Hat órakor ébredtem és lementem az utcára. A folyó felől szél fútt. Apró és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom és libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen összefagytak és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira. Leráztam és a sikátor felé fordultam.
– Az első hó – mondta mellettem egy alacsony ember egy másiknak. Szőke, petyhüdt férfi, mohón, előretolt alsóajakkal és fontoskodva beszélt: valami kérdést, vagy gondolatot magyarázott és igen ragaszkodott hozzá. Mikor elhaladt előttem, árnyékom lábtól fejig végighuzódott rajta: hogy arcáig ért az árnyék, egy pillanatra sárgán és vigyorogva megvillant koponyája, üres szemgödrökkel, betört orral, penészes varratokkal fölül.
Csikorogva ásítottam, ez nem volt jó. A hó tetszett, fehér és tiszta hó, okosan beszéltem a hóval. Cigarettára gyújtottam, a hó elé tartottam a kék, hideg parazsat. Most megint nem tudtam, hova menjek; két bordám közé sülyesztettem a kezem és odaszóltam a szélnek, mert dúdolva és fütyürészve akkor jött a szél. Hallod-e szél, hova sietsz. Üljünk le és beszéljünk okosan, unatkozom. De a szél nem felelt: a Színésznő szagát vitte, mérgesen belefüttyentett a fülembe, toporzékolt, arcul legyintett. Bolond vagy, mondtam neki, mit akarsz a pofámtól. Hát menj csak akkor, rossz vége lesz ennek, – nekem ugyan nem kell az a szag, viheted. Unatkozom és okosan szeretnék valakivel beszélni: valakinek szeretném elmagyarázni, hogy ne fusson úgy, hova a ménkőbe fut úgy – üljön le és feküdjék le és ne acsarkodjék: legyen okos, majd én betakarom és lefekszem mellé és szépen kiegyenlítünk mindent. De ti mind őrültek és unalmasak vagytok és rosszak vagytok hozzám: össze-vissza rohantok és mind belém ütköztök.
Felhajtottam a gallérom és amint lassan, rosszkedvüen és dideregve végig mentem a téren, egyre ismételgettem, a szemgödrön becsapó havat forgatva koponyám üregében: unatkozom, unatkozom. A járda szélén begörbült s dermedt lábakkal vén gebe állott egy kocsi előtt: ez megtetszett, elkezdtem beszélni neki és ő zöld lószemekkel nézett. Nézd, magyaráztam neki, egy léggyel beszéltem ma és egy verébbel: ezek okosak és értelmesek, aránylag a legértelmesebbek – a veréb rögtön helyeslőleg bólintott és lefordult a fáról és szépen, engedelmesen fölnyújtotta a két lábát – a légy se ugrált sokat, vigyorgott és leszédült a tenyerembe, ide. Hát nem látod, hogy esik a hó? Hiszen ez utálatos lehet, mikor azon a vékony szügyeden lecsurog.
Gyű te, gyű, mondta a kocsis és a ló nyiszegve nekifeszült. Poroszkálni kezdett, de én makacskodtam, futni kezdtem a ló mellett és beszéltem neki tovább. Ugyan, ugyan, te is futsz már. Valami csokrot, nagy csokrot cipelsz a Szinházhoz, mert premier lesz, a Szinésznő játszik. Ugyan, ugyan. Attól a pár ostorütéstől futsz úgy, nem szégyeled magad? Mit harmonikázol ezzel a sipoló tüdővel? Mit tremolázol ezen a négy vékony, patás pálcán. No, ugyan, no, feküdj már le szépen. Hó, te, hó.
A ló meredten, dülledve futott. Gyű, te, gyű, mondták neki, verték, jobban akart futni nálam. Hó, te, hó, mondtam, ostoba, ostoba állat. Elébe léptem, gáncsot vetettem neki, térdrebukott, aztán nyihogva kinyult a földön. Köréje álltak, nem akart megnyugodni, folyton rugdalt még. Birkóztam vele és hempergőztem a földön: dühömben sirtam, hogy nem akarja abbahagyni, végre benyomtam öklömet a torkába, akkor elcsöndesedett.
Ott hagytam a tömeget és lassan, nyugodtan végig sétáltam a boulevardon. Köd ereszkedett és az ivlámpák úgy égtek a ködben, mint fénylő gombolyagok: belül, koponyám tulsó falán halványan reszketett ez a fény. Fél hét volt, unatkoztam és kiváncsian kukkantottam be a kapuk alá. Egy sárga és didergő filozopter meglátott, arcomba nézett és megismert: – egy ideig sompolygott is utánam és motyogott valamit, csokorról, valami árokról, a szinházról, de nem fordultam meg, untatott. Befordultam egy mellékutcába, a kocsmába leültem. Verekedés lett, részegek kést mártogattak egymás testébe. Közbeléptem és rendre intettem a leghangosabbat, vállára tettem a kezem (emberrel ritkán vitatkozom, ők már rég nem értenek engem) és határozottan szóltam: elég. Csöndet akarok, esik a hó.
Hideg pászmákban fény hullott a köruti kávéház ablakaiból. Lehajoltam és ennél a fénynél vizsgáltam a havat: két centiméternyit emelkedett. Szép, puha, ondulózus takaró volt most már, sürübben libegtek a pihék és puhábban tüntek el a takaróba. Megelégedetten bólintottam és visszaléptem: egy öreg ember jött szembe, valami bankárféle volt s szuszogva de gőgösen és kidugott hassal fujtatott. Ujjnyi aranylánc a hasán, a szemei kicsik és kocsonyásak a vénségtől. Ékszertokot vitt és vastag szája a szinésznő nevét pöffögte. Háromszor is kellett intenem, mig észrevett. Megállt és hülyén nézett rám.
– Mit akar? – kérdezte.
– Semmit, – mondtam és levertem cigarettám széléről a havat. Esik a hó. Menjen haza és feküdjék le.
– Mit akar? – hebegte, fakószinüre vált arccal, szétesett ujakkal. Vállára tettem a kezem.
– Semmit. Nem érti? Esik a hó. Igazgató úr nagyon sokat evett már: elég lesz már, igazgató úr. Nem szép maga ebbe a szép fehér hóba. Menjen haza és feküdjék le. Nem érti?
Otthagytam. Nekitámaszkodott a falnak és gallérjába esett feje dülledten meredt utánam: leesett ajka még leffegett, mintha kérdezni szeretne valamit. Egy perc mulva, míkor visszanéztem, láttam, két kocsis hogy segíti be egy szédelgő fiakkerbe.
Fölmentem a klubba és néhány politikussal beszéltem. Nagy jeu volt a bakkterembe: tartott tétekkel adtam a bankot. Kevesen voltak, mert premier ment a Szinházban – ezek is arról beszéltek. Eleinte kicsibe játszottunk, de tizenháromszor ütöttem kilencet és a bank huszezerre növekedett. Széles mozdulatokkal kidobtam a kártyát: most a pointeurök nyertek. Azután megint tizenháromszor ütött a bank. Kivettem a croupier kezéből a pénz-lapátot és magam huztam be mindent. Magos halom sárga, kék és vörös zseton sodródott egybe, guruló aranyak és libegő, kék bankók. Futtában néhány vörös husdarab rémlett a gőzölgő és kusza halom közepén, néhány ólomgolyó gurult. Mindent behuztam. Rettenetes hőség volt, izzadtság gyöngyözött az arcokon.
– Tartott tétek! – kiáltottam. – Életéveket is elfogadok. Dupla vagy semmi. Senki többet? Kilenc a banknak.
Néhányan lefordultak a székről. A szélroham egyszerre betört egy felső tükörablakon – átfütyült az asztalon és eloltotta a csillárokat. Fehér papirszeletkék kavarogtak fel a zöld posztóról és libegve szállingóztak a földre. Mindent behúztam, felálltam és odaintettem a szolgát.
– Esik még a hó?
– Igenis, méltóságos uram.
Vacogva jött vissza. A hó negyedméternyire állt a kapu előtt.
– Rendben van. – Felhajtottam bundám gallérját, keresztülléptem a földön heverő játékosokat és lassan lementem a lépcsőn. A fiatal politikust lent találtam a kapu előtt: kabát nélkül, kuszált hajjal szaladgált és kocsi után kiáltozott. Ökölnyi pihékben esett a hó és sziszegve muzsikált a szurokfekete éjszakában.
– Merre megy? – kérdeztem a fiatal politikust.
– A kaszinóba kell még rohannom, – hadarta szelesen. – Még ilyen havazást életembe nem láttam. Nem tudok kocsit kapni. Mindent elvesztettem.
– Jőjjön, elviszem szánon.
A tülkös, fekete auto-szán hirtelen odakanyarodott; beszálltunk. Sötétsárga ivlámpák fényében jajongó tülköléssel lódult neki a hónak. Recsegve verődtek össze a nehéz csontkerekek. Jól éreztem magam.
A fiatal politikus hadart.
– Most nem tudom, mennyi időm van még. Mindent elvesztettem. Tudja, belementem ebbe a szeriesbe. Bement huszezerem, aztán tiz évet raktam föl, az is. De nem baj, még csinálunk valamit. Most bemegyek a kaszinóba, összehajszolok még tizezret, avval holnap én adom a bankot, mindent visszanyerek. Ugyan, csak nem hiszi, hogy kétségbeesem.
A kezeivel kalimpálva folytatta, egész testét rázta a hideg.
– Nevetséges, összeszedem azt a kis pénzt. Borzasztó, még a kabátomat is ott felejtettem a klubban. De nem baj, ma van a premier, holnap délután elmegyek a Szinésznőhöz, sárga selyemszalon, nagyon jó meleg. Megcsókolom a száján azt a felfeléhuzódó nedves kis árkot, mikor lenézően, biggyesztve elmosolyodik. Mert ez már ki van csinálva, egy kis pénz az egész. A térdhajlását is megcsókolom, belül, hát még az milyen meleg, ha lassan felhúzza a lábát. De persze, igaz, azt a pénzt meg kell szerezni. Meg kell csókolni, az még hátra van, nevetséges. Borzasztó gyönyörü görcs lesz az holnap.
Egy marék hó verődött be sziszegve. Marokbafogva odaszorítottam a szájához, mely forró volt és remegett.
– Ezt csókold meg.
A szán hangtalanul, kigyózva futotta át a sikátorok labirintusát. Alagútba futottunk be, keresztül-kasul száguldoztunk. A folyó tulsó partján lerombolt tetejü házak üres kapuin berohantunk, üres és tetőtlen szobákon keresztül, melyekben méternyire állt a hó.
– Ezt csókold meg – mondtam én neki. – Nem fehérebb ez, nem síkosabb ez, mint az a bőr?
És beszéltem hozzá a korgó és üres szobák hörgésével.
– Hiszen jó és fehér. Drága, fehér hó, hogy süpped. Mindig magasabb lesz, mindent kiegyenlít. Nem jobb ez a te fülledt szájadnál? De milyen jó lesz elfelejteni, milyen jó lesz, milyen jó lesz neked elfelejteni ezt a görcsöt a szivedben és azt a görcsöt a sárga szobában, milyen jó lesz.
De fuldokolva és köpködve küzködött és fujta szerte a havat, amit belegyömöszöltem. Átkozódott és sipoló kusza szavakban valami olyasmit hörgött, hogy most már tudja, én szeretem a szinésznőt, én akarok elmenni hozzá holnap, azért csaltam őt el szánon és azért akarom megölni. Aztán megnyugodott és elfelejtette ezt a nevetséges vádat – széthuzódott a szája és szégyenlős mosollyal nézett rám – és én mondtam szánakozva „hát nem jobb volt ezt elfeledni?“
Egy lábbal emelkedett a hó. A mentőkocsit egészen a klinikáig kisértem: átmentem a folyosókon és beléptem a műtőterembe. Az egyik asztalon ott feküdt már a filozopter, akivel félóra előtt találkoztam. Szájpadlásába ment a golyó és most vaspecekkel feszítették ki a száját, hogy a kutasz hozzáférjen – nem lehetett elaltatni, éhezéstől elgyöngült szervezete nem birta ki a kloroformot. Két asszisztens fogta a fejét: a tanár csendben dolgozott a szétmarcangolt fejben. Odaléptem. Mikor kifordult szemei megláttak, hirtelen abbahagyta a vonítást, mintha elvágták volna. Egyetlen rángás futott át a testén.
– Beszélj, – mondtam és marokrafogtam a szivét. – Hallgatlak.
A sziv görcsösen vonaglott kezeim között, kétszer ugrott, hogy szétrugja újjaimat, aztán elcsöndesedett.
– Mutasd meg, egyszer még – dobogta dacosan.
– Mit akarsz?
– A száját és azt a nedves és lihegő árkot a szája körül, mikor oldalt rám néz a forró kocsiból.
– El fogod felejteni. Esik a hó. Elfödi a dombokat.
– Nem igaz. Vonaglani és vérzeni fogok a dombok alatt. Szétpeckelt szájam egy rettenetes harapással a szálkás deszkába tapad. Egy elfojtott ordítás lesz a torkom. Mutasd meg a száját. Hadd búcsúzom el.
– El fogod felejteni. Szépen, oldalthajlott fejjel feküdsz és a koponyádban sötétség és csönd duruzsol. Zöld moszatok függnek befelé, a koponyafalon. Esik a hó.
– Mutasd meg.
– El fogod felejteni. Nem is lesz többé. Kinyilik a görcs. Nem is volt soha.
A sziv tompán lihegett.
– Akarsz még mondani valamit? – kérdeztem jóindulattal.
– Igen, – lihegett a sziv és könny szivárgott. – Mutasd meg azt az erdőt, a lemenő napban, ahol tiz év előtt álltam és hittem, hogy enyém lesz s a fenyők teteje vörös volt a lemenő naptól – hadd búcsúzom el az erdőtől.
– El fogod felejteni.
– Hát mutasd meg legalább azt a tükröt, amelybe egyszer belenéztem és láttam a szájam vonaglani és az ő szájára gondoltam – hadd búcsúzom el a tükörtöl.
– El fogod felejteni. Untatsz.
– Hát mutasd meg azt a kigyózó fényfoltot a zöld tó vizén, ami ott vonaglott a vizen, mikor arrafutott a csolnak és én ráhajoltam a vízre, hogy megcsókoljam a foltot – el akarok búcsúzni a kigyózó fényfolttól a vizen.
– El fogod felejteni. Ostoba vagy. Elég.
Egy csont recsegve repedt meg a szájpadlásban: a fej megrándult és hörgés szakadt ki a szétfeszített szájból. A fiu úgy megrántotta kezét, hogy a kötelék lepattant. A tanár hirtelen kivette a kutaszt és feketekávét öntött a szájba. Aztán a sziv fölé hajolt.
– Vegyék ki a pecket, – mondotta. – Nem birta ki.
Egy asszisztens kirántotta a pecket. Barna lé csurgott az összeleffenő kék ajkak közül. A lebillenő fej kibontott egy karbolos üveget és nehézszagú folyadék csurgott le a földre. Megnéztem az órámat: tiz óra volt. Még jókor érkezem, mondottam magamban, még jókor érkezem a második felvonásra.
Átmentem a parterre széksorai közt. Csakugyan a második felvonás vége felé közeledtek: ott, ahol a zenekar halkan és ravaszul beleszól a párbeszédbe. Leültem egy székre, de nem maradtam ott. Végigmentem a folyosókon és benyitottam az első proszcéniumpáholyba, ahol a szerző ült egyedül. Dermedt volt az izgalomtól, gomblyukában vörös szegfű égett. Szórakozottan rázta meg kezemet, aztán nyitott szájjal fordult vissza a szinpad felé. Leültem mellé és kezembe vettem a látcsövet.
– Esik a hó, – mondtam.
– Igen, – súgta fojtott és forró hangon s halkan nevetett, – a hó lerakodik majd a hajára, mikor hazamegyünk. Nézzed most, ennél a mozdulatnál, amint szembefordul a csábitóval. Ez az asszony. Neki irtam a darabot, azt hittem, én ajándékozom meg vele s most ime, most úgy adja vissza nekem, mint valami új és ismeretlen ajándékot: életet a a halott és holt anyagért cserébe, amit tőlem kapott. Ez az asszony. A szeretőm. Nézzed, azt a nedves és bódult árkot a szája körül. Ez azért van, mert ezen az estén az enyém lesz, – ezt játssza most is a szinpadon.
– A hó elfödi ezt az árkot.
Nézzed. Ő a mámor és a dicsőség. Elakadt torokkal és gyönyörtől kifordult szemekkel mered rá ez a bolond tömeg is. Nem látod: ő az élet és ő a diadal. És én vagyok a szeretője. Igy számitottam ki, ravaszul és szivósan harminc év emésztő lázában, így számitottam ki ezt az órát; forró bársonyokkal és tapadó selymekkel, melyekbe villanylámpák fehér tüze és csiklandozó zeneütemek törnek. Selymekből, bársonyokból, ájuldozó muzsikából és forró parfümökből úgy épitettem harminc évig a dagadó lépcsőt, hogy végre elérjek az ő meztelen bőréig és megcsókolhassam. Így számitottam harminc éven át – ez szép munka volt.
Bólintottam.
– Ez szép munka volt: igazán – mondtam neki. – De most esik a hó. És most tégy úgy, ahogy szép és becsületes munka után teszünk: nyujtsd ki messze két görcsös karod és ásits hosszan és nyujtózkodj hosszan – és hunyd be csöndesen a szemed és légy boldog, hogy elfelejtheted ezt a munkát. Mert én most onnan jövök ahol szűkölve és nyöszörögve halnak meg a szerelemtöl – és bizony mondom, hálával szoritsd meg a kezem, hogy nem bosszultam meg jobban, amiért nem láttál úgy, ahogy én mindjárt látni fogok.
Átléptem a páholy peremén, a kialudt csilláron keresztül: tapsvihar tört ki épen s egy pillanatig a felvert léghullámokon libegtem. Keresztülhuzódtam a szinpadon, ráfeküdtem egy mattselyem ellenzőre és megvártam. A kulissza mögött sörétarcú, plasztronos férfi állt, néhány lépésnyire tőlem: magas és sötét férfi, néhány lépésnyire tőlem. Valamelyik jelenés vége volt: s egyszerre, parfümös csipkék közt a kulisszák mögé suhant be a Szinésznő. Egy halk és suhanó mozdulat történt: megfordult, visszahuzódott, meglátta a sötétarcú férfit, aki keresztbefont karokkal fordult el, még mielőtt a szinésznő megjelent. Visszahuzódott, toppantott, megérintette, intett neki. Egy percre összevillantak: – a férfi riadva lépett hátra.
– Nem! – lihegte.
– Igen – hallatszott súgva, majdnem ugyanabban a pillanatban. Az ajkak megvonaglottak.
A nő felemelte fejét; alulról látszott a biggyesztett, hideg száj. Még egy vonaglás – aztán egész testével elébeesett a férfi, fejét befurta térdei közé – örvénylő és lihegő csipkefelhő boritott be mindent – a nő hirtelen kipattant és felsőtestét vissszavetette. Csipeje hullámzani kezdett: arca megnyult, szemei ködbeborultak és eltorzult szája egy rettenetes gőg hideg mosolyában hirtelen megfagyott. Arcába néztem: összenéztünk, én üresen és várakozva – ő torzan és rémületes vadsággal a mámortól, a dicsőség, szerelem és gyilkolás hármas mámorában, mely úgy lobbant fel körülötte, mint a tűzörvény. Mi ketten, mi ketten összenéztünk a férfi teste fölött.
– Elég – dörmögtem, pirulva és szégyenkezve – elég. Ez már igaztalan.
– Elég – mondottam ujból. – Elég lesz. Esik a hó.
– Elég – mondtam én, sötét gyülölettel – elég lesz. Hadd abba. Én gyülölt ellenségem, hazugság, hadd abba. Hadd abba, betegség. Hadd abba izgató és viszolygó lüktetésed, égő daganat a föld hideg testén, melyhez viszketve és viszolyogva ujra meg ujra hozzányul a föld: – hideg test, melyre hó esik. Mikor gyógyulsz be?
– Elég – orditottam arcába süvöltve és nem birtam tovább a hőséget: sötét gomolyok viharoztak arcomba, szavam eltikkadt – öklömmel zúztam be a tetőt és kilöveltem magam az éjbe. Vihogó pacsmagokban kavargott a hó odakünt, átcsapódtam az utcákon, a szél nekivágott egy háznak, onnan feldobott a szembelévő torony tetejére. Hahó, halihó! A hó koponyámba gyürődött – süvöltve forogtam át felhőkupacokon, mezők fölött, hol éjben és hóban farkasok vonitottak utánam. Árnyékom végigesett a hosszú, hegybefutó félszigeten, túl a csúcson az óceánba lógott, melyen mint hideg libabőr, borzongott végig a vékony jégkéreg. Ellöktem magam – a tulsó oldalon egyszerre halvány s derengő napfényben felködlött Áfrika karcsú körvonala – mikor utoljára visszanéztem még az Éj üregéből, a Gömb már messze rémlett alattam, ferdén libegve a sötétség végtelenében, kétoldalt, a sarkoknál, két fehér folttal. Két fehér folt, belefolyva a szürke és sárga tömegbe, simán és sikosan pörög s észrevétlen terül ki s nagyobbodik s észrevétlen közeledik két egyre nagyobbodó kör s végre közepütt összeér.