I.
Kresz úr, a vegyészmérnök, lejött az emeletről és benyitott az irodába. A gyár zúgott és rengett: ütemes tompa lüktetések borzongtak végig a falakon. Ma reggel kezdték el a szivattyúzást: az olaj készen feküdt a tartályokban és az összes gépek üzemben állottak.
– Magamnak kell lemennem, – mondotta Kresz úr, – direkte lehetetlenség, hogy ez az ember megint kijőjjön a szobájából, hiszen összeesik s lépcsőn. Nem szabad megengedni, direkte lelkiismeretlenség.
– Hát csakugyan olyan beteg az öreg? – kérdezte Toma úr, a főkönyvelő. Kresz felé fordult és részvéttel csóválta a fejét.
– Csak menjen föl és nézze meg, – mondta a mérnök. – Én egyáltalában nem értem, miért nem megy ez az ember tanárhoz. – Gondolkodva állott. – Valamit csinálni kell, tette hozzá.
– Hát annyira? De hiszen még tegnapelőtt bejött és dolgozott.
– Igen és húzta maga után a lábát, mint egy részeg. Beáll a tartályok közé, a fejét két kezébe szorítja és erőlködik – pedig a gyerek is látja, hogy láza van. Persze, maguk ezt nem látják.
A szemrehányásra senki se felelt, kényelmetlenül meg voltak lepve az emberek. Az „öregnek“ Schuller igazgatónak a betegsége, vagyis ennek a betegségnek komolyabb fordulata, váratlanul jött. Mindössze harmincnyolcéves ember volt, alacsony, csapzott bajuszu, nagyon kedves úr. Tíz évig mint üzemvezető dolgozott a vállalat berlini telepénél: most másfél éve igazgatónak nevezték ki ehez az újonnan berendezett üzemhez. Schuller igazgató nagy ambícióval látott a munkához: a kinevezés, mely meglepte őt, a felelősségnek eddig ismeretlen, intenzív érzését váltotta ki belőle. Meg volt hatva és meg akarta mutatni, hogy nem érdemetlen a bizalomra. Azok közé az emberek közé tartozott, akik uj míljőbe kerülve, újonnan képesek meglátni önmagukat is. Egész egyéniségével belefeküdt a munkába: emberekkel látta el magát, dolgozott, fáradt és három hónap múlva megindította az üzemet. A társaság bizalmi férfiai, csupaszképű, széles angol úrak, akik minden hónapban megjelentek, leereszkedőleg mosolyogtak Schuller igazgatóra; jelezve, hogy a Társaság vár, a Társaság figyel, a Társaság nézi őt. A negyedik hónapban valami baj volt a tartályokkal: rozsdásak voltak belül, vagy mi. A bizalmi férfiak arcán udvarias, de nagyon savanyu vonás jelent meg. Schuller igazgató ezentúl személyesen jelent meg a tartályoknál s a tisztításnál is, reggel hat órakor. Csakhamar ebbe is beleélte magát: mire ebédelni jött, korommal és piszokkal voltak tele arca és kezei, amit alig mosott le. Lenyelte az ebédet és rohant vissza a szivattyúhoz. Fáradt, kis alakja egyre jött-ment, az irodában is ott volt, a műhelyben is ott volt, mindenütt egyszerre. Azt hitte legjobb, ha mindent maga néz meg. „Csak maradjon Kresz úr, majd megnézem!“ – mondta és rohant le. Este a vendéglőben lassankint lenyugodott. Alkalmazottai nagyon szerették őt, ösztönszerűen, mert nobilis lelkü ember volt. Néha beszéltek a világról, a városról és az igazgató elmerengett. „Hja a munka!“ sóhajtott és legyintett.
De bajok jöttek. Az első öntés nem sikerült: március elején mindent vissza kellett szivatni a tartályokba. Bármily buzgón dolgozott is az igazgató, nem volt még meg az a gyakorlata, amivel mindent előreláthatott volna. A bizalmi férfiak igazgatói ülést tartottak, amelyen Mr. Webster igen ünnepélyes szavakban ecsetelte a Társaság kivánalmait. Schuller igazgató elpirult, mint egy lyány. Azontul aztán a vendéglőben is alig lehetett látni, most már a szivattyúzást is maga vezette. Április elején meghült és egy hétig feküdt. Akkor kellett jönni Mr. Websternek: egy hétnél nem bírta tovább, egy pénteki napon megint csak kimászott az ágyból és levánszorgott a műhelybe.
– De hiszen beteg még, igazgató úr! – mondta Kresz úr, a vegyész. Schuller igazgató lehajolt, hogy megnézze az egyik cső belsejét, de lábai reszkettek.
– Eh, csak kábult vagyok. Nem baj, ha az angolok elmentek, megint lefekszem pár napra.
Az orvos összegyűlt izzadmányokról beszélt és ideg-kimerülésről. „Hülyeség!“ – mondotta az igazgató az irodában és legyintett a kezével, – „a fejem van meghülve, majd kigőzölöm.“
– You, look ill, – vette észre kegyesen Mr. Webster. – Ha akarja szabadságoljuk pár hétre.
– Nem, nem, majd aztán, – sietett mondani Schuller igazgató. – Ezt a mostani párolást még meg akarom nézni. Különben mulékony…
Magában meg volt hatva a figyelemtől.
Az új szállítmányt még maga vette át, be is szivatta a tartályokba. A párolást megkezdették, augusztusra készen volt az összes termény. Változatlanúl, lázasan folyt a munka tovább.
Szeptember elején, éppen mikor a szivattyúzáshoz kezdtek, egy reggel az igazgató elájult a műhelyben. De kisült, hogy nincs nagyobb baj: másnap újra megjelent. Az irodában, mialatt a kisasszonynak diktált, nyögött egy kicsit és a fejét fogta, hátul. Nagyon kiváncsi volt a terményekre. Két nappal előbb aztán fönt maradt, onnan izengetett, hogy az új csöveket hova helyezzék, meg hogy mit írjanak a Társaságnak.
II.
Ezen a reggelen felkelt és felöltözködött. Mialatt lassan húzta nadrágját, homályosan emlékezett, hogy csütörtök volt, mikor lefeküdt. Igen, az új csövek, gondolta. Meg kell nézni a csöveket.
Mikor nyakkendőjét meg akarta kötni, észrevette, hogy kezei valóságos táncot járnak. Tulajdonképen csak erre tért egészen magához, eszébe jutott, hogy a két utóbbi nap folyamán alig volt eszméleténél. A takarítóné, meg az orvos jött be hozzá egy párszor, ennyit érzett zavarosan. „Hülye!“ – gondolta gépiesen az orvosra.
Így ült az ágyán. „Már nem fáj a fejem“ – mondotta magában, „csak kábult vagyok, ettől a buta fekvéstől“.
Most úgy tetszett, megint elaludt, mert maga sem tudta hogyan, egyszer csak Kresz úr állott előtte és mintha már beszélt volna, előbb is. Ahá, a csövek, gondolta az igazgató és nagyon figyelni kezdett.
– Én azt hiszem legjobb lesz, ha így ahogy van bemegy Pestre, igazgató úr. A kilences gyors egy óra múlva megy, Toma úr majd elkiséri. Mégis a legjobb.
Az igazgató nem értette mindjárt, azt hitte, az öntésről van szó!
– Pesten kocsiba ül és elmegy a tanárhoz. Majd jó melegen felöltözködik, a kocsiban le is fekhet.
– A tanárhoz? – kérdezte az igazgató gondolkodva.
– Igen, igen, feltétlenül. Majd Toma úr elkiséri. A doktor úr is mondta, mikor tegnap elment.
Felállt és kifelé tartott.
– Mi van a csövekkel? – szólt utána az igazgató.
– Rendben lesz minden, igazgató úr, csak most gondoljon saját magára.
Az igazgató úr egyedül maradt és magára vette a kabátját. Mikor Toma úr belépett, fel próbált állni.
– Hát igazán gondolja Toma úr, hogy bemenjek? – kérdezte.
– Bizony, igazgató úr, jó lesz, – mondta a főkönyvelő és köhögött, hogy elrejtse zavarát, melyet az igazgató nagy sápadtsága okozott.
– No nézze, alig tudok felállni, – tréfálódzott az igazgató. – Hát igazán Toma úr?
Borzasztóan nem tetszett neki ez a dolog, a tanárral. De érezte azt is, hogy nem lehet okoskodni. Zúgott a feje és káprázott előtte a világ. Egyuttal nyugtalanság fogta el.
– De el tudja intézni Kresz az angolokkal?
Aztán hirtelen elfelejtette ezt is és megint leült az ágyra. Most megint jöttek a mellébe azok a különös, félős érzések, mintha valami felfuvódnék a tüdejében, vagy mintha karika szorongatná a mellét. Nyirkos hidegség borzongatta. Igen, igen, ő nagyon beteg, elmegy a tanárhoz. Ez a legjobb.
Lent a lépcsőnél álltak egy páran, homályosan emlékezett később, hogy azokkal kezet fogott, de akkor nagyon rosszul lehetett. Veresnek mondott is valamit és Kresz egy plédet adott neki. A gyár zúgott és rengett, puffogott és zakatolt. Amint az állomás felé mentek megint eszébe jutottak a csövek. Olyan különös volt, hogy nem érezte a lábait, mintha bársonyon járna. Toma úr vitte a plédet.
Az állomáson leűlt és egyszerre olyan jól érezte magát: elmúlt az a szorongó nyugtalanság. Úgy érezte, most szabad pihennie. „Az a Kresz ügyes ember, mindent szépen meg fog csinálni“ gondolta és egyszerre lebukott a feje, elaludt.
Arra ébredt, hogy fuldoklik. Jobboldalán, a torkából, föl a fejéig, mintha hosszu hólyagok nyúltak volna. A vasuti kocsi lépcsőjén állt, Toma úr lökdöste fölfelé. Bevánszorgott a kupéba, belevetette magát egy sarokba és borzongott, hosszan elengedve magát.
– Köszönöm jól, – felelte néhány perc múlva Toma úrnak, aki nem is kérdezte. Megint elaludt, mintha fejbeütötték volna.
Akkor napsugaras mezőket látott, egy hosszu, nyugodalmas folyót, amely lüktetetve, szabályos morajokkal ömlött, terjengett. Ennek a folyónak a partján állott az ő sárgára meszelt házuk, a nyaraló, amely előtt az apja szokott üldögélni. A parton sok kavics volt és tutajdeszkák, rögös fű-csomók. A deszkák között folyton szaladgáltak a csibék, ezek a mulatságos kétségbeesetten csipogó, nyugtalan kis pehely-csomócskák: – mintha a szél hajtotta volna őket. Este hamuszürke volt minden és végtelenül nyugodt: ő ott ült, kint a tutaj végén és belebámult a csillagokba. Titokzatosan vibráltak, hunyorogtak a siket, tompa messzeségben. És zizegett, zúgott, monoton, kábító zizegéssel az éjszaka. Akkor ő azt hitte, hogy ennek a bugó némaságnak valami lappangó, félelmetesen nagyszerű jelentősége van, amelyet ő meg fog érteni valamikor. És ekkor a nagyszerű, titokzatos, végtelen jövőre gondolt, a zizegő csillagok monoton bugása közepett.
A vonat sikítva, prüszkölve futott rá a váltora a pályaudvar zűrzavarában: aztán egyszerre megállt. Poros, füstgomolyokba törő napsugár terpeszkedett a sinekre, melyeken őrült kavarodásban tolongtak az utasok, málhaszállítók. Schuller igazgató hozzá ütötte fejét a támlához, de rögtön magához tért. Gyönge volt, de nyugodt. Egyszerre fölegyenesedett, mintha elhatározta volna magát valamire: szó nélkül a lépcső felé tartott, hogy leszálljon. Mikor leült, nyugodtan visszafordúlt és Toma úrnak, aki csodálkozva követte, egészen biztos, természetes hangon szólt oda:
– Köszönöm Toma úr, nincs szükségem tovább itt önre. Most elmegyek a tanárhoz. Ön menjen vissza és mondja meg, hogy minden rendben van.
És mielőtt a bámuló Toma ur magához tért volna, érthetetlen módon eltünt az emberek között. Toma úr leszállt, gondolkodni próbált és nagyon szerette volna tudni, hogy most mit csináljon. Roppant kellemetlenül érezte magát, mert sejtette, hogy a dolog valahogyan nincsen rendben. Tíz órakor mégis jegyet váltott és beugrott a kocsiba, idegesen vonogatva a vállait.
III.
Hogy tizenegy óráig hol járt és mit művelt, sohasem lehetett megtudni. Tizenegy órakor azonban megszólalt a telefon és Boros, a gyakornok, csodálkozva ösmerte fel az igazgató hangját.
– Voltam a tanárnál, – beszéli Schuller igazgató Pestről, – de csak tizenkettőkor lesz otthon. Lehet, hogy négyre hazajövök.
– Igenis, majd szólok.
– Ha az angolok megjönnek, mondják meg nekik… Különben, lehet, hogy hazajövök.
– Igenis. Majd idehivom Kresz urat.
– Nem, nem, ne zavarja.
Ez volt az utolsó szó. A telefon lecsöngetett: Schuller igazgató érthetetlen módon letette a kagylót.
Annyi bizonyos, hogy tizenkét órakor csakugyan felment a tanárhoz. Szeliden és okosan beszélt, csak nagyon halkan: a tanár csodálkozott, amint egymásután elmondta magáról a szimptomákat. Mikor megvizsgálta elhűlt.
– Azonnal vétesse fel magát a Berend klinikáján, – mondta azután. – Üljön kocsiba majd én írok egy pár sort. – Mikor elment az asszistens előtt: rámeredt és szemével jelezte: „Borzasztó!“
Schuller igazgató lassan lement a lépcsőn és egyedül kilépett a hideg októberi levegőbe. Felhajtotta a gallérját és megindult a fiakkerállomás felé.
Nem volt magánál.
Képek és szavak rohantak keresztül az agyvelején, gomolyogva, mintha súlyos, kóválygó felhők volnának. Kemény, ólmos tömegeket érzett, melyek lihegve küzködtek egymással – összeszorultak, jajongva zúgtak a fejében. Egy szó után kapkodott, amely a torkát fojtogatta. Olyan érzése volt, mintha löknék előre, utcákon keresztül; – egyszerre megfordult és tünődve nézett vissza.
Sárga házak voltak, jobbról és balról, lent valami piac, talán a Garay-tér. A köd elborított mindent, belefeküdt az utcába és lomhán hömpölygött előre.
– Ez az, – mondotta egyszere a halálravált ember és halványan, gyermekesen elmosolyodott. – Ez az.
Ez a Hernád-utca volt, régi házak és egy hosszú kerítés. Egy kapualjában, túl a járdán, zöldséges állványok, ezeket rögtön felismerte. Egészen világosan és pontosan előtte volt minden: a legapróbb részleteket is tudta és mindig nyugodtabbnak, könnyebbnek érezte magát. Egyszerre felnézett és meglátta a táblát: „Zirner Ede, vegyeskereskedés“. Most jön a telek, – modotta, – a sarkon túl. S halkan, megkönnyebülten, valami furcsa és vékony hangon nevetett – egy ember, amint elment mellette, megütődve fordúlt vissza és utánna nézett. Most már tudta, hogy mindjárt rendben lesz; felmegy a hátsó lépcsőn, a gangon oldalt fordul és felágaskodva, erőssen lehúzza magához a kilincset. Anyika a kis szobában, az ablaknál ül és feszes himződobon dolgozik. Felugrik és ijedten fut elébe. De ő gyorsan beszélni kezd…
– De hát ne félj, anyika, eltévedtem, de most már itthon vagyok… Egy nagy szürke házban voltam, ami folyton puffogott és zakatolt… és nagy simaarcú emberek hajszoltak… és folyton hajszoltak… és én halálrafáradtam…
Anyika némán hajlik fölébe – keskeny, mamás szája olyan furcsán, ismerősen görbül, mintha nevetni, vagy sirni akarna… Aztán kigyúl a zölderdős lámpafény… a sublód fekete, lomha tömeg ráárnyékolódik a falra… És egyre ketyeg az óra…
Mindjárt ott lesz… most az egyik udvarból ismerős, sajátságos hangok rikoltoznak elő…
Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette.
„Trattatta, trattatta,
Tramtatarata, trattatta…“
A zsongató rikító hang csodálatos harmoniában gomolygott elő. Megint elmosolyodott, kiváncsian nézte az embert odabent és irigyelte… Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót… mindíg az volt a vágya… Ő tudná forgatni… szép, ütemesen, egyenletesen kell forgatni…
A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott és kitólta a verklit. Nagyot zökkent a járda szélén és nyikorogva indúlt meg a következő utca felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros urat, amint megy utánna… Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye… Nem tudott ellenállani a vágynak, borzasztóan szerette volna tólni a kocsit és forgatni a kapuk alatt.
Véghetetlenül csodálatosan érezte magát… Mi volt ez? Közeledtek ahoz a házhoz – – az a ház világitott messzire a homályban. Ő véghetetlenül fáradt volt már! S álmosan és meggyötörten húzta maga után a lábát s érezte, hogy össze kell esnie…
A verkli újra zökkent és most befordúlt abba a házba… Utánnalódult s hosszú, hosszú sóhaj szakadt ki a tüdejéből. A szűk, ismerős kapualjából egyszerre kitárult előtte a kert – ez volt a kert – hátul a méla poroszöld eperfával: a sárga falakat emeletnyire bevonta a futóbab. De milyen kicsi volt minden! Szemben a kapuval ott fityeget a korcsma cégére.
Ám a kapualja szűk és sötét volt. Tudta, hogy jobbra kell fordulnia: – a második emeleten bemegy és végighalad a gangon. Megfogta a lépcső karfáját s ekkor halkan, zökkenés nélkül lesiklott mellette a földre. Végigterült, aztán megint összehúzta magát és úgy maradt.
Ó igen, véghetetlenül fáradt volt! Nehéz nyomást érzett és egyenletes lüktetést… A nagy simaarcú emberek meghajszolták… de azért még fölmegy, gondolta, inkább nem szól anyikának,… végigfekszik a kis szoba diványán és kinyújtja… nagyon erősen kinyújtja minden tagját és elpihen… És ha anyika kérdi, nagyon halkan, nagyon halkan felel neki a félhomályú szobában… hogy meghajszolták a nagy, simaarcú emberek végighajszolták, halálrakergették… és most pihenni akar… pihenni végtelenül és szakadatlanúl..
És akkor szólalt meg odakint a verkli. Odafordúlt és kint a kertből látott egy darab eget, melyen az alkonyi tompaság közepett halvány és bátortalan csillag kezdett el éppen vibrálni.
S most a verkli távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő léghajója, amit ő késziteni akart… hogy repüljön vele… s eszébe jutott, hogy nagy és különálló emberré akart lenni… s hogy minden oly nagyszerű, titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű, titokzatos és véghetetlen csodás rejtelmektől ezerszinű, óriás életben, mely fölötte és körülötte gomolyg a verkli régi, régi, távoli zengésében… Nincsen vége és nincs eleje többé semminek – ő megtalálta magát és felébredt a kínzó, gyötrelmes álomból, amelyben lenyügözve, bután, gonosz óriások üldözték a szűrke és vigasztalan álom-téreken át…
Nagyot akart lélegzeni: – aztán figyelni kezdett. Mélyen, mélyen a tüdejéből rezegve jöttek, tolongtak a furcsa horkolások… egyenletesekké és ütemesekké lettek és mindig erősebbek voltak… Mulattatta, hogy ő így hörög. Próbálta erővel csinálni, de nem ment.
– Anyika, – mondta nyafogva, – horkolok…
Nevetni próbált, az arca görcsösen széthúzódott, inyjét felhúzta, elcsöndesedett és meghalt.