(Szerző a király és királyné mulattatására mindenféle mókát eszel ki. – Ügyeskedik a zenében. – A királyt Anglia állapota érdekli, szerző felvilágositja néhány pontban. – A király erre vonatkozó megjegyzései.)
Egyszer vagy kétszer résztvettem őfelsége reggeli fölkelésének szertartásában: gyakran láttam, hogy borotválkozik, ami első percben borzalmas hatással volt rám; tudnivaló, hogy a borotva kétszer akkora volt, mint egy közönséges kasza. Egyszer megkértem a borbélyt, adna nekem keveset abból a szappanhabból, amit leborotvált: kiszedegettem negyven vagy ötven szőrszálat, majd vettem egy darab fácskát, kifaragtam olyanra, mint a fésük fogója és egy tüvel, amit Glumdalclitch-től kaptam, apró lukakat furtam bele: ezekbe a lukakba beleerősitettem az egyes szőrszálakat, végüket kis késem segélyével ferdén lefaragtam: és igy türhető fésüt csináltam; ami éppen jól jött, mert az én fésüm fogai annyira letöredeztek volt már, hogy nem használhattam többé, másrészt nem ismertem az országban olyan ügyes kézmüvest, aki megfelelőt csinálhatott volna nekem.
Erről eszembejut egy mulatság, melyben – szabad óráimban – sok örömöm telt. Megkértem a királyné egyik szobalányát, gyüjtse össze nekem őfelsége fésüjéből a hulladékhajat, amit naponta kifésülnek, össze is gyüjtötte és mikor egész halom volt már, az udvari kárpitost, aki apróbb butoraimat készitette, két karszék faragásával biztam meg; akkorák legyenek, mint a szobámban lévők és hogy furjon apró lukakat a szék ülődeszkájába. Ezekbe a lukakba aztán a legerősebb hajszálakat befontam és csináltam olyan szép, fonott széket, amilyent Európában lát az ember sokat; mikor kész volt, odaajándékoztam őfelségének, aki nagyon örült, apró csecsebecséi közé helyezte és mindenkinek megmutatta: igen megcsodálta, aki csak látta. A királyné felszólitott, ülnék rá egyik karszékre, de én határozottan vonakodtam és megesküdtem, hogy inkább levágatom a nyakam, mintsemhogy testem becstelenebb részével érintsem az ő pompás és felséges haját, mely felséges fejét diszitette azelőtt. Csináltam ebből a hajból (mindig nagy érzékem volt ilyen aprólékos munkához) egy öt láb széles erszényt is, aranybetükkel belehimezve őfelsége nevét és a királyné engedelmével Glumdalclitchnek ajándékoztam. Őszintén szólva, inkább szemnek való kis csecsebecse volt: nagyobb pénzdarabokat nem birt el, Glumdalclitch inkább játékszernek tartotta meg.
A király nagy barátja volt a zenének és gyakran tartott hangversenyeket. Többnyire hivatalos voltam. A hangversenyterem asztalára tették a kis dobozom: a zenéből ugyan keveset vettem ki, az egész holmi fülsiketitő lárma benyomását tette rám, nem hinném, hogy a mi királyi hadseregünk minden trombitása és dobosa, ha a fülünkbe trombitálna és dobolna, ekkora zajt verne. Én hát kis szobámat a terem másik sarkába helyeztettem, lehetőleg messze a zenekartól, aztán becsuktam ajtót, ablakot, bevontam az ablaktáblákat: igy elzárva, ugy találtam, hogy igen csinos zenéjük van és szép melódiáik.
Fiatal koromban értettem valamit a spinéthez. Glumdalclitch szobájában volt egy ilyen instrumentum: hetenkint kétszer jött a zenetanár és oktatta. Spinétnek nevezem ezt a hangszert, mert sokban hasonlit ahhoz és éppenugy játszanak rajta. Egyszer az az ötletem támadt, hogy a királyt és a királynét angol muzsikával mulattatom: persze, ez nagyon nehezen ment, mert a spinét hatvan láb hosszu volt, mindegyik billentyüje egy láb, ugy, hogy kinyujtott két karommal alig tudtam átfogni öt billentyüt; másrészt az öklömmel kellett rácsapni e billentyükre, hogy lenyomjam, ez kilátástalan munka lett volna. Igy hát uj játékmodort eszeltem ki. Csináltattam két hosszu pálcát, egyik végén gömböccel; ezt bevontam patkánybőrrel, hogy ne rongálják a billentyüket és ne kopogjanak tulságosan. Most a billentyük alatt mintegy négy lábnyira keskeny falécet vonattam, ezen a deszkán futkostam aztán, a két pálcával két kezemben, amilyen gyorsan csak tudtam – ütögetve a megfelelő billentyüket – és igy elpengettem egy angol keringőt, mindkét felség nagy örömére. Mondhatom, kemény torna volt és igy is csak egy oktávon belül játszhattam, csak éppen a melódiát, a kiséretet, basszusban, már nem mellékelhettem, mintahogy szokás: ami nagyban lefokozta előadásom értékét.
A király, mint már emlitettem is, rendkivül eszes és értelmes férfiu volt. Gyakran hivatott maga elé és az asztalra tett: kihozatta dobozomból egyik kis székemet és iróasztala szélére ültetett le, három rőfnyire, ugy, hogy szembekerültem arcával. Gyakran beszélgettünk igy. Egy napon bátorságot vettem magamnak és megjegyeztem, „hogy őfelsége kiváló szellemi képességeivel nem hangzik össze az a megvetés, melylyel Európára tekint, azok után, amiket tőlem hallott: hogy az értelem ereje nem függ a test nagyságtól, sőt ellenkezőleg, nálunk az a vélekedés járja, hogy tulmagas termetü embereknek kevés az eszük, ami áll az állatokra is: például a hangyákról és a méhekről mindenki tudja, hogy sokkal értelmesebbek, mint például a bölények; és őfelsége bármily jelentéktelennek tart is engem, mégis remélem, hogy egyszer még jeles szolgálatokat tehetek birodalmának.“ A király figyelmesen hallgatott végig és kezdett jobban vélekedni felőlem. Kért, „beszélném el pontosan az angol kormányzás természetét, – mert bár az uralkodók mindig elfogultak kissé a maguk mesterségében (erre kell következtetnie abból, amit a mi uralkodóinkról mondtam) – a maga részéről nagyon örülne, ha olyasmit hallhatna, ami követésre érdemes.“
Most gondold fel, olvasóm, hányszor volt szükségem egy Ciceró vagy Demosthenes ékesszóló nyelvére, hogy drága hazám dicsőségét oly szavakban ünnepeljem, melyek összhangban állnak annak nagyságával és érdemeivel.
Azzal kezdtem, hogy a mi birodalmunk, leszámitva az amerikai gyarmatokat, egy uralkodó kormányzata alatt két nagy államból tevődik össze. Hosszan beszéltem éghajlatunkról, földünk termékenységéről. Aztán kitértem az angol parlamentre. Elmondtam, hogy ez két házból áll: az egyik, a főrendiház, csupa olyan tagokból, akik nemesi vér származottjai és nagy birtokok urai. Leirtam, ezeket milyen gondosan nevelik, tudományokban és fegyverforgatásban, hogy valamikor tanácsadói lehessenek a királynak és az országnak, hogy törvényeket alkothassanak és törvényszéket, melyet nem felebbezhet meg senki, s hogy bátorsággal és hüséggel, mint harcosok, hogy állanak készen mindig megvédeni királyt és hazát. Ezek a férfiak az ország ékességei: méltó utódai hires ősöknek, akik rangjukat nagy erényekkel érdemelték ki, s hogy ez erényeket az unokák eddig még nem csufolták meg. Ezek között néhány szent férfiu is van, akik a püspöki cim alatt tömörülnek, ezek őrködnek vallásra és tanitják a népet. Ezeket természetesen azon lelkészek közül válogatják a király hüséges tanácsadói, akik szent életükkel és nagy tudásukkal legjobban kitünnek.[1] Ők az egyház és a nemzet lelki pásztorai.
A parlament másik része, folytattam, a képviselőház; itt csupa müvelt férfi foglal helyet, kiket a nép képességükre és nagy hazaszeretetükre való tekintettel szabadon választ, hogy képviseljék az egész ország bölcseségét. Ez a magasztoscélu gyülekezet a királylyal egyértelmüen alkotja a törvényeket. Azután beszéltem törvényszékeinkről: a bölcs birákról, akik tulajdonjogi és bünügyi kérdésekben döntenek, valamint őrködnek a közbiztonság védelme felett is. Beszéltem pénzügyeinkről, bátor és fegyelmezett katonáinkról, hadi tengerészetünkről. Elmondtam, hogyan oszlanak meg a vallási felekezetek és a politikai pártok. Nem feledkeztem meg az angol sportról sem. Mindenről beszéltem, ami száz éven belül Angolországban foglalkoztatta az embereket.
Öt kihallgatás kellett hozzá, hogy mindezt előadjam: mindegyik több órát vett igénybe. A király nagy figyelemmel hallgatott végig, gyakran jegyezgetett, kérdéseket irt fel, melyekkel tisztázta a szóban forgó tárgyat.
Mikor hosszu beszédemet befejeztem, a hatodik kihallgatás végefelé, őfelsége átnézte jegyzeteit s némely kétes pontban ujra kikérdezett. Az angol nevelésügy érdekelte, „hogyan nevelik főnemeseinket életüknek első, legfogékonyabb korszakában? Hogyan egészitik ki a főrendiházat, ha valamelyik régi család kihal? Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valakit lord-dá nevezzenek ki? Hogy nem játszik-e ilyenkor szerepet az uralkodó szeszélye, vagy egy megvesztegetett udvarhölgy, vagy az a szándék, hogy a kormánypártot megerősitsék? Ezek a lordok mennyire ismerik az ország törvényeit? Hogyan jutnak ezekhez az ismeretekhez? Hogy kapzsiságtól, pártoskodástól tiszták-e minden esetben, hogy vesztegetés, vagy még gonoszabb szándék soha célt nem ér közöttük? Hogy ama szent lordok, akikről beszéltem: a püspökök, mindig vallásos dolgokban való nagy jártasságuk vagy kegyeletes életmódjuk következtében választatnak-e, hogy sohasem alkalmazkodtak-e a korviszonyokhoz, mikor még alacsonyabb rangu lelkészek voltak? Hogy nem volt-e köztük soha, aki hizelgett a főrendeknek, s azoknak parancsát rabszolgamódon teljesitette még akkor is, mikor már a parlament tagja volt?“
Azt is tudni óhajtotta, „hogyan választják azokat, akiket képviselőknek neveztem? Hogy a pénzeszacskó nem játszik-e szerepet s nem hat-e az alacsony népre oly irányban, hogy inkább annak gazdáját választják meg, mint más valakit? Hogy lehet az, hogy vannak, akik szeretnének bejutni ebbe a gyülekezetbe, mely annyi fáradsággal és költséggel jár, sokszor családokat tesz tönkre, mert hiszen azt állitottam, hogy külön fizetést nem kapnak? Ez a hazaszeretetnek és erénynek oly foka volna, hogy kénytelen kételkedni benne, vajjon őszinte-e az ilyen hazaszeretet és erény, éppen azért nagyon szeretné tudni, hogy ezek a hazájukért ennyire lelkesülő urak nem abban a hitben választatják-e meg magukat, hogy egy romlott és titokban praktikázó minisztérium titkos szolgálata bőségesen kárpótolja majd őket?“ Röviden: a király számos kérdést tett fel, alaposan kikérdezett, s volt néhány olyan megjegyzése, melyeket ismételni nem látom helyénvalónak.
Abban az irányban is bővebb felvilágositásokat kért, amit törvénykezéseinkről beszéltem neki. Hála istennek, e pontban otthon voltam: néhány évvel ezelőtt volt hosszadalmas pöröm a biróságnál, ami csaknem tönkretett anyagilag, nem mintha nem nyertem volna meg a pert: megnyertem, de nekem kellett fizetni a költségeket. A király érdeklődött, mennyi idő kell ahhoz, hogy pontosan megállapittassék az igazság és igaztalanság és milyen költségekkel jár ez? Hogy szabad-e az ügyvédeknek oly gonosztevőket és védeni, akiknek büne nyilvánvaló? Hogy felekezeti és politikai pártoskodás nem dobhat-e sulyokat az igazság serpenyőjébe? Hogy az ügyvédeket általános jogfogalmakra, vagy hazai és vidéki szokásokra tanitják az egyetemen? Hogy az ügyvédek és a birák részt vesznek-e ama törvények fogalmazásában, melyeket olyan szabadon alkalmaznak? Hogy minden szempontból kellőleg megbeszélik-e a kérdéseket? Hogy szegény emberek-e és nem szoktak-e néha meggazdagodni? Hogy nem fogadnak-e el pénzbeli jutalmat a védelemért, vagy csak a véleményükért is? Különösen azt a kérdést hangsulyozta, vajjon a birák és ügyvédek részt vesznek-e az alsóház müködésében?“
Majd rátért pénzügyeinkre. Kijelentette, „hogy emlékezőtehetségem, ugy látszik, gyenge. Kiadásainkat ugyanis évi öt-hat millióra becsültem, mikor pedig a részletekre kitértem, ugy vette észre, kijött ennek az összegnek a duplája is. Jegyzeteiből kitünik, hogy kiadásaink kétszer akkora összeget tesznek ki, mint bevételeink. Ő, a maga részéről remélte, hogy tanulhat tőlünk valamit, de számitásaiból kitünt, hogy nagy hibák vannak nálunk. Ha hisz a szavaimnak, akkor viszont nem érti, hogy egy állam, mely ebből a szempontból ugy tekintendő, mint akármelyik magánember, hogy adhat ki többet, mint amennyit bevett? Hogy kik a mi hitelezőink és miből fizetjük ki adósságainkat?“ Csodálkozását fejezte ki afelett, amiket költséges hadviselésünkről beszéltem, „kétségkivül“ – mondotta – „nagyon civakodó ország lehet az, vagy nagyon gonosz szomszédai lehetnek, vagy a generálisok rengeteg pénzt kell zsebrevágjanak.“ Megkérdezte, „mi közünk nekünk más ország belső ügyeihez, hacsak nem sértik a mi érdekeinket?“ Főképen pedig azon csodálkozott, hogy „minek kell fizetett és költséges katonaság béke idején is?“ Hozzátette, „hogy nem érti: ha csupa olyan személy felügyelete és vezetése alatt állunk, akiket e célra magunk választottunk, hogy akkor kitől és mitől félünk, vagy mi ellen és ki ellen kell küzdenünk? Hogy az ember házatáját ő maga, a cselédje és a gyermekei nem védhetik-e meg jobban, mint néhány tucat naplopó, akiket az uccán szedtek fel s néhány garassal fizetnek, s akik sokkal több pénzt szerezhetnének azzal, hogy átmetszik a torkunkat?“
Hangosan nevetett azon a „furcsa aritmetikán“, ahogy ő nevezte, amivel a lakosságot „felekezeti és politikai pártok szerint beosztottam“. Nem értette, hogy lehet az, „hogy olyan férfiak, akik az államra nézve káros nézeteket táplálnak, kényszerithetők legyenek e nézetek megváltoztatására, mig arra kényszerithetők ne legyenek, hogy e nézeteket elhallgassák? Mert ha az első eset zsarnokságot jelent, a második viszont az állameszme gyengeségét. Az embereknek meg szokták engedni, hogy mérget tarthassanak a szobájukban: azt soha, hogy ezt a mérget eladják.“
Megjegyezte még, hogy „játékokról is beszéltem, de nem tettem hozzá, mely korban vehetnek részt az emberek ilyenben és hogy a játékos kedv nem haladja-e meg néha a vagyont s hogy nem fordul-e elő néha, hogy alacsony és éretlen emberek vagyonhoz jutnak ily módon, vagyonhoz és függetlenséghez, hogy aztán felsőbb osztályok tagjai közé keveredve, alacsony szokásokat plántáljanak át, azokat megrontsák s káros ügyességükre megtanitsák?“
Végtelenül csodálkozott azon, amit az utolsó század történetéről elmondtam. Hiszen az egész történelem, ugymond, tele van összeesküvéssel, lázadással, gyilkossággal, felkeléssel, számüzetéssel; csupa gonosz következmény, amit csak kapzsiság, pártoskodás, hütlenség, kegyetlenség, düh, bolondság, gyülölet, irigység, bujaság, rosszakarat és gonosz becsvágy maga után vonhat.
Egy ezután következő kihallgatáson őfelsége röviden összefoglalta mindazt, amit addig elbeszéltem neki. Összeegyeztette válaszaimat, aztán a tenyerébe tett, szeliden megsimogatott és a következő szavakat intézte hozzám (sohasem fogom elfelejteni szavait és azt a hangot, melylyel beszélt!): „Kedves kicsi Grildrig barátom, maga igen tiszteletreméltó dicshimnuszt zengett a maga hazájáról. Én pedig azt tanultam a maga beszédéből, hogy tudatlanság, lustaság és bün a legmegfelelőbb tulajdonok, melyek révén maguknál törvényhozóvá lehet valaki: hogy a törvényeket azok magyarázzák és alkalmazzák, kiknek minden érdeke és ügyessége azokat elferditeni, összezavarni, megtagadni. A maguk országában igenis lehettek olyan alapintézmények, melyek eleinte a nép javát célozták, de ezek régen megfogyatkoztak már s ami maradt belőlük, megromlott. Abból, amit előadott nekem, kiderült, hogy valamely nagy hivatal betöltéséhez nem kellenek nagy erények. Az se igaz, hogy erények révén szereznek nemesi rangot egyesek, vagy hogy a papokat jámborság és tudás; a katonákat bátorság és hűség; a birákat igazságosság; a szenátorokat hazaszeretet és a tanácsosokat bölcseség révén választják meg. Ami magát illeti, kedves kicsi Grildrig, maga az életének nagyobb részét utazásokban töltötte el s azért remélem, nem ismeri hazájának büneit. Mindabból, amit elbeszélt nekem s amit kérdésekkel nagy nehezen és nagy erőlködve kicsikartam magából, azt kell következtetnem, hogy az embereknek az a fajtája, melyből származik, a legromlottabb és nyomorultabb mindazon férgecskék között, melyeknek a természet valaha helyet adott e szép földgolyó felületén.“