Elment tehát mind a kettő: az úrhölgy is, a parasztleány is, oda a hol nem szép senki többé, s nem bűnös senki többé.
Egyiket elvitte a kőszén, másikat elvitte a tűz. Boszuálló két szellem! A miért Iván őket legyőzte, a miért szolgálatába kényszeríté, megölték azt a két asszonyt, a kikhez valami joga volt még a világon.
Joga volt rájuk keserüen emlékezni.
Most még e kínzó gyönyörtől is meg van fosztva.
Mert a szép asszony, a ki megcsalt s most másnak él: az még a tied.
S a szép asszony, a ki szeretett s meghalt, eltemetted még az is a tied.
De a szép asszony, a ki másé lett s másnak halt meg abból semmid sem maradt. Az nem volt!
Iván érezte, hogy most van egyedül a világon.
Pedig egész dicsőségét odaadta volna érte, ha egyiket meg tudta volna menteni közülök.
Meggyászolta őket.
Nem ruhában; nem a kalapra kitűzött jellel. Mi az?
Az európai gyászol feketében, a chinai sárgában, a muzulmán szürkében, a régi classicus kor gyászolt fehérben, a régi magyar violaszínben, a zsidó meghasított köntösben; a philosoph – szivében.
Nem az a bölcs gyászolása, hogy szomoruságát közölje mással. Az ellenkező. Az, hogy a maga örömeit odaadja másnak.
A bondavölgyi kunyhókban meghonosult a jóllét. Nép támadt a puszta erdők helyén.
Felvilágosodás foglalt tért az elhanyagolt szellemekben.
Tiszta erkölcs, jellemszilárdság népszerüvé kezdett lenni.
Iván saját költségén ifjakat küldött ki a külföldi gyárak tanulmányozására.
Hozatott be Sweiczból képfaragókat, Holsteinból csipkekötő nőket, hogy tanítsák meg a vidék gyermekeit, asszonyait azokra a mulatságnak nevezhető munkákra, mik elfoglalják a léha lézengéstől az időt s kenyeret adnak a semmiből. S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát, mint élvezetet s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül.
Gondja volt iskoláikra, emancipálta a népnevelőt a népszolgaság nyomorából, ösztöndíjakkal serkenté a tanuló sarjadékot, okos könyvekkel látta el a felnőtteket. Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapított.
Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takarítsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevő eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapított a Bondavölgyben.
Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakítá minta-munkásteleppé.
A munkás egyuttal gazda is volt abban s a jövedelmet felezte a birtokossal.
A ki ebbe a telepbe akart fölvétetni, annak nagy birálatot kellett kiállani, egy egész próbaévet; akár férfi volt, akár nő.
S e próba nem volt könnyű.
Különösen ifju leányokra nézve.
Anyja szeme előtt, a zárdában, a növeldében nem volt olyan jól megőrízve, oly figyelemmel kisérve egy ifju leány, mint a bondavári tárnában. Minden szava, minden lépése be lett neki tudva.
S a ki nem vált be, a ki megbukott a próba éven, azt sem taszították el, nem lett meg szégyenítve. Azt mondták neki:
«Előre lépsz! Átmégy a részvénytárnába. Ott több fizetést kapsz!»
Nem tudta meg, hogy ez degradatio.
Ott azután szabadabb az erkölcs, nem szigorú a törvény.
A ki pedig becsülettel megállta a próbaév minden kisérletét, az szép csendben fel lett avatva a telep osztályosai közé s részt kapott a nyereményből.
És azután azon az évfordulón, a melynek napján Iván a tárnaégést eloltá, a legjobb erkölcsű, a legszorgalmasabb tárnamunkás hajadon részére erényjutalom volt kitüzve.
Iván ötven aranyat ajánlott e jutalomra, s a munkások maguk pompás mátkatálat igértek hozzá.
Nem volt senkinek előre mondva, hogy ilyen jutalom vár az elnyerőre. Azt öntudatlanul kellett kiérdemelni. A vének titka volt az.
Nem is volt az átadás semmi ünnepélyes parádéhoz kötve: egy munkanapon kellett annak végbemenni, mikor minden munkásnak kezében van az ásó és csákány, hogy lássa mindenki, hogy nem a szép arczot jutalmazzák meg, hanem a jó szivet és szorgalmas kezet.
Milyen öröme lesz a népnek ezen a napon!
Így gyászolt Iván.
NEM! – EVILA.
Eljött a tárnaégés eloltásának az évfordulója.
A vén Pál felkereste Ivánt, ki mióta a részvénytárna igazgatója lett, ott lakott a főtelepen. Nem volt már ideje elzárkózni remetelakába. Az igazgatói állás a világgal folytonos érintkezést követel.
Már útban volt e napon a tárna felé s fölvette szekerére a vén munkást.
– Ma egy éve annak a nevezetes napnak, mondá Pál.
– Tudom, Pálom. Az erényjutalmat ma fogjuk kiadni. Oda itélte valakinek az esküdtszék?
– Egyhangulag egy hajadonnak, a ki kevéssel ma egy éve előtt állt be a tárnába.
– S érdemesnek találtátok?
– Minden tekintetben. A leány szorgalmas. Mindennap legelső, a ki a munkánál megjelen, s legutolsó a ki azt elhagyja. S munka közben nem látszik meg rajta a munka elleni panasz, mint sok asszony-félén, a kinek a képe együtt nyikorog a talyigakerékkel. Ez úgy veszi a munkát, mintha gyönyörűség volna. Mikor talyigáját tetézik, még ő biztatja a lapátolót: no még egygyel rája! S aztán fut vele jó kedvvel s mikor visszajön, dalol, mintha mulatságból jönne. A pihenő óra végén ő sürgeti a többit, hogy «fogjunk újra hozzá».
– Nem hivalkodó?
– Nem, uram. Az az ünneplő ruhája van most is, a miben egy év előtt idejött, s az most is olyan tiszta, mint akkor volt. Csak egy sor klárist sem visel a nyakán, s a hajában csak egy vékony szalagot, mely épen összetartja. Éjjel maga mossa ki fehér ruháit a zugó alatt. Az az egy furcsaság van nála, hogy minden nap tiszta fehér ruhát szeret venni. De hát maga mossa ki. Az ő fáradsága.
– Takarékos-e?
– Segély-pénztárunkban neki van legtöbb megtakarított forintja betéve. Még több is lehetne; de vasárnaponkint legalább egy napi keresményét kiosztogatja a templom körül ácsorgó koldusoknak. Pedig azok el vannak látva községünk részéről; de a pap azt tartja, hogy megkívántatik az istentiszteletre, hogy a ki sánta, meg béna, ott üljön a templom küszöbén vasárnap, hogy a nép gyakorolhassa rajtuk az alamizsna-osztás erényét.
– Szorgalmasan jár templomba?
– Minden vasárnap eljön velünk: de a mi különös, nem ül be a többi leányok közé a padba, hanem letérdel félre egy szögletbe a mellékoltár elé s ott marad, arczát eltakarva egész mise alatt.
– Jó kedélye van-e?
– Soha sem bánt meg senkit s soha sem haragszik meg semmiért. Egyszer egyik asszony valami sértő szót mondott neki. Az ilyenért mi szigoruan szoktunk büntetni. A többiek feladták. És ő eltagadta, hogy bántották volna. Nem sokára az az asszony megbetegedett. Nem volt senkije, mert özvegy, s ez a leány virrasztott mellette éjszakánkint s este munka után ment be a gyógyszertárba elhozni számára az orvosságot.
– Nem tettető? Nem alattomos?
– Sőt inkább víg kedélyű és örökké tréfás. Tudja ön uram, a mi fajtánk beszédközben pajkos, nem válogatja a szót. Jaj volna annak mi köztünk, a ki nyers beszéd hallatára drágalátoskodnék. A parasztleánynak nem szabad ríva fakadni, ha durván enyelegnek vele, hanem vissza kell tromfolni az ostoba tréfálkozót s jót kell húzni a kezére, ha a keze is jár hozzá. Ez nálunk a virtus. – A ríva fakadó leány megsértené a mi paraszt együgyüségünket; de ha pofont ád, azt mondjuk: derék leány! Inkább hirtelenkezű legyen, mint hirtelensíró «mécses cserép». Csak olyankor látom őt könyezni, mikor vasárnap délutánonkint az epreskert udvarán karikába ül a fiatalság, s ki tudja hányadszor, elmondatják velem azt a történetet, a mikor ön uram leszált a tömlőt levinni a beomlott tárnába egyes egyedül, s már azt hittük, ott vesz. Asszonyok, gyermekek visszatartott lélekzettel hallgatják elbeszélésemet, pedig tudják már a végét. Egyik sóhajt, másik csudálkozik. Némelyik előre örűl a képével, hogy már jön az a történet, a hol az eltemetettek sírjaikból kihozatnak; másik összeborzong, mikor a tárnaégés fölfedezése jön; csak ez az egy könyezik eleitől végig két tenyerébe temetve arczát.
– És jó erkölcsű-e?
– Erre nézve összehivattuk az asszonyokat, hogy mondják el, mit tudnak felőle? És, uram, nagy szó van vele mondva: egy mákszemnyi roszat sem tudott egyik is felőle mondani. Azután sorba vettük a fiatalokat. Nem jár-e valamelyik az ablaka alá? Mind kitagadta belőle magát. Pedig hát mit tagadnának rajta, ha úgy volna? Parasztleány parasztlegénynek való. A ki megszereti, majd elveheti.
– Jól van, Pálom.
Ez alatt megérkeztek az őstárnához. Kiszálltak a szekérből s felmentek az őrlakba, mely az összekötő szárny-vasut mellett épült. (Volt már szárny-vasut is a hajdan tilalmazott téreken keresztül az őstárnáig.)
Ott már összegyülve találta a munkások egy részét Iván s intézkedett, hogy a többieket is hívják elő, a munkát szüntessék meg mára.
Asszonyok, férfiak lassankint összeszedekeztek, csak még egy csoport leány maradozott el a tárnában: fogadásuk tartá, hogy addig nem hagyják abba a munkát, míg egy a tárnából most érkezett szekér tartalmát mind fel nem talicskázzák arra a roppant nagy szénhalomra, mely a vasut oldalán tovaszállításra vár, s bár mindig hordják, még sem fogy el soha.
A halom eltakarta a tárna nyilását az őrháztól, a hol Iván állt.
Csak a leányok vidám vihánczolása hallatszott a halmon túl, a mint egymást tüzelték a gyorsított dologra.
Egy hang elkezdett valami népdalt énekelni.
A dallam olyan busongó, melancholicus, mint a tót dallamok szoktak lenni, mintha sírva készítették volna.
S a hang, mely azt énekli, szép, csengő, érzelemteli. Szövege egyszerű:
«Mikor fésültelek
Ugy-e nem téptelek?
Mikor mozsdattalak
Ugy-e nem szidtalak?»
Iván komor tekintetet váltott.
Minek énekelik még ezt a nótát? Minek veszi más is a szájára ezt a dalt? Hogy nem hagyják ezt is elmulni: elfeledtetni?
– Most jön az a leány, uram, mondá a vén Pál. Hallom a nótáját. Most jön fel a szénhalom tetejére.
Egy percz múlva megjelent a leány a fekete domb hegyén.
Futvást hajtotta fel terhes talyigáját s odaérve ruganyos gyorsasággal üríté ki annak tartalmát. Az öreg szénhantok gurultak alá.
Egy fiatal, kifejlett hajadonalak volt az; kék mellénye, kurta piros rokolyája.
De az a piros rokolya nem volt feltűzve az övébe: csak karcsú bokáit, domború lábfejeit engedé láttatni.
Fejéről lecsuszott a tarka kendő, s fénylő fekete hajtekercsét feje körül csavartan engedé láttatni.
Arcza poros volt a széntől, s ragyogó a jókedvtől. Földi szenny és túlföldi gloria.
S a mit nem takarhatott el a szénpor: az a két nagy fekete szem, az a két nagy fekete gyémánt. Csillagokkal teljes sötétség.
A leány egy perczig mozdulalanul állt a szénhalom tetején, bámultan tekintve le az összegyült sokaságra.
A másik perczben ott állt mellette Iván.
Az öröm őrjöngő rémületével szökött át a vasutmélyedésen az őrház küszöbéről s felrohant a szénhalomra.
– Eveline! kiálta, megragadva a leány kezét.
A leány ránézett s azután csendesen ingatva fejét, viszonzá:
– Nem! – Evila.
– Te itt vagy! Ide jöttél!
A leány szelíden válaszolt:
– Itt dolgozom, uram, az ön tárnájában egy év óta… S ha megengedi ön: itt fogok dolgozni ezután is.
– Óh nem! Te nőm fogsz lenni! kiálta hevesen Iván s keblére vonta a leány kezét.
Láthatta, halhatta mindenki, a ki ott körül állt.
A leány lehajtá fejét Ivánnak kezére, mit ajkához emelt.
– Nem! Nem! uram. Engedje, hogy cselédje legyek: szolgáló a házánál. Nejének szolgálója. Én ott is boldog leszek! Nem akarok én többet.
– De akarom én! Hozzám jöttél, hogy enyim légy. Hogy lehettél oly kegyetlen, egy évig ily közel lenni és nem szólni nekem?
– Óh uram. Ön nem emelhet föl engem magához, szólt a leány fájdalomtelt arczczal, kínos vonakodással. Ön nem bocsáthat meg nekem. Ön nem tudja, hogy én ki voltam?
– Mindent tudok! És mindent megbocsátok.
Ezzel a megbocsátó szóval tanusítá Iván, hogy semmit sem tud. Mert ha mindent tudna, akkor nem ennek a leánynak kellene az ő lábánál térdepelni, hanem ő neki a leány lába előtt és csókolni annak a kezeit, melyeket meg nem fertőzött az utálatos pézsma s megbecsült a szénpor!
Iván keblére szorítá a leányt.
Az pedig rebegve mondá:
– Ön megbocsát nekem; de azt önnek nem bocsátja meg a világ soha.
– Világ! kiáltá Iván, úrtagadó büszkeséggel emelve föl fejét. Az én világom itt van! szólt mellére ütve. A világ? Nézz szét e dombról. A ki e völgyben él, mind énnekem adósom halála órájáig! Minden fűszál nekem köszönheti, hogy tovább zöldülhet itt! Hegy, völgy tudja, hogy Isten után én tartottam meg őt! Egy milliót szereztem! És a nélkül, hogy valakit megfosztottam volna tőle. A hány fillért, annyi «Isten áldjon»-t kaptam hozzá. – A herczegi palotáktól az özvegyasszony kunyhójáig én szárítottam fel a kétségbeesés könyeit. Kiástam ellenségeimet a sírból s árváikról, özvegyeikről elvettem az árva és özvegy nevet. Magasztalva kürtölte híremet ország-világ, s én a föld alá bújtam, hogy ne halljam. A nők legszebbikét láttam rám mosolyogni, s e mosolyban volt az egész világ! S én csak koporsója kulcsát tartottam meg annak, a kitől a világ olyan szép volt. Az én világom itt van belül. És abban soha sem lakott senki, és soha sem fog lakni senki, egyedül te. Szólj. Fogsz-e szeretni engem?
A leány szemei homályosultak. A mennyországot érzé fejére szakadni. Zeusz fénylő arcza volt az, melyből egy pillantás Semelét megölte.
– Óh uram, rebegé, ha most meg nem halok,… akkor szeretni fogom önt örökké; de én tudom,… hogy most meg kell halnom…
Azzal Iván karjaiba rogyott élettelenül. Arcza, néhány percz előtt még olyan piros, sárga lett, mint a viasz; szemei, az imént oly ragyogók, merevek lettek, mint a kő; termete, a mult pillanatban ruganyos, mint fakadó rózsa, lankadt lett, mint lehullt rózsalevél.
Iván ott tartá ölében a leányt, a kiért annyit küzdött, annyit szenvedett, s a ki azt mondá neki, «ha most meg nem halok, szeretni fogom önt örökké,» aléltan, élettelen, szívdobbanatlan.
«De én tudom, hogy most meg kell halnom!…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De nem halt meg…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –