(Szerző néhány kalandja. – Egy bünöst kivégeznek. – Szerző a hajózás tudományában jeleskedik.)
Alapjában nagyon boldogan éltem volna, ha kicsinységem nem válik néhány nevetséges és borzasztó eset okozójává. Ezek közül nehányat bátor leszek elbeszélni. Glumdalclitch gyakran kivitt a várkertbe, kivett a dobozból, tenyerébe fogott, vagy letett a földre, hogy járkálhassak. Egy napon a törpe (még mielőtt a királyné elajándékozta) kilopózott utánunk. Kis dajkám letett a földre és találkoztunk egy törpe almafa alatt, amit brobdingnag-i nyelven is igy hivnak: és én nem állhattam meg, hogy goromba célzást ne tegyek, mely közte és a fa között bizonyos szójátékban kapcsolatot fejezett ki. A vásott fickó megvárta, mig a fa koronája alá kerülök és akkor megrázta: vagy egy tucat, hordónagyságu alma zuhogott le kétoldalt, ijedtemben lehajoltam, mire egy alma hátamra esett, ugy, hogy elterültem a földön – de nem sérültem meg és kérésemre megbocsátottak a törpének, tekintve, hogy én kezdtem az ingerkedést.
Egy másik napon Glumdalclitch letett a puha pázsitra, mig ő és a nevelőnő kissé távolabb sétált. Egyszerre oly heves jégeső szakadt ránk, hogy levert a lábamról és amint igy feküdtem, a jég ugy puffogott a hátamon, mintha kemény tennis-lapdákkal hajigálnának. Nagy erőlködéssel, négykézláb menekültem és elbujtam egy tuja-fa ágai közé, de ugy tele voltam tetőtől-talpig daganatokkal és kék foltokkal, hogy három napig nem hagyhattam el a házat. Az olvasó ne csodálkozzék ezen: a természet Brobdingnagban mindent oly méretekben hoz létre, hogy ott egy jégszem tizszer akkora mint Európában; tapasztalásból állithatom ezt, mert néhány jégszemet lemértem.
Ebben a kertben még egy igen veszélyes kalandon mentem keresztül, mikor egyszer kis dajkám, eléggé biztosnak látszó helyen letett a földre és magamra hagyott (gyakran kértem erre, hogy zavartalanul átengedhessem magam gondolataimnak). Ezuttal, kényelemből, nem hozta magával a dobozt, melyben laktam. Néhány hölgy társaságában a kert más részébe mentek sétálni. Mikor már olyan messze voltak, hogy nem is hallhatták kiáltásom, jött egy kis fürjészkutya, melynek gazdája véletlenül erre járt, szájába vett, elszaladt velem, elvitt a gazdájához, szép óvatosan letett a földre és a farkát csóválta. Szerencsére olyan jól nevelt kis kutya volt, hogy fogai között nem sérültem meg, még csak a ruháimat se tépte el. Gazdája, egy szegény kertész, aki igen jól ismert, mindig nagyon jól bánt velem; igen megrémült, felemelt a földről és megkérdezte, hogy vagyok? amire én nem tudtam válaszolni, mert egészen elállt lélegzetem az ijedtségtől. Mikor egy kicsit magamhoz tértem, elvitt kis dajkámhoz, aki közben visszament arra a helyre, ahol hagyott és halálos aggodalomban volt miattam, hogy nem talált és kiabálására nem válaszoltam. Összeszidta a kertészt, a kutyáját, az esetet különben elhallgatták és nem tudták meg az udvarnál, kis dajkám félt a királyné haragjától, a magam részéről pedig ugy vélekedtem, hogy ez a kaland, ha kiderül, semmiképpen nem öregbiti tekintélyemet.
Ez az eset óvatosabbá tette Glumdalclitch-t: ezentul, ha házon kivül voltunk, soha nem tévesztett szem elől. Ez nekem kellemetlen volt és inkább sokszor elhallgattam, ha valami történt velem. Egyszer például kánya kóválygott a fejem fölött: le is csapott és meg akart ragadni a karmaival. Kardot rántottam és elzavartam. Máskor felmásztam egy vakondturásra és nyakig süppedtem a lyukba, melyből az állat kidobálta a földet. Holmi emlitésre sem érdemes hazugságot találtam ki, hogy ruháim mocskos állapotát megmagyarázzam. Egyszer csontomat törtem: egy csigaházban botlottam meg, mikor sétaközben lehorgasztott fejjel szegény hazámra gondoltam.
Már nem emlékszem rá, vajjon örültem-e neki, vagy boszantott, látván, hogy a kis madarak egyáltalában nem ijedtek meg tőlem, ha utjaink keresztezték egymást: alig rőfnyire tőlem nyugodtan szedegették a magokat, gilisztákat, mintha senki se közeledne feléjük. Emlékszem, egy rigó egyszer odáig ment a szemtelenségben, hogy csőrével kikapta kezemből a kalácsomat, amit csak az imént kaptam Glumdalclitch-től reggelire. Ha meg akartam fogni egy ilyen madarat, vakmerően nekem jött, megcsipte a kezemet, ugy hogy örültem, ha eldughattam előle: aztán nyugodtan folytatta a keresgélést, egyet csipogott és nem törődött velem. Egyszer nagyon méregbe jöttem, fogtam egy erős dorongot és ugy hozzávágtam egy tengelicéhez, hogy menten felborult: két kézzel ragadtam meg és diadallal vittem kis dajkámhoz, hogy majd eldicsekszem neki. De utközben kiderült, hogy a madár csak elkábult; egyszerre magához tért és dacára, hogy óvatosan eltartottam magamtól és körmeit, csőrét nem használhatta: szárnyaival jobbról-balról oly hevesen kezdte csapkodni a fejemet, hogy huszszor is azon voltam: inkább eleresztem. Kinos helyzetemből egy szolga mentett ki, kitekerte a madár nyakát és másnap, a királyné parancsára, feltálalták nekem ebédre. A tengelice, ahogy igy magam elé képzelem, valamivel nagyobb volt, mint egy struc.
Az udvarhölgyek gyakran meghivták Glumdalclitch-et és megkérték, hozna magával, hogy láthassanak és foghassanak. Gyakrn tetőtől-talpig levetkőztettek és betettek a keblükbe, ami nagyon kellemetlen és ellenszenves érzés volt, mert, hogy őszinte legyek, a bőrükből nagyon kellemetlen illatu párák áradtak. Ezt nem azért mondom, mintha pletykálni akarnék eme hölgyekről, kiket nagyon tiszteltem és becsültem, de gondoljuk meg, hogy szaglószervem, kicsinységemhez képest, sokkal élesebb volt s hogy ezek az igen tisztelt hölgyek amellett éppen olyan elragadóak lehettek a kedvesük szemében, mint hasonló rangu angol nők. És természetes szagukat még sokkal elviselhetőbbnek találtam, mint illatszereiket: ez utóbbiaktól gyakran elájultam. Emlékszem, egyszer Liliputban, mikor aznap sokat mozogtam, egyik barátom panaszkodott, hogy nem lehet elviselni a szagomat. Pedig ebben a tekintetben sokkal tisztább vagyok, mint a legtöbb angol férfi. Természetesen ennek a barátomnak szaglószerve az enyémhez képest annyival élesebb és finomabb volt, mint az enyém, a brobdingnag-beliekhez viszonyitva. E ponton meg kell jegyeznem, hogy kivételt csak királynőm és a kis Glumdalclitch képezett: ezeknek az illata igen kellemesen és jólesően hatott rám.
A legkellemetlenebb mégis az volt, mikor az udvarhölgyek közt tartózkodtam, hogy látnom kellett: ezek a nők ugy tekintettek, mintha nem volnék se férfi, se nő: néha meztelenre vetkőztek előttem, mig én ott álltam a toalett-asztalon, alig nehány lábnyira meztelen bőrüktől. Meztelenségük különben a legkevésbé sem hozott kisértésbe, vagy keltett más indulatot bennem, mint undort és ellenszenvet: bőrük oly durva, egyenetlen és tarka volt az én szememben, tányérnagyságu foltokkal, szeplőkkel, szőrszálakkal, melyek itt-ott madzagvastagságuak voltak, nem is beszélve testük egyéb részleteiről. Aztán meg minden további ceremónia nélkül szükségleteiket is elvégezték jelenlétemben; háromtonnás edények szolgáltak erre a célra, melyek nagyon gyakran egyszerre teltek meg. Volt köztük egy nagyon csinos, vidám, tizenhatéves leány: ez néha szétterpesztett lábakkal ráültetett mellbimbóira és más, sajátságos tréfákat is kieszelt, olyanokat, hogy az olvasónak meg kell bocsátania, ha nem térek ki a részletekre. Annyira ellenszenves volt nekem ez az enyelgés, hogy megkértem Glumdalclitch-t, gondoljon ki valamit, hogy ne kelljen többet találkoznom ezzel a hölgygyel.
Egy napon eljött hozzánk a nevelőnő unokafivére és kért bennünket, kisérjük el őt, kivégzés lesz. Az elitélt ennek az urnak egyik legjobb barátját gyilkolta volt meg. Glumdalclitch, bár természettől gyöngédszivü leányka volt, ráhagyta magát venni, hogy velök tart; a magam részéről kiváncsiság fogott el, bár nem szeretem az effajta véres jeleneteket. Az elitéltet székre kötözték, mely a vérpadon állott: negyven láb hosszu pallossal egy csapásra szelték le a fejét. A vénákból és artériákból oly magasra szökkent fel a vér, hogy a versailles-i szökőkutakat nem is hasonlithatom e vérsugárhoz és a fej olyan dübörgéssel esett a földre, hogy összerázkódtam, bár fél angol mérföldnyi távolságból néztem a kivégzést.
A királyné, aki szivesen hallgatta utazásaim történetét, s aki minden alkalmat felhasznált, hogy felviditson, ha szomorunak látott: egyszer megkérdezte, hogy tudok-e bánni evezővel és vitorlával és hogy nem tenne-e jót az egészségemnek effajta testgyakorlat? Mondtam, hogy értek hozzá, mert bár tulajdonképpen seborvos vagyok a hajón, veszélyes helyzetekben sokszor kellett ugy dolgoznom, mint egy közönséges matróznak. Azonban nem tudom elképzelni, hogy mutassam be ügyességem Brobdingnag-ban, ahol a legkisebb csolnak nagyobb, mint a mi hadihajóink, meg aztán akkora csolnak, mint amilyen nekem kell, aligha járhatna az ő folyóikon. Őfelsége erre kijelentette, hogy „ha megadom a méreteket, saját asztalosával csináltat nekem megfelelő csolnakot és gondoskodik vizről is, ahol vitorlázhatók“. Az asztalos igen ügyes ember volt és vezetésem alatt tizenegy nap folyamán csinált nekem egy pompás kis vitorlás csolnakot, teljes felszereléssel, amibe volt hely hat magamfajta embernek. A királyné ugy el volt ragadtatva, mikor meglátta a kis remekmüvet, hogy ölbekapta és bevitte a királyhoz, aki rögtön beletette egy vizzel telt ciszternába, beleültettek, de a viz oly sekély volt, hogy nem használhattam evezőimet. A királyné ekkor csináltatott fából egy tartályt, háromszáz láb hosszut, ötven láb széleset és nyolcvanegy láb mélyet, ezt jól bekenték szurokkal, hogy ki ne folyjon a viz és egy külső szobának a fala mellé állitották. A tartályon oldalt volt egy csap, melyen keresztül levezethettük a vizet, ha megposhadt, két szolga aztán kényelmesen megtöltötte ujból. Ebben a csolnakban evezgettem ezután a magam és a királyné meg az udvarhölgyek mulattatására: ügyességemmel és fürgeségemmel nagyon meg voltak elégedve. Néha meg felfeszitettem a vitorlát és kormányoztam. A hölgyek legyezőkkel hajtották felém a szelet, ha meg kifáradtak, két szolga fujt levegőt a vitorlák alá, igy bizonyitottam be a vitorlák és kormány kezelésében való jártasságomat. Ha meguntuk a játékot, Glumdalclitch visszavitte csolnakomat szobájába és felfüggesztette egy szögre száradni.
Egy ilyen csolnak-kirándulás alkalmából oly kalandban volt részem, mely könnyen életembe került volna. Egyik hölgy, mikor jólelküen felemelt, hogy beletegyen a csolnakba, véletlenül kiejtett a kezéből: negyven láb magasságból estem és feltétlenül ott pusztulok, ha szerencsére nem áll ki a derék asszony kebléből egy gombostü: ebben fennakadt a ruhám és a nadrágtartóm és igy lógtam a levegőben, mig Glumdalclitch segitségemre nem sietett.
Máskor egy ügyetlen szolga, aki viztartályomat rendesen megtöltötte, a vederből gondatlanul beleöntött egy véletlenül odakerült nagy békát. A béka elrejtőzött a viz fenekén, de mikor evezni kezdtem, hirtelen feljött, felkapaszkodott a csolnakomra és sulyával annyira lenyomta annak egyik oldalát, hogy a másik oldalra nehezedve alig tudtam fentartani az egyensulyt. Aztán beugrott a csolnak közepére, átugrott a fejem fölött, undoritó, ragadós nyálkával boritva el vállaim és arcom. Nagy fejével valami hihetlenül otromba és rut szörnyeteg volt: mégis arra kértem Glumdalclitch-t, ne segitsen nekem, majd elbánok vele magam is. Egy evezővel addig ütöttem a fejét, mig megunta és vosszaugrott a vizbe.
Brobdingnag-i tartózkodásom alatt azonban legnagyobb veszélybe egy majom döntött, mely az egyik szakács tulajdona volt. Glumdalclitch bezárt a szobájába, valami dolga volt, vagy meglátogatott valakit. Nagy forróság volt, a szoba ablakát nyitva hagyták és nyitva volt annak a nagyobbik doboznak az ablaka is, melyben, kényelmi szempontból, tartózkodtam. Hát amint nyugodtan, gondolkodva üldögéltem az asztalom mellett, egyszerre hallom, hogy valami nagy zuhanással beugrik az ablakon és fel és alá ugrándozik a szobában. Bár igen megijedtem, mégis kinéztem az ablakomon és ekkor egy mókás, furcsa állatot pillantottam meg: mindenféle furcsa fintort vágott, odajött a dobozomhoz, kiváncsian nézegette, bekukkantott az ajtón és az ablakon. A doboz legszélső sarkába huzódtam vissza, de mikor a majom mind kiváncsiabban kezdett szimatolni, ugy megrémültem, hogy elvesztettem lélekjelenlétem. Hiszen legegyszerübb lett volna, ha elbujok az ágy alá. A majom, miután egy ideig szimatolt és fintorgott, végre megszagolt engem: benyujtotta egyik kezét ablakomon, egészen ugy, ahogy a macskák játszanak egerekkel és minden huzódozkodásom dacára, megcsipett a kabátom szárnyánál. Kirántott, áttett a másik kezébe és a melléhez szoritott, mintha meg akarna szoptatni, vagy ahogy majmok kis macskákat szoktak magukhoz szoritani. Mikor ellenálltam, oly erővel szoritott, hogy jobbnak láttam, ha átengedem magam enyelgéseinek. Az egyik kezével ugyanis gyöngéden simogatta az arcomat: alapos okom volt hinni, hogy kicsiny majomnak tart. Egyszerre megzörrent az ajtó, mintha valaki be akarna jönni, ekkor a majom felriadt, kiugrott az ablakon, fel a bádogcsatornán, három lábbal kapaszkodott, a negyedikbe fogott engem és felmászott a szomszéd ház tetejére. Hallottam, amint Glumdalclitch hangosan felkiált az ablakban: szegény leányka csaknem elvesztette az eszét, az egész kastély felriadt, szolgák jöttek, lajtorjákkal. Az udvarról százan meg százan nézték, hogy ül velem a majom a háztető legszélső csucsán, hogy szorit magához az egyik kezével és hogy etet a másikkal; pofazacskojából ugyanis mindenféle magokat szedett ki és beletömte erővel a szájamba, ha nem akartam elfogadni. Sokan nem állhatták meg, hogy ne nevessenek, ezekre igazán nem lehet haragudni, mert ez a látvány valóban nevetséges volt minden szemlélő számára, kivéve engem. Egyesek kövekkel dobálták a majmot, hogy eleresszen, ezt az eljárást azonban gyorsan betiltották, mert könnyen engem érhetett volna egy kő.
Végre lajtorját támasztottak a házhoz és néhány szolga felmászott. Mikor a majom ezt látta, hirtelen eleresztett és ráejtett egy fedőcserépre – három lábbal ugyanis nem tudott elég gyorsan menekülni – és megugrott. Ott feküdtem most a cserepen és minden pillanatban azt vártam, hogy valami szél elkap és lesodor: ötszáz rőfnyire a föld felszinétől, vagy hogy elszédülök és fejest zuhanok a csatornán keresztül, de ekkor egy derék fiu, kis dajkám egyik szolgája, odaért, gyorsan belecsusztatott nadrágzsebébe és épségben leszállitott a földre.
Majdnem megfulladtam volt attól az undoritó kotyvaléktól, amit a majom a szájamba gyömöszölt: kis dajkám tűt szedett elő és kikotorta vele a szájamat, utána hányni kezdtem, ami nagymértékben megkönnyitett, mindazonáltal oly gyönge voltam és annyira tele kék foltokkal, az ostoba állat szorongatásai következtében, hogy tizennégy napig nem hagyhattam el az ágyat. A király, királyné és az egész udvar naponkint érdeklődött hogylétemről, a királyné többször személyesen meglátogatott betegségem alatt. A majmot leölették és szigoru rendeletet bocsátottak ki, hogy semmi effajta állatot nem szabad a palota közelébe hozni.
Mikor felépülésem után meglátogattam őfelségét, hogy érdeklődését és jóságát megköszönjem, kegyes volt kalandomon tréfálkozni. Megkérdezte: „milyen gondolataim és elmélkedéseim voltak, mikor a majom kezében feküdtem, izlett-e az étel, amivel etetett s hogy a háztetőn lengedező friss levegő hozzájárult-e étvágyam fokozásához?“ Szerette volna tudni, „mit tettem volna hasonló körülmények között, ha otthon vagyok hazámban?“ Azt feleltem őfelségének, hogy „Európában csak olyan majmokat ismerünk, melyeket látványosságként hoznak idegen földrészekből s hogy ezek oly kicsinyek, hogy kényelmesen elbánnék egy tucattal, ha vakmerően meg mernének támadni“. Ami pedig ezt a borzalmas állatot illeti, melylyel legutóbb szerencsém volt összeköttetésbe kerülhetni (hiszen akkora volt, mint egy elefánt!), sajnos, ijedtemben megfeledkeztem a kardomról (e szónál büszkén kiegyenesedtem, kifeszitettem a mellem és rácsaptam kardom markolatára), különben olyan sebet ejtettem vala a vakmerő támadó kezén, hogy sebesebben kapta volna vissza, mint ahogy kinyujtotta értem“. Mindezt annak az embernek határozott hangján jelentettem ki, aki nem óhajtaná, hogy bátorságát kétségbevonják. Szavaim azonban csak hangos hahotát keltettek; azok is alig tudták a nevetést elfojtani akiket őfelsége jelenléte tiszteletteljes hallgatásra kötelezett. Ekkor megfontoltam, hogy olyan emberekkel szemben, akik minden tekintetben annyira felette állanak az összehasonlitásnak, mint ők, hiábavaló törekvés becsületünket védelmezni. S mégis, ezt a megfontolást gyakran idéznem kellett, a magam védelmére, mikor Európába visszatérve találtam olyan inaskákat, akik minden születési, szellemi és müveltségi alacsonyságuk mellett fontoskodva egy vonalra helyezik magukat az ország legkiválóbb emberével, becsületbeli kérdésekben.
Naponta volt valami adoma, amit velem kapcsolatban szájról-szájra adtak az udvarnál: Glumdalclitch, bármennyire szeretett is engem, soha nem mulasztotta el, hogy a királynénak besugja, ha valami tréfás dolog történt velem; a királynét ugyanis nagyon mulattatta az efféle. Egyszer a kislány nem jól érezte magát és nevelőnője elvitte sétálni jó egy órányira a várostól, hogy friss levegőt szijjon. Kiszállva a kocsiból, egy kis ösvényre tértek, mely a mezőbe kanyargott. Glumdalclitch utazódobozomat letette a földre és én kiléptem, hogy egy kicsit sétáljak. Az uton egy halom tehéntrágya hevert és én nem állhattam meg, hogy ügyességemmel és fürgeségemmel a hölgyek előtt kérkedve, átugorni ne próbáljam. Nekiszaladtam, de tulrövidre vettem az iramot és pont a közepébe ugrottam bele, térdig. Nagynehezen kikecmeregtem a bajból, de egy szolgának, zsebkendővel, alaposan le kellett törülgetni, annyira tele voltam trágyával. Gyorsan bevittek a dobozba és hazavittek, a királyné azonban megtudta az esetet és a szolga is terjesztette, nehány napig aztán rajtam mulatott az egész udvar.