Indul.
A cifrára meszelt falakon hirtelen összemosódnak, szertefolynak most a naiv, boldog tájképek: messze mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat ábrázolók. Csikorog a tompa faváz és borzolódva libegni kezdenek odafönt a festett rongydarabok. Ferdén nekilódulva áll a vezető középen, a tükrös, üveggyöngyös oszlop terebélyén. A gépzongora zengeni kezd.
Nyihorászó, aranyveretű ló. Himbáló, terpesz hintó mögötte: – kékre meg sárgára mázolt baldachin. Görbe strucc, üvegszemű, meredt zsiráf. Fürge, furcsa, fafényü zebra. Lakkos, tükröző elefánt füle mögött bizsegnek, fujdogálnak a bojtok, rojtok. A feje üvegskatulya, tompora tükör. Rézgyűrük csörögnek a lábán. Nyitott szájából titkosan, mereven vigyorog elő a fanyelv. Én kisfiú voltam, én féltem. Eleinte szégyeltem magam a többi ember előtt és messzi mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat bambán bámultam a meszelt falakon. Valaki kézenfogott és mert vonakodtam, egyszerre fellökött a csikorgó, tompa favázra és nevetve intett: ne félj, csacsi! látod, a többi is. És egyszerre csikorogni kezdett a tompa faváz és libegni kezdtek a festett rongydarabok. Hahó!
Hahó! Forog a váz. Minden összefolyik. Zörögnek a pántok, sikosan elnyúlik a kör. A xilophon zsibongva harsog. Rugókon hullámoznak a fehér paripák. Szabályos, egyre sebesebb ütemekben csillannak meg a forgó, cifrakeretü tükördarabok. Egyre sebesebben libegnek a rongyok – a fehér paripa merev nyitott szája marad csak mozdulatlan egy torz, fafényű vigyorban. Sárgaruhás, karcsu és domboru leány ül rajta féloldalt és előrehajlik. Hahó!
Hahó!
Halljátok a visszhangot? A mezők verik vissza és a távoli, elmaradó sziklák. Most bódulni kezd a zavaros zongoraszó. Most tágulni kezd riadt, szomoru szemem és aprókat, gyorsakat, egyre sebesebben, lüktetni kezd a tüdőm. Most nehéz veritékszag vegyül az olcsó, tarka ruhák és pomádés, durva fejek szagába. Zavaros kábulat gomolyog – ködök és gomolyok – de egyszerre tisztulni kezd és forró világosággal látni kezd az agyam. Hahó!
Hahó! Szinek és formák és hangok vakitóan, élesen és elhatárolva zsibonganak és egyszerre látom és egyszerre értem meg mindegyiket. És amint egyre világosabb lesz agyvelőm: egyre jobban sötétül el szivem, mintha szakadékba zuhanna. Szédülök.
Szól a xilophon. Hahó! A sárgaruhás lány odaszoritja testét a paripához és előrehajlik. Szoknyája örvényleni kezd körülötte s a fehérharisnya kivillog. Nedves a szája és haja homlokába csapzik. Egy mesterlegény kurjogatva feléje nyujtja a nyakát. A leányszilajul lendül vissza. Vigyorogva mered elöre a megnyúlt paripa. Hahó.
Miért mindez a szörnyü zsivaj és hová rohannak ezek? Őrület száguld a paripákon? Hiszen ez a leány nem tartja már magát – lábát átvetette a ló feje fölött, két combjával átszoritja a nyerget, testét vadul visszadobja, melle kifeszül és haja vészesen lobogni kezd.
Borzasztó. Mi történt itt? Bordó karikák suhognak fütyülve a szemeim körül. Most megláttam a leány nyirkos, tétova ködökben úszó szemeit. Remegve, riadtan meredek reá. Rekedt röhögést hallok és karok nyulnak a levegőbe. Valaki megfogja a lábát. A leány sikongva viháncol, aztán lihegni kezd. Zsivajgó lárma kavarog. S az egészet, mintha vasharangot kongatna egy súlyos, lassu kalapács: úgy kiséri a szivem nehéz dobogása.
Jaj, jaj. Nehéz veriték és tikkadt lehelletek öntik el az arcomat. Egy tükörben egyszerre meglátom magam és riadtan hőkölök vissza. Kié ez az ismeretlen, rettenetes fej, duzzadt arccal, zavaros és dagadt szemekkel? Ki vagyok én? Mit akarnak azok ettől a leánytól? Mit tolakodnak, mit lökdösik egymást körülötte, mit lihegnek, mit röhögnek, mit nyomakodnak, mit verekesznek? Mit csinálnak azok ott a homályban? Rettenetes! Nem birom tovább. Előrehajlom, összekuporodom – s im egyszerre lentről, lentről a mélyből – mintha elhagyott, távoli sikátorokból kúszna elő: – panaszos, szivettépő hang csuklik… egy kutya halk, vinnyogó nyöszörgése… Figyelni kezdek – és szivem megdermed a rémülettől. Rájövök, hogy belőlem jön e hang – egy kutya szűköl és vonit elszorult torkomon keresztül – egy kutya szűköl és nyöszörög tüdőmben… egy kutya lihegő nyelve lóg ki párologva remegő ajkaim közül…
Ó jaj!… Nekem is… Nekem is… Én is… Én is… Én is akarok… Én is akarok…
És most kavarogj, vadul, diadalmasan, fülsiketitő gépzongora! Most libegjenek a kopott bársonyok és tarka selymek és százféle szin szikrázzék a fényben. És nehéz illatokban és szakadó veritékbe ázzék a sárga, örvénylő selyemöltöny… Csörögve verődnek össze az üveggyöngyök, mint vacogó fogak a láz borzongásaiban. Vacogok. Reszketek. Nyöszörgök és szükölök. Hadd abba veszekedett, átkozott barom, hogy ezek itt meghallják, amit tátogó szájam dadog. Halljátok, zsirfejü munkások, szennyes, tarka ruhák… halljátok, izzadt, forró cselédek… Kalárist adok nektek és karperecet… Halljátok, odaadom a kék mezőket, boldog vizeket és távoli vitorlákat… Ezekből a füllegt rongyokból kell nekem… Sárgaruhás leány, te förtelmes és iszonyu, te süppedt és sárgaszemü… te szenyes és lihegő… hallod-e? Az én álmaimat odaadom neked, a végtelen kékséget és örökkévaló messzeségét, hogy magamhoz szorithassam a melled… Hallod-e? A melled!… A tarka és gyönyörű selymek, a cifra üveggyöngyök és aranykeretü tükrök között.
Ó nyomorúság!