Pierre provence-i volt: ezernyolcszázhat elején került a Grand Armée nyolcadik brigádjába, önkéntes ajánlkozás után. Pierre husz éves volt; göndörhaju, karcsu gyerek, szép bátor szemekkel, melyekből ábrándos életkedv és intelligencia sugárzott. Január elején falragaszok futótüze árasztotta el a vidéküket, a császár kiáltványa volt, mely a polgároknak beszélt és a népnek, hadba szólitva minden franciákat. Az a sajátságos, merészen lüktető hang áradt belőle, amely egyszere keltett rémületet és lelkesedést; hipnotizáló, erőtől duzzadó hang, mely kábitó zugásként visszhangzott a fülben és zsibongásba hozta a vért. A császár maga fogalmazta e kiáltványokat, szavai úgy szikráztak, mint ama zöldfényü sasszemek, amelyekkel a világot kormányozta. Villogó szavak voltak, nem is betüknek sora, hanem kardok csattogása, fütyülő golyók, esztelen lázitó csatakiáltás.
Huszéves lelkének egész ábrándos szerelmével ölelte át Pierre a sas riasztó szavait. A „gloire“ mámora részegitette az ő szivét is; de Pierre fiatal volt és álmodozó, képzelete egyetlen isteni alakban személyesitette meg a „gloire“ zavaros fogalmát –: és ez az alak a császár alakja volt. Egész valója ihletett, rajongó bámulattal fordult az óriás, a félisten felé, minden tökéletesnek, minden emberfölöttinek, az emberi agy diadalának, nagyszerü szimbólumát, az emberi akaraterő győzelmes titánját látva benne. Látni szerette volna őt, vágyakozott a megpillantása után, mint ahogy a görög lantos vágyta volna meglátni az Olymposz lakóit. Látni szerette volna őt, szemében azt a varázst, amely világokat teremtett. Látni szerette volna szemeiben azt a valamit, amely ekkora lelkesedést, ekkora hódolatot, ekkora imádást tudott kelteni távolból is az ő szivében. Téli éjszakákon megjelent előtte száguldó paripán, véres felhőgomolyok között, süvöltöző pallosával hasitva a kietlen pusztaságot. Hullák és vérben fetrengő sebesültek között robogott, a sebesültek kinyujtották utána kezöket; szivöket kitépték és lovának patkói elé dobálták. Őrjöngve hördült fel belőlük a lelkesedés utolsó kiáltása: „Vive l’empereur!“ És Pierre nyögött álmában és nyakát odaszoritotta a vértől iszamos, hideg rögökhöz, hogy a császár lova rátaposson lüktető fejére.
Píerre belépett a Grande Armée-ba. Szeptember végére járt az idő: harcok fuvallata fujdogált Poroszország felöl. Feszült várakozás remegtette meg a franciák idegeit. Jöttek a hirek. I. Ferenc letette a császári cimet és Frigyes Vilmosnak meggyűlt a baja a sassal. A sas készülődött. Ijesztő gyorsasággal növekedett félelmes hadserege, a gyözhetetlen, mellyel orkán gyanánt szokott rázudulni ellenségeire. Friss hangulat uralkodott a kaszárnyákban és Pierre kedélyét elvarázsolta ez az uj, pezsgő élet mely tele volt szinekkel és új, ismeretlen hatásokkal. Izgatta, őt a katonalélek tomboló jókedve, mely belekacag a halál titokzatos mélységeibe. Izgatta csábitotta őt ez az új világfelfogás, mely mosolygó szájjal, duzzadó életerővel, mámorban égő szemekkel rohan az enyészet hallgatag éjjelébe. Meghalni a gloire-ért, a hazáért, eszmékért és főleg – a császárért; ez a gondolat remegésbe hozta a Pierre balga, fiatal, forró képzeletét, mely nem ismerte még az élet gyönyöreit: a mámort, a szerelmet, az önzést.
És Pierre ott menetelt a forró országuton, melyen Poroszország felé nyomult a Grand Armée győzelmes áradata. Csak az bántotta, hogy eddig nem sikerült meglátnia álmainak tárgyát, a császárt, aki ott lovagolt harcosainak élén, büszke homlokát nekiszegve az északi szélnek, mint Hannibál, mikor nyugodt elszánással vezette népét a kérkedő Róma falai alá. Pierre-t boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy együtt van vele, közel hozzá, a császárhoz az ő lelki és testi urához. És sulyos fegyverzetét cipelve ragyogó álmokat szőtt, a hősiség, az önfeláldozás, a lelkesedés ragyogó álmait.
Ezernyolcszázhat október 14-én, délután három órakor volt az ütközet. Az égen elnyujtott, kékesfekete felhősávok huzódtak el: olajos simasággal sárgult a mozdulatlan láthatár, keményen verve vissza a jénai fensik körvonalait. A csomós, rögös talajon csak néhol rágódott valami szivós gyom. Kányargó sövényfalak huzódtak párhuzamos vonalakban a messzeségbe. Mikor Pierre hasravágódva a váratlan vezényszó után egy sövényfal tövébe felemelte fejét és körülnézett a láthatáron: széles, homokos dombokat látott, melyek a meredek földhát felé huzódva, nyugatra elzárták előle a kilátást. Észak felé végtelen, göröncsös lapály terült el. Pierrel átellenben törpe erdőcske körvonalai vibráltak lilán a nyugalmas napsugárban. És jobbra, a fensik tövében valami mozdulatlan fekete sáv veszett bele a távolság ködébe. A nap sugaraiban néha apró, szikrázó pontok villantak meg ennek a fekete sávnak a szélein.
Kimondhatatlan izgalom szorongatta a Pierre torkát. Érezte, hogy a perc elérkezett. Valami szilaj öröm futott át rajta, annak a gyönyöre, hogy nem fél, – aztán elfojtott magában minden érzést és gondolatot és várt.
Félóráig tartott az egész. Tisztán ki lehetett venni, hogyan nyomul előre a franciák jobbszárnyán a lovasok brigádja, mint valami vörös kigyózó felhő. Mikor egy hirtelen mozdulattal szembekerültek a fensikkal: apró, fehér, tömör gomolyok dudorodtak ki a fekete távolból. A kopár talajon tompán dübörgött végig az első sortűz. A gomolyok ismét kidugták fejüket, ezuttal balról is, az erdő felől. Egyszerre egészen közelről szólaltak meg az ágyuk: ideges rázkódás vonaglott végig a táboron. A franciák kezdették a tüzelést: egyuttal megmozdult az egész jobbszárnyi hadtest és villámgyorsan terülve szét lezudult a völgyre.
Azután rekedten ugattak az ágyuk és meg nem szünt egy percre sem a gyilkos sortüzelés. Huszárok rohantak elő minden oldalról; meggörbült lábbal, kinyujtott nyakkal, a mereven kitartott szuronyok fölé hajolva, rohamlépésben, lobogó köpenyeggel nyomult előre a gyalogság, mint valami óriási, vihartól kergetett szarkalábak. Mikor a „rajta“ elhangzott a háta mögött: Pierre fölugrott társaival és előrefutott. Szorongó kábulat ült szivén; egy perccel később azonban magához tért és körülnézett.
Szemben velök, a dombsor mögött, szuronyok villogó hegye tört elő, mindig sürűbben és magasabban. Hirtelen szijjas csákókat vett észre, négyszögletes forgóval, melyek egyenlő távolságban merültek ki a szuronyok mögött. Ekkor fölemelte fegyverét és lőtt. Egy pillanatra vörösen villant meg szeme előtt a távoli fensik kopár lejtője, aztán füstgomolyok jöttek és irtózatos recsegés töltötte be a világot.
A többiről már nem volt határozott tudomása. Arra még emlékezett, hogy mikor a folytonos, gépies tüzelés után reszkető kezei nem találtak az iszákban golyót: hogy akkor ő is előredöfte a szuronyt, amely nekiment valaminek. Ekkor irtózat fogta el; megtorpant, vissza akart fordulni, de szemei a tisztnek dühtől megduzzadt arcával találkoztak, amint rekedten orditott rá. Újra döfött, megbotlott egy testbe, mely lábai elé gurult és előrehajolt. Körülötte kemény, megfeszült porosz arc-élek tünedeztek fel. Most már tudta, hogy elveszett. Irtózatos gomolygás, tolakodás támad: valaki a fejére vágott, aztán a mellébe döftek. Elesett, fordult egyet, nehányan keresztülléptek rajta. Ekkor kinyujtotta karjait, kiáltozni kezdett és rémület szállta meg.
Mikor kinyitotta szemeit, bágyadó némaság volt köröskörül. Bealkonyodott. Tüzvörösfényben égett a nyugati égbolt, kelet felé még mindig azok a hosszú, acélkék felhők huzódtak. Pierre üresnek, kihaltnak megtöröttnek érezte szivét és végignézett a láthatáron. Mélységes szomoruság feküdt a kialvó táj felett. Lent a földön, köröskörül nyugalmas némaságban hevertek a hullák egymásra dobálva, széttört csákók között, vértől ázott fűcsomók fölé borulva. Némelyik az ég felé fordult.
Pierre behunyta szemét és ekkor észrevette, hogy hörög. Lassan melléhez nyult és egy mozdulattal lesöpörte róla a megaludt vért. Meg akart mozdulni, de nem tudott. A szurony keresztülment tüdején. Pierre haldokolt.
Ekkor zavaros képek kaleidoszkopja zsibongott el szemei előtt; gondolat-foszlányok, melyekért görcsösen kapkodott. Régi benyomások, melyek elmosódtak benne az utóbbi évek szilaj lelkesedésében. Folytonosan makacsul visszatért elébe egy napsütéses délelőtt képe, a Garonne-melletti falucskában, mikor misére szóltak a harangok. A duzzadó lombokon keresztül kerek, vibráló foltokat vetett a nap. Derű és reménység töltötte be a sziveket. Akkor május volt: fodros, habos felhődarabok közül mosolygott elő az ég. A világoskék égbe egy himbálódzó, aranysárga szalmakalap volt belerajzolva. Pierre görcsös, sóvár vággyal feszitette meg képzeletét. Piros topánkát is látott, mely fölött alig két ujjnyira kivillogott a világos harisnya. A lányt Angélique-nek hivták és azon a délelőttön piros topánka volt rajta és rámosolygott Pierre-re.
Pierre delirált. Úgy rémlett neki, hogy a piros cipellők előtte táncolnak, kecsesen hivogatólag. Utánok hajolt, szerette volna megcsókolni őket, de a cipellők, kacéran visszalibbentek és egy pillanatra kivillogott a világos harisnya. Halk, csiklandozó kacajt hallott: Angélique nevetett. Pierre megint utánahajolt, de a cipellők elszöktek, visszaugrottak. Erre őrjöngeni kezdett, tombolva rugta a földet és úgy érezte, mintha borzasztó kiáltások törnének elő a tüdejéből. De csak halkan, ütemesen hörgött tovább. Most megint tudta, hogy itt fekszik a csatatéren, halálverejtékes arccal, megaludt, kihült vércsomók között. Hirtelen kétségbeesett életvágyat érzett, zokogni kezdett és kétszer ismételte Angélique nevét. Egy pillanatra egész öntudata föllobbant, segítségért akart kiáltani, világosan eszébe jutott, hogy a dilizsánszok erre járhatnak, és felszedik a sebesülteket. Utolsó erejével félkarjára támaszkodott és kinyitotta szemeit.
Alig tíz lépésnyire tőle, egy kis magaslaton, két lovas állott a lenyugvó nap rozsdavörös tüzében. Köröskörül nyugalmasan hevertek a hullák. Az egyik lovas kicsit előbb állott, éppen szembe Pierre-el, úgy, hogy a paripának csak két első, mozdulatlanul megfeszült lábát láthatta. Tömzsi, feszes tartásu emberke volt, fehér szarvasbőrnadrágban, araszos vállaira kék mente simult. Fején óriási, félkőr alaku csákó. Összeszorított ajakkal figyelmesen szemlélte a a távoli fensik homályosuló körvonalait.
Pierre azonnal megismerte a császárt. A szó torkába fult, szája nyitva maradt, kimeredt szemei hipnotizálva tapadtak a lovas alakjára. Azt várta, hogy valami történni fog, hogy a császár odanéz. Ez így tartott néhány percig, aztán megértette a helyzetet Pierre. Ah, mit törődött vele a császár, vele, a haldoklóval, a hullákkal behintett csatatér egyik véres roncsával! Mindenünnen nyögések, jajongó panaszok emelkedtek feléje, – de ő a fensík felé fordította arcélének kemény vonásait. Nem átszellemült varázs, félisteni fönség ragyogott e szemekből: hanem démoni acélakarat, önző, szomjas kapzsiság, határtalan, kielégíthetlen dicsvágy és makacsság.
És Pierre egyszerre tisztán és világosan látta, hogy ő egy borzasztó ostoba tévedés áldozata. Világosan látta, hogy néki éppen úgy joga volna az élethez, a napsugárhoz, a forró örömökhöz, mint ennek az embernek itt, akinek szüksége volt arra, hogy kettéhasítsák az ő erős, forrongó agyát; átdöfjék az ő fiatal reménykedő szivét. Mit törődött most már a császár ő vele, a haldoklóval? Neki az élőkre volt szüksége, hogy lelkesüljenek és meghaljanak érette, a hideg kolosszusért, a telhetetlen molochért, aki egymásra uszítja a népmilliókat, hogy a dicsőség emberfölötti gyönyörét érezze kicsiny, mohó, halandó emberi szivével.
A Garonne-menti falucska… A napsütéses ut… Angélique nevetése, fehér fogsora… Odavan, odavan. Elvitte ez a tömzsi nevetséges, nagyhasu emberke. Irtózatos, dühös nevetés rázta meg, a nyelvét szerette volna kiölteni. Aztán minden összezavarodott fejében, mégegyszer fölemelte öklét és erőtlenül meglóbálta a lenyugvó nap felé. Utolsó érzése az volt, hogy borzasztó, gunyos szavakat kiáltoz a császár felé torkaszakadtából. De csak halk hörgés emelkedett ki tüdejéből és úgy maradt, félkarjára támaszkodva, arccal lebukott a nap felé.
A két lovas lépésben jött lefelé a rögök között.
– Mehetünk, – mondta a kisebbik.
– Igen, Sire, – válaszolt a másik, aki tiszteletteljesen követte.
Megsarkantyuzták a paripákat és ügetve robogtak el ama hely mellett, ahol Pierre feküdt. Egy tányérnyi vértócsa csillogott a fűcsomók között és Napoleon paripája átugorva rajta a hulla nyitvamaradt szemébe fröccsentette a véres sarat.