakkora, mint London; házai nagyon furcsán épitvék, legtöbb köztük közel az összeroskadáshoz. Az utca népe mintha állandóan sietne, a tekintetük vad, szemük merev, ruhájuk rongyos és szakadt. Áthajtottunk a város egyik kapuján, mintegy három mérföldet tettünk a környéken. Földmiveseket és munkásokat láttam, különféle szerszámokkal dolgozták a földet, de képtelen voltam felismerni, mit csinálnak tulajdonképpen: se gabonát, se füvet, se más veteményt nem láttam sehol, bár a talaj kitünő termőföldnek tünt. Nem rejthettem el csodálkozásom, melyet e furcsa látvány keltett bennem; bátorságot véve magamnak, megkértem kitünő vezetőmet, volna oly kegyes megmagyarázni, mit jelent e sok szorgos kéz, főni látszó fej, átszellemült arc, utcán és földeken, mert nem látom semmi hatását annak, amit dolgoznak, sőt ellenkezőleg, még sose láttam ily rosszul müvelt földet, ilyen roskatag, átabotába épült házakat, ily kétségbeesett és inséges népet. Munodi ur, mint emlitettem, magasrangu személy volt, valamikor Lagadó kormányzója, de a miniszterek ármánykodása miatt elbocsátották azzal, hogy képességei nem elegendők. A király különben kegyelte, mint jóhiszemü és tisztességes, de alacsony értelmü embert.
Mikor ekként biráltam volna az országot és lakóit, odanyilatkozott, hogy „ennyi idő alatt nem formálhattam itéletet s hogy ahány ház, annyi szokás, ahány nemzet, annyi erkölcs“, s más ily közhelyeket mondott. De mikor visszatértünk a palotába, megkérdezett, „hogy tetszik nekem ez az épület, mit találok benne képtelennek, mi az ellenvetésem a szolgák öltözékével és modorával szemben?“ Nyugodtan kérdezhette ezt, környezetében minden pompás, szabályos volt, a szolgák csinosak és előzékenyek. Azt feleltem, „hogy őexcellenciája bölcsesége és gazdagsága tulemelték őt mindama nyomoruságon, amit bolondság és szegénység okoz az ágrólszakadtakban.“ Azt mondta: „ha volna kedvem elkisérni őt nyaralójába, mely husz mérföldnyire fekszik innen, birtokán, ott több alkalmunk lesz erről társalogni“. Mondtam, hogy szivesen állok rendelkezésére és másnap reggel utrakeltünk.
Utunk folyamán figyelmessé tett számos módszerre, melyekkel az ország földmivesei dolgozzák a földet. Meg nem foghattam, hogy lehet az, hogy sehol egy szem buzát, egy szál füvet nem látok. De hogy három órát utaztunk, a kép megváltozott: gyönyörü vidékre értünk: tanyák, gazdaságok, csinos kis házak, gazdag földek, szőlők, buzatáblák és veteményes-kertek. Soha nem láttam ilyen ragyogó termést. A kegyelmes ur észrevette, hogy derül fel arcom, és sóhajtva jegyezte meg: „hogy itt kezdődik az ő birtoka s hogy ez végig ilyen, egész a nyaralóig, hogy honfitársai kinevetik és megvetik őt, amiért gazdaságát ily rosszul vezeti és ilyen rossz példát ad a népnek. Csak az vigasztalja, hogy nagyon kevesen követik e példát, csak az olyan öreg, elmaradt és gyengeelméjü emberek, mint ő maga.“
Végre megérkeztünk. A kastély valóban előkelő épület volt, az architektura legjobb tudása szerint. Szökőkutak, kertek, sétányok, ligetek, minden a legszebb rendben és nemes izléssel. Nem állhattam meg, hogy elragadtatásomban többször felkiáltsak: de őexcellenciája hallgatott, csak vacsora után, mikor magunkra maradtunk, szólalt meg és igen szomoruan azt mondta: „hogy nagyon fél, ezt a kastélyát is, meg városi palotáját le kell majd rombolni s ujjáépiteni a kor követelményei szerint, ki kell irtani gazdaságát és megszerezni mindezt ujra a modern igényeknek megfelelően; ha nem akarja, hogy gőgösnek, ostobának, nyeglének, tudatlannak és szeszélyesnek tartsák s hogy talán magára haragitsa őfelségét is, hogy az én nagy elismerésem majd megszünik, ha egy kissé betekintek olyan részletekbe, amikről az udvarnál nem hallhattam; hogy azok ott nagyon is elmerültek elméleteikbe, semhogy valaha tudomásul vennék, mi történik idelent.“
Mindabból, amit elbeszélt, a következőket vettem ki. Negyven évvel ezelőtt bizonyos emberek felszálltak Laputába, részint üzleti ügyekben, részint szórakozásból. Öt hónapot töltöttek ott. Mikor visszajöttek, tudtak valamit gagyogni matematikáról és tele voltak fellengző eszmékkel, amiket ott fent, a magasban sajátitottak el. Ezeknek az embereknek aztán semmise tetszett, amit elhagytak: uj elméleteket hoztak, müvészetben, tudományban. Azt mondták, az ipart is renoválni kell. E célból királyi szabadalommal Tervkészitő Akadémiát létesitettek Lagadóban és az uj szellem oly gyorsan terjedt el a nép közt, hogy ma már alig van számbavehető városa a tartománynak ilyen akadémia nélkül. Ezekben az akadémiákban a tanárok a földmüvelés és épitészet uj szabályait és módszereit dolgozzák ki, uj szerszámokat és müszereket terveznek a kézipar minden szakmájában, melyeknek segitségével, azt mondják, egy ember elvégezheti tiznek a munkáját, egy hét alatt palotát épithetnek, oly tartős anyagból, mely javitás nélkül eltart örökké. A föld minden gyümölcsét, szerintük, meg lehet érlelni abban az évszakban, melyben nekünk tetszik s még hozzá százszor annyit, mint most. Számlálhatatlan ilyen tervük van. Csak az a kis baj van még, hogy mind e terveket nem lehetett eddig tökélyre fejleszteni s közben az egész ország kopár ugaron fekszik, a házak romokban, a nép élelem és ruha nélkül.
De ez nem szegi kedvüket, egyre növekvő bizalommal dolgoznak elméleteiken, remény és kétség szitja őket. Őexcellenciája kijelentette, hogy sajnos, ő nem vállalkozó szellem, megelégszik az élet régi formáival, lakik őseinek házában s meg van minden ujitás nélkül. Néhány nemes barátja vele tart, de mostanában nagy rosszakarattal és megvetéssel találkoznak mindenütt; tudatlan és maradi embereknek tekintik őket, akik csak a maguk önző kényelmét tartják szem előtt és nem gondolnak az ország általános jólétére.
Őexcellenciája hozzátette még, „hogy semmiképp nem akar megfosztani attól az örömtől, hogy a nagy akadémiát megtekintsem. Ha akarom, elmehetünk oda.“ Előbb azonban egy régi, roskatag épületet mutatott még, mely a hegy oldalában porladt s melyről azt mondta: „hogy volt neki egy nagyon jó és megfelelő malma, félmérföldnyire házától, amit egy nagy folyó vize hajtott s ami ellátta egész családját és személyzetét. De hét évvel ezelőtt a Tervkészitő Akadémia egy küldöttsége jelent meg előtte és ajánlotta, hogy bontsa le a malmot s épitse fel ujra a hegy másik oldalán. A hegyen keresztül csatornát kell vezetni, ezen át csövek és gépek hajtják a vizet, ami azért jó, mert a szél és levegő izgatják a vizet a magasban és mert a viz, ha magasból száll alá, félakkora erővel hajtja a malmot, mint amennyi a folyónak kell, hogy a föld szinén haladjon. Akkoriban nem jó lábon állt az udvarral, de meg barátai is rábeszélték, igy hát belement e javaslatba. Két évig dolgozott száz ember, a mü nem sikerült, a küldöttség elment, minden felelősséget visszaháritva rá, de sőt még gunyolják is őt azóta és másokat unszolnak hasonló kisérletre.
Néhány nap mulva visszatértünk a városba: őexcellenciája, tekintve, hogy rossz szemmel nézték őt az akadémián, nem kisért el személyesen, egy barátjára bizott, hogy kalauzolna. Ennek az urnak ugy mutatott be, mint a nagy tervek és ujitások barátját, kiváncsi és könnyenhivő embert, amiben alapjában igaza volt. Ifjabb koromban nagy barátja voltam a tervezgetésnek.