Este volt, – Hő-Fogyat, ahogy Va-Kondiában nevezik és a kávéház szél-redőnyeit lehuzták. Az előkelően, különböző tapintásu asztalokkal berendezett szalonban megszólaltak a villamos jelzőhárfák és váltakozó g- és d-durban zúgtak szünetlenül, hivogatva a vendégeket.
A középső, ugynevezett „érdes-asztal“-nál ült a kávéház rendes törzs-közönsége; zenészek, irók, tudósok: az előkelő világ ünnepeltjei. A társalgás lanyhán folyt, legtöbbjük nem is beszélt; unottan babrálták a széktámlák ujj-csiklandó arabeszkjeit. Éppen most érkezett Pipere, az iró: – egy mélyhangu, likacsosbőrü, jóillatu fiatalember. Udvariasan végigtapogatta a jelenlevők arcát, megszagolta ujjait, aztán hanyagul leült.
– Hé pincér, – szólalt meg Szinfon, a divatos zeneszerző, az ő jellegzetes B-molljában, – egy pohár fél-higat hozzon és egy közép-szagú mákosat, de jó sima legyen! – Azután Pipere felé fordult és megtapogatta az arcát. – Olvastad? – kérdezte némi enyhe gúnnyal a hangjában.
– Mit méltóztatsz gondolni? – kérdezte feléje szagolva Pipere.
– Annak a félbolond Géniusznak a cikkét, a mai „Nemzeti Tapintat“-ban. Hé, pincér, hozza csak ide a „Nemzeti Tapintat“-ot.
Az alacsony, simaarcu gyerek sietve szimatolt az asztal felé és letette rá a „Nemzeti Tapintat“ keskeny, jószagu tábláit. Pipere ujjai kissé unottan futottak végig az első sorokon, azután visszalökte az egészet az asztal közepére.
– Olvastam, – mondotta közönyösen, – Géniusznál már régen meg volt a véleményem. Eredetieskedő különc, aki amellett nagyon szeretne idekerülni, a mi asztalunkhoz. Minden erejét megfesziti, hogy valami ujat találjon ki, amivel fejbeüsse az embert. Snob.
– Tehát így fogod fel, – mondotta valaki elgondolkodva.
– Feltétlenül. Az effajta jelenségekkel nem szabad komolyan foglalkozni.
– Hát miről is ír tulajdonképen? – kérdezte egy egészen fiatal, vékony hang, könnyedén végigszagolva a társaságot.
– Azt én is szeretném tudni, – folytatta Pipere. – Az embernek belefájdul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem megbolondult.
Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak most már odanyilatkozni, hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki ajánlkozott, hogy majd elmondja a cikknek a tartalmát.
– Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan ünnepélyes hangon kijelenti, hogy bámulatos dolgokról akar beszélni, hogy filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar irní, ha ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a felfedezésről.
– Felfedezés? Hát mi az?
– Hja, ha azt csak így el lehetne fujni! Hát először is valami zavaros fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról beszél, abszolut és relativ megismerésről. Azt mondja, egy idő óta különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és érzékelésében mi nagyon is szűk, szubjektiv eszközökkel rendelkezünk csak. Azt mondja, kell, hogy a Létnek megmagyarázhatatlan, óriási jelentőségü tulajdonságai legyenek, amikről nekünk eleddig fogalmunk se volt.
– Ugyan!
– Hülyeség! Régi vicc.
– Abstrakt spekuláció! – mondotta megvetően egy egyetemi tanár. – A fiu sok abstrakciót szedett be.
– Csak várjatok! Géniusz azután még cifrább, rapszodikus mondatokban arra tér, hogy az ő érzékelésében egy olyan bámulatos, érthetetlen változás állott be, amelyről ő bizonyosan tudja, hogy soha Va-Kondiában senki sem érzett hasonlót. Azt mondja, hogy a természet lényegének azokat az uj, ismeretlen jelenségeit ő megérezte.
– Ugyan, ugyan, ugyan! Hát ez mi?
– Figyeljetek, saját szavait idézem: „Eleinte magam is kételkedtem benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntuli, emberfölötti ujjongást kelt a szivemben, amelyhez foghatót va-kondi ember sohasem érzett még előttem. Fizikailag kezdődött, igen fizikailag. Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban, amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen, – nos tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak: félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni.“
– Ejha, de ünnepélyes, – szólt közbe valaki.
– Úgy beszél, mint egy külvárosi plébános, – jegyezte meg egy másik. – Hiába, sohase volt stilusa!
Az előadó ujjai végigfutottak az ujságlemezen.
– Figyeljetek, – mondta ujra, – később így folytatja Géniusz apánk:
– „A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne, kiterjedésükön, hangukon, szagukon kivül van még egy másik, nagyszerü tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a lelkemmel tudnám elmondani nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottak ennek az uj, abszolut Igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltomból. Egy új világ nyilott meg előttem, – ennek a világnak nincsenek határai és korlátai: ez a szellemek magasabb birodalma. A benyomások százezrei rajzanak és gomolyognak mámoros agyamban: képzeletem haloványan hullt vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba. Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá. Fölfelé forditom arcomat – és határtalan, lágyan hullámzó képzetek boritják el az agyamat, mert valami végtelen, lágy lapot érzek, végtelen messzeségben. Lefelé hajtom fejem: és százféle benyomás lep meg, anélkül, hogy kezemet kinyujtanám. Közeledem felétek: és egyszerre idegenszerű borzongás fut át a testemen –: megéreztelek benneteket, anélkül, hogy érzékeltelek volna. Valami hosszú, nyúlós, libegő dolog vagytok; gomolyogtok és különváltok: félek tőletek. Mámoros kábulat fog el. Agyam már nem birja a fogalmak és benyomások rengeteg zürzavarát – kiabálni szeretnék és kezemet kinyujtogatni. A Létnek, úgy tetszik, egy magasabb, szélesebb régiójába jutottam: közelebb a végtelen Eszmének székhelyéhez. Uj élethivatás nyilik meg számomra – a mi utaink itt szétválnak. Va-Kond testvéreim – sajnállak és szánlak titetek. Egy uj, sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém, amellyel szánakozásomat, boldogságot búcsuzóul kifejezzem, mielőtt lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba – – széttárom karjaimat: – és ujjongva, sikoltva tör ki szivemből egy ismeretlen nyelvnek ismeretlen kiáltása: Világosság!… Világosság!… Világosság!…“
A felolvasó elhallgatott és letette a „Nemzeti tapintat“ lemezeit az „érdes-asztal“ közepére.
Egyszerre csend lett: egy hangot se lehetett hallani az „érdes-asztal“ körül; csak a jelző-hárfák bugtak, siket, zizegő búgással, mint azok a kerek kagylók, melyek a sószagú tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak sarujába.
– Világosság… – szólalt meg azután savanyuan és bátortalanul valamelyik, mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang.
Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, idegenszerű érzésből, melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonnak egy gyors és bosszus kézlegyintése volt: az egyetemi tanár kellemetlenül fölnevetett.
– Dekadencia, – mondotta egy esztétikus, – Ujabb iróínk dekadensek.
Az iró dühbe jött.
– Dekadencia? Ugyan, hagyd el! Snob! Stréber! Ez mind csak erőlködés… ide akar kerülni… közénk…
Az utóbbi szavakat már szinte hörögve mondta. Kinos szünet volt.
– De hát természettanilag… kezdte aztán egy ujságiró.
– Ugyan, fantazmagória…
– Metafizika, – fejezte be a vitát az egyetemi tanár. – A metafizika értéktelen, üres agy – spekuláció: még az okult tudománynál is hitványabb. Értelmetlenséget és zavart csinál csak a módszerben. Metafizika.
Itt igen nagy pontot tett, jelezve mintegy, hogy letárgyaltnak tekinti az esetet.
Ezután nem is lehetett sokat okoskodni.
– Metafizika, – bólintott tehát befejezőleg az esztétikus is.
– Metafizika, – vetette utánna sajnálkozva az ujságiró.
– Metafizika, – sóhajtott megkönnyebbülve a kritikus, örült, hogy ilyen egyszerűen meg lehet oldani ezt a kérdést.
Persze, metafizika, – suttogott utoljára a zenész, akinek tetszett ez a szó.
Azzal szeretetteljesen végigszagolták és végigtapogatták egymást. Több szó nem esett. Az iró gondolt csak Géniuszra és megállapitotta, hogy végeredményben fegyelmezetlen bolond. A zenész holnapi felléptéről elmélkedett. Az ujságiró arra gondolt, hogy mindezt fel lehetne használni. A többiek igyekeztek arra gondolni, amire az egyetemi tanár és azért megvetően mosolyogtak. Az egyetemi tanár nagyon meg volt elégedve magával és semmire se gondolt.
Egy támlás székben, az asztal fejénél, némán és mozdulatlanul ült közöttük Géniusz és kezébe hajtott halántékkal, réveteg mosollyal félig nyitott ajkain, nézte a Va-Kondokokat, amint lapos és sima homlokuk üresen belemered az asztal közepén égő lucerna tüzébe.