(Szerzőt látni óhajtják az udvarnál. – A királyné megveszi szerzőt a bérlőtől és odaajándékozza a királynak. – Szerző őfelsége nagy tudósaival vitázik. – Az udvarnál szerzőnek lakosztályt rendeznek be. – Szerző nagy kegyben áll a királynőnél. – Szerző hazája becsületéért helyt áll. – Szerző civódása a királyné törpéjével.)
Ilyen munka nap-nap után, nem maradhatott hatástalan. Néhány hét mulva jelentékeny változás állott be egészségemben. Mennél többet keresett rajtam a gazdám, annál telhetetlenebb lett. Elvesztettem étvágyamat és ugy lefogytam, hogy csak ugy lötyögött rajtam a bőr. A bérlő végre észre is vette ezt és arra következtetett, hogy nemsokára meghalok, igy hát azon volt, hogy utolsó napjaimban minél többet vegyen be rajtam. Mig igy számolgatott, egy sardral, vagyis kamarás jelent meg, az udvar küldötte, rendelettel, hogy azonnal vigyenek fel őfensége a királyné és hölgyeinek mulattatására. A hölgyek között volt, aki már látott engem és csodákat beszélt őfelségének szépségemről, jó modoromról, értelmességemről, izlésemről. Őfelsége el volt ragadtatva tőlem. Térdreestem és azt a kegyet kértem, hogy királyi lábát megcsókolhassam, de ő kegyesen kis ujját nyujtotta felém, amit két kézzel öleltem át és csücskét ajkaimmal illettem, nagy áhitatot negélyezve. Őfelsége aztán kérdéseket intézett hozzám, hogy hol lakom, hol a hazám, merre jártam a világban. Világosan, néhány szóban válaszoltam. Megkérdezett, „volna-e kedvem az udvarnál maradni?“ Hajlongva válaszoltam, „hogy gazdám rabszolgája vagyok, de ha tőlem függene, boldog és büszke volnék, ha életemet őfelsége szolgálatára szentelhetném“. Ekkor megkérdezte gazdámat, „eladna-e neki jó áron?“ Gazdám, aki különben is tartott tőle, hogy hamarosan elpusztulok, kész volt megválni tőlem és ezer aranyat kért. Azonnal kiutalták neki. Mindegyik arany akkora volt, mint hatszáz tallér, de az ország méreteihez arányitva és tekintve az aranynak itteni nagy árfolyamértékét, az összeg alig tett ki annyit, mint ezer angol ginea. Ekkor azt kértem még, hogy „tekintve, hogy e perctől fogva őfelsége legalázatosabb alattvalója és vazallusa vagyok, engedtessék meg, hogy Glumdalclitch, aki oly gyöngéden és hüen s annyi hozzáértéssel bánt velem, szintén szolgálatában maradhasson, mint dajkám és oktatóm.“
Őfelsége ebbe is beleegyezett, gazdám is szivesen látta, hogy leánya udvarképes lesz, a szegény kis leány pedig alig tudta elrejteni örömét. Volt gazdám elbucsuzott tőlem, megjegyezve, hogy ime, milyen jó állást szerzett nekem, amire egy szót se válaszoltam, csak könnyedén biccentettem a fejemmel.
Őfelsége észrevette hideg magatartásom és mikor a bérlő távozott, megkérdezte, mi okom volt erre. Alázatosan válaszoltam: „hogy nem tartozom hálával volt gazdámnak, ha csak azért nem, hogy nem csapott agyon egy tehetetlen és ártatlan teremtést, amit a földjén talált és hogy ezért a szivességért bőségesen megszolgáltam neki azzal a vagyonnal, amit a mutogatásom árán és eladásommal szerzett. És hogy az a munka, amit szolgálatában végeztem, elég lett volna ahhoz, hogy nálam tizszer erősebb igavonó állatot elpusztitson. Egészségemet különben erősen megviselte a robot. A nap minden órájában mulattatnom kellett a csőcseléket és ha gazdám nem tartott volna tőle, hogy hamarosan elpusztuulok, őfelsége nem kapott volna meg ilyen olcsón. De most, hogy nem kell félnem többé, ily nagy és nemes királynő pártfogása alatt, ki valóban ékessége a természetnek, kedvence a világnak, gyönyörüsége az alattvalóknak és a teremtés főnix-madara – ugy érzem, volt gazdám feltevése alaptalan – máris éledni érzem erőimet, legfelségesebb jelenlétének jótékony hatása alatt.“
Ez volt beszédem summája: nagy erőlködések közt és sok dadogással voltam képes elmondani. A beszéd utolsó része e nép sajátos stilusában történt. Glumdalclitch-től tanultam néhány megfelelő mondatot, mig ideértünk.
A királyné, aki nagy elnézéssel hallgatta végig erőlködésem, meg volt lepetve, hogy ennyi szellemet és modort tapasztal ilyen apró állatkában, mint én vagyok. Kezébe vett és bevitt a királyhoz, aki szobájába vonult volt vissza. Őfelsége, igen komoly és fenséges magatartásu uralkodó, első pillanatra nem méltatva behatóbb szemléletre, hidegen azt kérdezte a királynétől: „mióta mulatja magát splacnuck-ok tenyésztésével?“ – annak nézett, amint őfelsége tenyerén feküdtem, hasmánt. De a királynő, akinek rendkivül sok humora volt és igen éles észjárása, szépen talpraállitott engem az iróasztalon és meghagyta, számolnék be magamról a királynak. Néhány szóban megtettem ezt is és erre beengedték Glumdalclitch-et, aki eddig az ajtó előtt állt és alig tudta türtőztetni magát, annyira féltett. A kis leány igazolta őfelsége előtt szavaimat, hogy miként érkeztem atyja házához s mi minden történt azóta.
A király, müveltség dolgában bármelyik alattvalójával vetekedő férfi, különösen a filozófiában és matematikában képezte magát szokatlan fokra. Látván, hogy egyenesen járok (mielőtt még megszólaltam volna), kijelentette, hogy nyilván önmüködő kis szerkezet vagyok (Brobdingnag népe igen ügyes efajta konstrukciókban) és hogy igen nagy müvész volt, aki szerkesztett. De mikor hallotta a hangomat is és rájött, hogy szabályszerü és helyes mondatokban beszélek, értelmes szavakkal, ekkor alig tudta elrejteni álmélkodását. Azzal a beszámolóval, amit idejöttömről adtam, semmiképen sem volt megelégedve, azt hitte, ezt az egész történetet Glumdalclitch sütötte ki az apjával, ezek tanitottak meg beszélni is, hogy annál nagyobb árat kapjanak értem. Ezzel a feltevéssel több kérdést intézett hozzám, de én mindig értelmes válaszokat adtam, mely válaszoknak semmi hiánya nem volt, eltekintve rossz kiejtésemtől; és leszámitva néhány közönséges és parasztos szót, amit a bérlő házában tanultam, s melyek az udvar pallérozott beszédmodorához nem illettek.
Őfelsége három kiváló tudósát hivatta, szokás szerint ezek voltak heti beosztásban. Ezek az urak nagy figyelemmel és tüzetesen vizsgálták egy ideig alakomat: a végén nagyon különböző véleményeket nyilvánitottak. Abban mind a hárman megegyeztek, hogy nem szabályszerü és természetes uton kellett létrejönnöm, ugyanis nem találnak rajtam szerveket, melyek alkalmasak életfentartásomra: sem fára mászni, sem lukat furni a földbe nem tudok. Fogaimat hosszan vizsgálták és arra következtettek, hogy husevő állat vagyok, másrészt azonban sokkal gyengébb vagyok a legtöbb négylábunál. A földi egér, mely nagyságban hasonlit hozzám, sokkal fürgébb nálam, igy hát igazán nem tudják elképzelni, miből élek: hacsak nem csigákból és bogarakból. De hozzátették, hogy tudományos okokból nagyon kétes ez a megoldás is. A nagytudásu urak egyike ugy vélte, hogy egyszerüen anyaméhmagzat, vagy koraszülött lehetek. Társai azonban elvetették ezt, mert tagjaim fejlettsége ellentmond efajta feltevésnek. Továbbá fel kellett ismerniök azt a tényt, hogy már több év óta élek, szakállam szőrei tisztán kivehetők nagyitóüveg segitségével. Az sem lehet, ugymond, hogy törpe vagyok: ilyen apró termet nem hasonlitható semmihez és nem származhatott az ő fajtájukból. A királynő kedvenc törpéje, a legkisebb ember az egész birodalomban, mégis csak volt vagy harminc láb magas. Hosszas tanácskozás után végre egyhangulag abban állapodtak meg, hogy Relplum Scalclath vagyok ami latinul lusus naturae-nak, vagyis a Természet Játéká-nak felel meg. Ezzel az eredménynyel, ugy vélem, Európa modern filozófusai is tökéletesen meg lehetnek elégedve, akik szakitva Aristotelesnek a természetfölötti okok mögé csupa tudatlanságot rejtő követőivel, minden nehézséget ezzel a nagyszerü szóval oldottak meg, a tudomány és emberi megismerés kimondhatatlan dicsőségére.
Miután ekként befejezték a vitát, szerényen néhány szó meghallgatását kértem magam is. A királyhoz fordultam: biztositottam őfelségét, hogy olyan országból jövök, ahol sok millió hozzám hasonló ember él mindkét nemben, ahol fák, állatok, házak hozzánk arányitva teremnek, illetve épülnek, ahol tehát éppen olyan rendesen élhetek és táplálkozhatom, mint őfelsége bármelyik alattvalója ebben az országban. Ez a válaszom a tudós urak véleményére. A tudósok, hallván beszédemet, csak megvetően mosolyogtak és gunyosan megjegyezték, hogy „a bérlő, akitől őfelsége megvett, alapos oktatásban részesitett“. A király azonban értelmes ember volt: elküldte tudósait és odarendelte a bérlőt, aki szerencsére még nem hagyta el a várost. Először őt hallgatták ki, aztán szembesitették leányával, végre őfelsége meggyőződhetett róla, hogy hinnie kell szavaink valóságának. Megkérte a királynét, intézkedjék, hogy különös gonddal bánjanak velem, hogy Glumdalclitch ápolói állását továbbra is megtartsa, meggyőződvén róla, hogy milyen bizalmas és jó viszonyban vagyunk egymással. Az udvarnál megfelelő szobát rendeztek be neki: melléje rendeltek egy kisegitőt, egy szobalányt és két szolgálót; neki csak rólam kellett gondoskodnia. Az udvari asztalosnál kis dobozt rendeltek, ami hálószobául szolgált nekem, Glumdalclitchal együtt én adtam meg a méreteket. Ez az asztalos kitünő mesterembernek bizonyult: vezetésem alatt három hét folyamán csinált fából egy kis szobát: ajtóval, mellékhelyiségekkel, alvófülkével. Fedelét e szobának fel lehetett emelni, a szép kis ágyat, melybe őfelsége kárpitosai derékaljat és vánkosokat csináltak, felülről engedték be esténkint. Glumdalclitch reggel szépen kivette az ágyat, szellőztette, aztán sajátkezüleg megvetette, beeresztette felülről és lezárta a tetőt. Egy másik ügyes asztalos, aki hires volt játékbutorok készitésében, magára vállalta, hogy csinál nekem két szép kis széket, támlával, karokkal, meg két asztalt, egy szekrényt, mindezt valami finom, elefántcsontszerü anyagból. A szobát minden oldalán, alul is, fölül is puha vánkosokkal kitapétázták; esetleges rázkodtatásokat elkerülendő, melyek ügyetlen szállitással járhattak, vagy kocsin, utközben veszélyeztettek. Az ajtómra kulcsot is kértem, egerektől és patkányoktól tartva. Számos eredménytelen kisérlet után végre csinált a lakatos egy akkorát, amilyent Brobdingnagban még nem láttak, dicsérettel legyen mondva, nagyobbat magam se láttam a londoni kapukulcsok között. Ezt a kulcsot a saját zsebemben hordtam, attól féltemben, hogy Glumdalclitch el találja vesziteni. A királyné rendelt még ruhákat is nekem, a legfinomabb selyemből, biz’ az vastagabb volt azért, mint nálunk holmi nyári ágytakaró, és eleinte nagyon kényelmetlenül állt rajtam; – de aztán hozzászoktam. A ruha honi divat szerint készült: félig kinai, félig perzsa modorban, de igen komoly és méltóságteljes egy mundér volt.
Hovatovább a királyné annyira megkedvelte a társaságomat, hogy nem is tudott ebédelni nélkülem. Asztalára odaállitották az én kis asztalkámat, székestül, mig evett, Glumdalclitch zsámolyon állt az asztal mellett és kiszolgált engem. Volt teljes ezüst evőkészletem, ezüst tányérom és tálam, mindez a királyné edényeihez képest akkora volt csak, mint amilyeneket londoni játékkereskedésekben láttam, a babaszoba butorai között. Az én kedves kis dajkám mindezeket a tárgyakat a zsebében hordta, kis ezüst dobozban és ebédközben egyenkint adogatta át nekem, miután sajátkezüleg megtisztitott mindent. A királynéval különben csak a két királyi hercegnő étkezett együtt: ezek egyike tizenhatéves volt, a másik tizenhároméves és egy hónapos. Őfelsége rendesen maga vágott le nekem egy darab hust, amit aztán a tányéromra tett és nagy élvezettel figyelte, hogy apritom fel és hogy eszem meg; ő maga (bár gyenge étvágyról panaszkodott) egy harapásra annyit kapott be, mint amennyiből tizenkét angol földmives megebédel, eleinte meglehetősen undoritó is volt nekem ez a látvány. Egy pacsirtát, ami kilencszer akkora volt, mint holmi hizott walesi tyuk, csontostul, szárnyastul evett meg, hozzá kenyérdarabkákat tördelt, cipónagyságu falatokban. Aranykehelyből ivott, minden kortyra egy pintet. A kés, amivel evett, akkora volt, mint egy kasza: igy aránylottak villa, kanál és egyéb evőeszközök. Emlékszem, egyszer kiváncsi voltam rá, milyen lehet az, mikor egy egész társaság ebédel együtt és Glumdalclitch el is vitt a nagy ebédhez, ahol legalább egy tucat ilyen kés és villa hadonászott és villogott egyszerre, be kell vallanom, soha ilyen borzalmas látványban nem volt részem.
Udvari szokás, hogy szerdán (mint emlitettem, ez az ő pihenőnapjuk) a királyné és a mindkét nembeli királyi hercegek a királlyal ebédelnek (őfelsége közben igen megkedvelt): ilyen alkalmakkor őfelsége tányérjától balra, egy sótartó mellett teritettek nekem. Az uralkodót nagyon mulattatta társalgásom: érdeklődött, milyenek a szokások, erkölcsök, törvények és tudományok Európában és én minden tehetségemmel felelgettem. Igen világos értelmü és helyes itéletü férfiu lévén, néhány kitünő megjegyzése volt mindarra, amit előadtam neki. Be kell vallanom azonban, hogy egyszer, amikor belemelegedve nagyon részletesen kitértem a mi tengeri és szárazföldi hadiállapotainkra: őfelségére, nyilván neveltetése hiányainál fogva, oly furcsán hatott előadásom, hogy felemelt, jobbkezére tett, hangosan és szivből hahotázni kezdett, a másik kezével gyengéden megfricskázott és megkérdezte, „milyen párthoz tartozom: a Whig-hez, vagy a Tory-hoz?“ Aztán miniszterelnökéhez fordult, aki fehér pálcával állt a háta mögött (ez a pálca akkora volt, mint legnagyobb hajónknak, a Royal Sovereign-nek főárbóca) és igy szólt: „milyen ostoba dolog is minden emberi nagyság, ha ekkora férgek, mint ez itt, ilyen tökéletesen tudják utánozni“. És mégis – tette hozzá – e piciny lények közt is bizonyára vannak cim- és rangkülönbségek: kis fészkeket és vakandturásokat készitenek: amit aztán házaknak neveznek el és városnak: ruhákban és hintókban parádéznak; szeretnek, harcolnak, verekednek, csalnak és árulkodnak.“ Igy beszélt őfelsége hosszasan, mig én zavaromban és bosszuságomban elsápadtam, igy hallván beszélni édes hazámról, Európa uráról, Franciaország ostoráról, az erény, jámborság, igazság és becsület fészkéről, a világ irigylett büszkeségéről. Miután azonban nem voltam abban a helyzetben, hogy elégtételt kérhessek e káromlásokért; volt rá időm, hogy érett megfontolás után rájöjjek, hogy tulajdonképpen nem is történt sérelem. Hosszu hónapok folyamán ugyanis hozzászoktam az óriások látásához, minden tárgyat az ő arányaikhoz mérten láttam hovatovább és igy lasssankint elmult az a borzongás, amit először éreztem. Lassankint kezdtem ugy nézni őket, mintha holmi angol társaságban ülnék, urak és hölgyek között, akik hajlonganak, bókolnak, fecsegnek. Hogy őszinte legyek, sokszor kisértésbe estem, hogy éppen ugy kinevessem őket, mintahogy a király nevetett mirajtunk. Viszont nem állhattam meg, hogy magamon is ne mosolyogjak, mikor őfelsége a királyné tenyerére téve a tükör elé állt velem, mely mindkettőnk alakját teljes életnagyságban adta vissza: roppant mulatságos látvány volt és sokszor, hozzászokva az ő méreteikhez, szinte ugy rémlett nekem, mintha alakom valóban százszorosan összezsugorodott volna.
Azonban semmi nem bosszantott és bántott annyira, mint a királyné kis törpéje – ez az emberke, tekintve, hogy eddig ő volt a legkisebb ember a birodalomban (valóban, azt hiszem nem volt harminc láb magas), állandóan felfujta magát és peckesen ellépkedett előttem, mikor az előszobában megjelent és én, az urakkal és hölgyekkel társalogva, az asztalon álltam. S nem állhatta meg, hogy néhány gunyos célzást ne tegyen az alakomra. Én ugy bosszultam meg magam, hogy öcsikémnek neveztem és kihivtam, jönne velem birkózni. Egy nap ez a szemtelen, modortalan tacskó ugy felbosszankodott valamin, amit mondtam neki, hogy felkapaszkodott őfelsége karszékére, hirtelen, mielőtt védhettem volna magam, derékon kapott és beledobott egy tejfeles kannába, aztán usgye, elszaladt onnan. Fejjel lefelé buktam a tejfelbe és ha nem volnék jó uszó, életemmel fizethettem volna meg ezt a tréfát. Glumdalclitch a szoba másik felében volt éppen és őfensége annyira megrémült, hogy elvesztette a fejét. Kis dajkám azonban gyorsan odafutott, kimentett és megrázott, miután jó félliter tejfelt lenyeltem. Azonnal lefektettek, a ruhám tönkrement, más bajom, hálaistennek nem esett. A törpét jól megkorbácsolták és büntetésből még hozzá ki kellett innia a tejfelt, amibe beledobott. Ezuttal el is vesztette a királynő kegyeit, nemsokára ez eset után, nagy örömömre, odaajándékozták egy magasrangu hölgynek. Igy nem bosszulhatta meg magát, amitől tartottam.
Ez a kis törpe már egyszer üzött velem effajta tréfát, amin a királynénak, dacára bosszuságának, kacagnia kellett: már akkor elkergették volna, ha én nem vagyok nagylelkü és nem kérek kegyelmet számára. A dolog ugy történt, hogy őfelsége velőscsontot evett, s miután kiüritette, az üres csontot álló helyzetben rátette a tányérjára. A törpe felhasználta az alkalmat, mikor Glumdalclitch az almárium mellett állott háttal, felkapaszkodott a zsámolyra, melyen kis dajkám szokott állni, hogy nekem szolgáljon és hirtelen derékon ragadva, két lábamat összeszoritotta és bedugott derékig a csontba, ahonnan nem tudtam kikecmeregni és nagyon tréfás látványt nyujtottam. Percekig nem tudták, hová lettem, mert méltóságomon alulinak véltem, hogy kiabáljak. Szerencsére a csont már nem volt meleg és igy combjaim nem sültek össze, csak a cipőm és harisnyám ment tönkre. Közbelépésemre a törpét csak néhány korbácsütéssel büntették meg.
A királyné gyakran tréfálkozott félénkségemen és többször nevetve kérdezte, hogy az én hazámban mindenki olyan gyáva-e, mint én? Ennek az volt az oka, hogy nyáron át az ország tele van legyekkel és ezek a gyülölt állatok, mindegyik akkora, mint egy-egy hizott veréb, örökös döngésükkel egy percnyi békét nem hagytak nekem, gyakran ráültek az élelemre és undok ürüléküket és tojásaikat otthagyták, amit csak én láthattam, a benszülöttek nem, apróbb tárgyakkal szemben látásuk meglehetősen tompa. Néha meg rászálltak az orromra és a homlokomra, példátlanul kellemetlen érzés volt ez, pláne, ha hozzávesszük, hogy többnyire mindenféle utálatos büzöket hoztak magukkal. Azt a ragadós anyagot is láthattam, melynek segitségével, természettudósaink szerint, képesek a menyezeten mászkálni. Ez utálatos állatok elzavarása sok fáradságomba és bosszuságomba került. Mindig összerázkódtam, mikor rám szálltak. A törpe sokszor mulattatta magát azzal, hogy elkapkodta a legyeket a levegőben, mint nálunk az iskolásgyerekek, aztán az orrom alá eresztette őket, hogy megijesszen és a királynét szórakoztassa. Én viszont gyakorlattal odáig vittem, hogy zsebkésem segélyével a levegőben felnyársaltam a legyeket: hovatovább olyan ügyességre tettem szert ebben, hogy mindenki megbámult.
Egyszer Glumdalclitch dobozommal együtt kitett a nyitott ablakba, hogy friss levegőt szivhassak. Ahhoz sohasem volt bátorságom, hogy dobozomat spárgán kilógattassam az ablak elé, mint ahogy nálunk a kanári-kalickákat szokták. Kinyitottam egyik ablakomat és asztalhoz ültem, hogy reggelire elfogyasszak egy darab édes kalácsot. Ekkor vagy husz darázs röpült be az ablakon, melyeket a cukor illata csalt be és olyan dongást vittek véghez, mint megannyi duda vagy trombita. Volt köztük, amelyik megfogta a kalácsomat és elvitte darabokban, mások a fejemre szálltak és elkábitottak lármájukkal, fulánkjaikat nyujtogatták és én borzasztóan megijedtem. Mégis volt annyi bátorságom, hogy felugorjak és késemmel védekezzem. Nehányat megöltem, a többi kirepült és én becsuktam az ablakot. Ezek a darazsak akkorák voltak, mint egy-egy fogoly, néhánynak kihuztam a fulánkját, mely másfél hüvelyk hosszu lehetett és éles, mint a tü. Négy fulánkot szedtem ki, gondosan megőriztem, hazatérve, más ritkaságok közt ezeket is mutogattam Európa több városában. Hármat a greshami egyetemnek ajándékoztam, a negyediket megtartottam.