(A laputabeliek jellemzése. – Szerző beszámol a nép müveltségéről. – A király és udvara. – Hogy fogadják szerzőt? – A bennszülöttek félénkek és nyugtalanok. – A benszülött asszonyok.)
Alig értem partot, nagy tömeg vett körül: azok, akik közelebb álltak, előkelőbb férfiaknak látszottak. A csudálkozás minden jelével nézegettek, én sem maradtam adós, bámulnom kellett, mert sohasem láttam még ilyen sajátságos ruhákat és mozdulatokat. A feje mindegyiknek félre volt hajtva, egyiknek jobbra, másiknak balra: egyik szemük befelé fordult, a másik szemük egyenesen fel az égre. Ruhájuk tele volt mindenféle cifra figurákkal: napok, holdak, csillagok; másoknál hegedük, fuvolák, hárfák, trombiták, gitárok diszitették a szövetet, meg egyéb instrumentumok, amiket nem is ismernek Európában. Aztán láttam néhány alakot, közönséges szolga-öltözetben, ezeknek a kezében volt egy pálca, a pálca végére felfujt hólyag kötve, ugy nézett ki, mint valami kereplő. A hólyagokban volt néhány száraz borsószem, vagy apró kavics, mint később megtudtam. Ezekkel a hólyagokkal néha a fülére vagy a szájára csaptak azoknak, akik a közelükben álltak. Ezt a dolgot akkor fel nem foghattam, mit jelent. Ugy látszik, ezek az emberek annyira el vannak foglalva belső elmélkedéssel, hogy sem beszélni nem tudnak, sem meghallgatni nem tudják egymást anélkül, hogy valamely külső érintés halló- és beszélőszervük tudatára nem ébresztené őket: ennélfogva azok, akik tehetik, tartanak maguknak egy ugynevezett koppantó-cselédet (eredetiben: climenole) és soha nem hagyják el a házat nélküle. Ennek a cselédnek aztán az a dolga, hogy mikor két-három, vagy több ember összekerül: szépen odakoppant annak a szájára, akinek beszélnie kell és annak vagy azoknak a jobbfülére, akikhez a beszéd szól. Ez a koppantó egyuttal elkiséri gazdáját olyankor is, mikor sétál és gyakran a szemére koppant; az emberek itt ugyanis annyira el vannak merülve gondolataikba, hogy minden percben neki mennének valaminek, vagy gödörbe esnének, vagy fellöknék egymást, vagy kiböknék a falat enélkül.
Kellett, hogy erről felvilágositsam az olvasót, mert enélkül éppenugy nem értené meg azokat a jelenségeket, melyek fogadtatásomat kisérték, mint ahogy én nem értettem akkor. Mikor megindultunk felfelé a lépcsőn, kisérőim többször egészen elfelejtették, mi történt és hogy itt vagyok, többször magamrahagytak, mig aztán a koppantók nem frissitették fel emlékezetüket. Idegen ruhám és idegen arcom egészen közömbös volt nekik, nemkülönben a csőcselék kiáltozása is, melynek figyelme szabadabbnak és élénkebbnek látszott.
Végre elértük a palotát és beléptünk a fogadószobába. Ott ült a király egy trónon, kétoldalt magarangu személyek. A trónus előtt állt egy asztal, tele földgömbökkel, korongokkal, fizikai müszerekkel, mindenféle fajtában. Őfelsége észre se vett bennünket, hogy beléptünk, bár ez nem minden zaj nélkül történt, mert az egész udvar odatolult az ajtóhoz. De, mint megtudtam, őfelsége akkor mélyen el volt merülve egy probléma vizsgálatába, s legalább egy óráig kellett várakoznunk, mig azt megoldotta. Kétoldalt két kis apród állt, koppantóval: mikor ezek látták, hogy befejezte a gondolatfolyamatot, megmozdultak, az egyik szájára koppantott őfelségének, a másik a jobbfülére: mire őfelsége ugy riadt fel, mint aki álomból ébred, rámnézett és kisérőimre és eszébe jutott, hogy miért állunk itt: jövetelemről előzőleg értesitették volt. Néhány szót ejtett, mire azonnal mellettem termett egy fiatal legény, kezében koppantóval és odakoppantott a jobbfülemre. Kézzel-lábbal jeleztem, hogy nincs szükségem erre a szerszámra, mely eljárás, mint később értesültem róla, őfelsége és az udvar szemében nagyon leszállitotta értelmi képességeimet. A király, ahogy kivettem, kérdéseket intézett hozzám; mindenféle nyelven feleltem neki, mikor kiderült, hogy sehogy se érthetjük meg egymást; rendeletére a palotának egy másik termébe vezettek (ez az uralkodó mindegyik elődjét felülmulta az idegenek iránti vendégszeretetben), ahol két szolgát adtak mellém, hogy ellássanak. Ebédet hoztak és négy magasrangu személy, kiket, ugy emlékeztem, a király közelében láttam, megtisztelt vele, hogy velük étkezhettem. Két fogást hordtak fel, három-három tálon. Az egyik fogás ürücomb volt, de szabályos lapu piramisba vágva, háromszögekből, aztán egy romboid-alak, marhahusból, végre gömbalaku pudding. A második fogás kacsa volt, két darab, ugy kötve össze, mint egy hegedü, a köritékben fuvola- és furulyalaku burgonyák uszkáltak, aztán egy hárfaalaku borjumell. A szolgák kocka, henger, paralellogramm és más mértani alaku kenyereket szeltek le nekünk.
Még ebédnél ültünk, mikor bátorságot vettem magamnak és megkérdeztem egyes dolgok nevét az ő nyelvükön. Koppantóik segélyével, s a nemes urak kegyesen válaszoltak, nyilván abban a reményben, hogy képességeik és tehetségeik felett való bámulatomat nagyban emelni fogja, ha majd társaloghatunk. Csakhamar magam kértem kenyeret, italt, amire szükségem lehetett.
Ebéd után visszavonult a társaság, a király részéről egy ur jelent meg nálam koppantóval. Tintát, tollat, papirost hozott, néhány könyvet is és jelekkel értésemre adta, hogy nyelvleckék dolgában jár, ő fog engem tanitani. Négy órát ültünk egyhelyben, ez idő alatt szép sereg szót irtam le oszlopba, oldalt a forditással, külön füzetbe néhány rövid mondatot. Tanitóm ugyanis ilyeneket csinált: odaszólt egyik szolgámnak, hogy hozzon valamit, vagy forduljon meg, vagy üljön le, sétáljon, álljon és igy tovább. Erre aztán leirtam, hogy mondják ezt az ő nyelvükön. Egy könyvben megmutogatta nekem a nap, hold és csillagok alakjait, az egyenlitőt, az égőveket, a sarkköröket, számos planéta és állócsillag lajstromát. Megadta egy egész sereg hangszer nevét és leirását és nagy vonásokban a velük való bánásmód müvészetének müszavait. Miután a tanitó elment, a szavakat, forditással együtt, ábécés rendbe szedtem. Ily módon néhány nap alatt már emlitett jó emlékezőtehetségem képessé tett, hogy nyelvük titkaiba pillanthassak.
Az a szó, amit „repülő sziget“-nek, vagy „lebegő sziget“-nek forditok, eredetiben igy hangzik: Laputa. Hogy honnan és hogyan származik ez a szó, nem tudom pontosan. Lap a régi, avitt nyelven magas-at jelent, untuh pedig kormányzót, uralkodót – állitólag, szóhasonlással, igy származott az eredeti Lapuntuh-ból a mai Laputa. A magam részéről ezt a levezetést kicsit kényszeritettnek vélem. Egyszer vettem magamnak a bátorságot s néhány laputabeli tudósnak megjegyeztem, hogy véleményem szerint Laputa annyit jelent, mint lap uted – lap, határozóilag annyit tesz: napsugarak tánca a tengeren és uted annyit tesz: szárny. Nem akarok nagyképüsködni, de azt hiszem, ez a helyes megoldás; különben az igazságos olvasóra bizom, itélje meg.
Azok, akikre a király rábizott engem, kijelentették, hogy öltözékem nagyon szegényes; másnap reggelre szabót rendeltek és mértéket vétettek egy öltözet ruhához. Már ezt az operációt egészen másképpen csinálta a laputabeli szabó, mint ahogy Európában megszoktuk. Először is kvadránssal lemérte magasságomat, aztán mérce és iránytü segélyével kiszámitotta testem arányait és körvonalait: mindezt papiron. Hat nap mulva elhozta a ruhámat, nagyon rosszul volt szabva, hol bő volt, hol szük; később rájöttek, hogy az algebrai képletekben elvétett egy számot. Vigasztalásomul szolgált, hogy ezek az esetek itt igen gyakoriak és nem tulajdonitanak ezeknek nagy fontosságot.
Mig a ruhám készült, otthon maradtam és szorgalmasan bővitettem szótáramat. Mikor legközelebb az udvarnál tisztelegtem, a király beszédéből sokat megértettem már; néhány alázatos szót válaszoltam is. Ő felsége elrendelte, hogy a sziget északkeleti irányt váltson Lagoda felé, ez a szárazföldi királyság fővárosa. Kilencven mérföldnyi távolságról volt szó, amit ötödfél nap alatt megtettünk. Fogalmam se volt róla, hogyan történik a sziget mozgatása. Másnap reggel tizenegy órakor a király, sajátkezüleg, udvarának és tisztikarának kisérete mellett, három óráig játszott különféle hangszereken, egyfolytában. Majdnem megsiketültem a lármától, nem is sejtettem, mire jó ez, mig tanitóm fel nem világositott. Elmondta, hogy „e sziget lakói hozzászoktak a szférák zenéjéhez, mely bizonyos időközökben hallható. Most az udvar is részt vesz ebben a hangversenyben, mindenki azon a hangszeren muzsikál, amelyen lekinkább jeleskedik.“
Lagoda felé való utunkban őfelsége több város és falu fölött megállitotta a szigetet, hogy a nép kérvényeit átvegye. Ecélból erős köteleket bocsátottak le sulyzókkal, ezekre a kötelekre odalent rákötötték a kérvényeket, mire, mint az iskolásgyerekek papirsárkánya, felrepült a kérvény. Néha bort és élelmiszereket is kaptunk alulról, amit csigákkal huztunk fel.
Matematikai ismereteim nagyban hozzásegitettek, hogy a laputabeliek kifejezéseit, beszédmodorát megértsem. Fogalomkörük tele volt tudománynyal és zenével, ez utóbbiakhoz is értettem valamit. Gondolataikat állandóan vonalakban és idomokban fejezik ki. Ha például valamely asszonynak vagy állatnak a szépségét akarják dicsérni, rombuszokban, körökben, paralellogrammokban, elipszisekben és más mértani alakzatokban irják le, vagy zenei müszavakkal. A király konyhájában egész sereg fizikai müszert és instrumentumot találtam; ezekkel vagdalják szabályos formákba a hust, amit őfelségének feltalálnak.
Házaikat igen rosszul épitik. A falak ferdék, a szobákban egyetlen rendes sarkot nem talál az ember. Ez onnan van, hogy a gyakorlati geometriát megvetik, azt mondják, közönséges és gépies munka az. Viszont az ő utasitásaik, amiket a munkásoknak adnak, oly elfinomultak és komplikáltak, hogy ezek az egyszerü emberek nem is érthetik meg és rendesen elhibázzák az épitést. Papiron a laputabeliek igen ügyesek, a szabályokat kitünően értik és kezelik. A közönséges, fizikai cselekedetekben, életmódban mégis alig láttam nehézkesebb, félszegebb, ügyetlenebb népet. Matematikai és zenei kérdéseken kivül más körben képtelenek mozogni. Igen rosszul vitatkoznak, szeretnek ellentmondani, hacsak nincs igazuk, ami ritkán történik meg. Képzelő-erő, invenció: idegen fogalom náluk, még csak szavuk sincs ezekre a fogalmakra. Minden gondolatukat a két fentemlitett tudomány mivelésére forditják.
Sokan közöttük, főleg azok, akik csillagászattannal foglalkoznak, hisznek az asztrológiában, csillagjárásban is, bár nyiltan restellik ezt bevallani. Amin leginkább csodálkoztam: ezek nagy előszeretettel foglalkoznak napi politikával. Beleszólnak közügyekbe, állami kérdésekben véleményt mondanak és a pártnézetek árnyalatairól szenvedélyesen vitatkoznak. Ezt a hajlamot különben számos európai matematikusnál is megfigyeltem, bár e két tudomány között semminemü rokonságot nem tudok felismerni. Talán ugy képzelik, hogy valamint a legkisebb körnek ugyanannyi foka van, mint a legnagyobbiknak, éppugy a világ szabályozása és forgatása nem kiván több hozzáértést, mint amennyi egy földgömb pörgetéséhez kell. Vagy talán az emberi természet egy nagyon közönséges betegségéből származik az ilyesmi; hogy mindig azok a dolgok érdekelnek bennünket leginkább, amelyekhez semmi közünk nincsen s melyekhez sem képzettségünk, sem tehetségeink nem elegendők.
A laputabeliek állandó nyugtalanságban élnek: lelkük egy pillanatra se békül meg: mégis, ami egyre foglalkoztatja érzelmüket, nagyon kevés jelentőséggel bir az emberiség létérdekében. Állandóan azon rettegnek például, hogy az égitestek állásában valami zavar történhetik; hogy a föld, amint egyre közeledik a naphoz, végre egészen beleesik majd; hogy a nap felszine fokról-fokra kihül és megkérgesedik a kilökött lávatömegtől s majd nem világitja a többi világot; hogy a föld csaknem összeütközött legutóbb is egy üstökös farkával; hogy a legközelebbi üstökös, melynek jövetelét harmincegy éven belül várják, valószinüleg szétmorzsol bennünket; mert ha perihéliumban bizonyos távolságnyira közeledik a naphoz (amitől, számitásaik alapján, okunk van tartani), oly hőfokot ér el, mely tizezerszer nagyobb a veresen izzó vas hőfokánál, naptávolban viszont egymillió és tizennégy mértföld hosszu csóvát huz maga után, amelybe, ha százezer mértföldnyi távolságban a nucleustól, vagyis magtól belekerül a föld, azonnal tüzet fog és hamuvá ég; hogy a nap, naponta lövelve fényét és melegét, anélkül, hogy uj erőt gyüjtene, végre teljesen kimerül s megsemmisül, amivel együtt jár a föld pusztulása és mindama bolygóké, melyek a naptól kapnak fényt és meleget.
A laputabelieket annyira nyugtalanitotta és rémitgeti mindez s más effajta veszély előérzete, hogy aludni se mernek békében s az élet közönséges örömei és szórakozásai nem feledtetik velök e félelmeket. Ha reggel valamely ismerőssel találkoznak, első kérdésük, hogy van a nap kedves egészsége, milyen szinben volt, mikor lenyugodott, mikor felkelt, és hogy van-e valami remény, hogy mégse ütközünk össze az üstökössel. Az effajta beszélgetésbe ugy belemerülnek, mint a kis fiuk, amikor nagy élvezettel és mohón végighallgatnak mindenféle szellemekről és kisértetekről szóló történeteket, aztán nem mernek lefeküdni a sötétben.
Ennek a szigetnek az asszonyai igen életvidorak: nagyon megvetik férjeiket s kiváltképpen kedvelik az idegent. Van is ilyen rengeteg, a szárazföldről szállnak be, mindenféle ügyes-bajos dolgukban, városi ügyekben, üzleti utakon. Ezeket viszont igen megvetik a laputabeli férfiak, mert alacsony értelmüeknek tartják őket. Az idegenek közül válogatják aztán a hölgyek gavallérjaikat. A csunya csak az a dologban, hogy egész nyiltan és biztonságosan teszik ezt, a férj annyira el lévén merülve elmélkérdésekbe a feje bubjáig, hogy a szemeláttára udvarolhatnak egymásnak az asszony és szeretője; férjuram csak el legyen látva papirral, körzővel s a koppantó ne zavarja meg.
Az asszonyok és lányok sokat panaszkodnak azon, hogy ugy el vannak zárva ezen a szigeten: pedig gyönyörü vidék ez és ők nagy pompában és bőségben élnek, azt tehetik, ami jólesik. Ők azonban szeretnének világot látni, csakhogy a király engedélye nélkül nem szabad leszállaniok a szigetről, és ezt az engedélyt nagyon nehéz megszerezni; számos esetből kitapasztalták a férfiak, hogy a nők, ha egyszer odalent vannak, soha többé nem jönnek vissza, a levegőbe. Beszéltek nekem, egy magasrangu udvarhölgyről, több gyermek anyjáról, aki a miniszterelnök felesége volt, gazdag körülrajongott személy, férje bálványa, a legszebb palota urnője, hogy ez egyszer kiszállott Lagodában, a fővárosban, azzal, hogy beteg és szédülései vannak. Elmaradt félévig, végre küldöncöt menesztettek, hogy keresse meg és megtalálták egy sötét és piszkos csárdában, rongyok között: a ruháit eladta és abból tartott el egy vén, otromba, ferdenyaku lovászt, aki mindennap elverte és akitől alig tudták aztán elszakitani, nem akarta elhagyni. Férje szerelemmel és gyöngédséggel fogadta, nem tett szemrehányást; egy hónap mulva valahogy megszökött, ékszereivel együtt, visszament az emberéhez, azóta se hallottak róla.
Az olvasó persze azt hiszi, most holmi angol novellát mondtam el neki, és hogy ez nem a távol Indiákon tul történt. Kérem az olvasót, fontolja meg, hogy az asszonyi szeszély nem függ éghajlattól és nemzettől és hogy a nők sokkal egyformábbak, mintsem valaha hittük és szomoruan elismertük.
Egy hónap mulva elég szépen beszéltem a laputai nyelvet, tudtam válaszolni a király kérdéseire, ha fogadni kegyes volt. Őfelsége egy cseppet sem volt kiváncsi arra, hogy milyen országból jöttem és hogy ott milyenek a törvények, milyen a vallás, a történelem, ehelyett a matematikáról való nézeteim érdekelték. Amit magamról beszéltem, az egészen közömbösen hagyta és megvetően hallgatott, bár a koppantók szorgalmasan müködtek kétoldalt.