A bazalt-hegyek mögött olajos-sárgán bukott le a nap; gigantikus, kék árnyak nyujtózkodtak a páfrányok sudár törzsökei közül. Lent a völgyben lomha és buja gőzök terpeszkedtek és aranypor szitált: fölötte sötéten zöldeskék és vakító volt az ég, mint a zafir.
Ezen az estén tüntek el végleg a Négykezűek, le a Kettősfolyó irányában.
Ádám már két napja külön volt. Mikor a Csőrszáju megharapta, egy páfrány ágain felkapaszkodott az okszidián-barlangba és most ott gubbaszkodott: két karjával átfogta a térdeit és elborult, vad szemeivel mozdulatlanul figyelte az utat, amelyet innen egészen a folyóig beláthatott.
Ádám különben már több hónapja nagy viszályban volt a Négykezűekkel. Ebben az időben Ádám huszéves lehetett, de nem volt olyan, mint a vele egykoru nemzedék. Hosszú, lompos karjai vékonyabbak; vörös szőrrel bevont melle szűkebb és homloka szélesebb, meredekebb volt a szokottnál.
Mindez azért volt, mert születésekor Ádámot baleset érte. Anyja, a vézna és különös, tétova-szemű nőstény leejtette őt a fáról és akkor Ádám a fejére esett. Hét évig nyomorultan hevert a vacokba, míg a többi Négykezű a folyóparton szaladgált. A feje nagyon furcsán alakult: előrehajolt és kidudorodott. Fiatalabb korában mindent összeszedett, ami a kezeügyébe került, eldugdosta, halomba hordta a kerek köveket, egyenes csontokat.
És két nap előtt, reggel átjött a Csőrszáju, a Kétfolyó tulsó partjáról. Messziről lehetett látni, amint hosszú keskeny fejét kitartotta a vizből. Mikor partot ért, nehézkesen felkapaszkodott a kövekre és egyszerre előrefutott.
A Négykezűek hirtelen szerteszaladtak: csak Ádám maradt ott, egy csomó banán előtt gubbaszkodva: – és hunyorogva, kiváncsian bámészkodott a Csőrszájura. Mikor közelébe ért, ő is felugrott; – de a Csőrszáju akkor már odakapott és megharapta a vállán.
Ádám borzasztó, hosszú nyiffanást hallatott, azután elfutott.
Két napig rejtőzködött a páfrányerdőben: harmadnapon átkelt a patakon és felkapaszkodott az okszidián-barlangba.
Most itt ült: elhagyatva, magában; elborult, ködös szemeivel egyre a partot vizsgálta, amelyről immár végleg eltüntek a Négykezűek. Átkeltek a Kétfolyón, itt hagyták ezt a vidéket, hogy soha vissza ne térjenek többé. A Csőrszáju járt az erdőn riasztva az élőket. Attól futott el a Négykezűek csapata.
Elhagyatott és csöndes volt a Kétfolyó hallgatag vidéke.
És Ádám egyedül maradt.
Hosszú, szőrös karjaival átfogta a térdeit. Fekete homlokán ijedt, szomoru ráncok futkostak, véghetetlenül nyomorult volt és tehetetlen.
Mikor az utolsó sugarak is lefutottak a bazalt-hegység fantasztikus ormairól: Ádám összerezzent és föltekintett.
Alig husz lépésnyire tőle, egy kiálló édesfagyökéren himbálta magát Éva.
Azonnal felismerte. Évának is ijedt, szomoru szemei voltak: azelőtt, mikor Ádám együtt volt még a Négykezűekkel, Éva volt az egyetlen, aki törődött vele. Átkarolta őt, hozzásimult, mikor hideg szelek fujdogáltak a Kétfolyó felől.
Most riadtan, meghökkenve nézték egymást egy ideig. Éva nem mert közeledni: félősen összehúzta magát és várt.
Akkor Ádám halkan és panaszosan nyöszörgött és megtapogatta vállát. Fájt. De a szemei egy pillanatra felélénkültek: íme nem volt egyedül, Éva itt maradt, Éva is itt maradt.
Mire besötétedett, a nőstény ott guggolt már mellette: szőke, hajlékony karjaival átfogta Ádám nyakát és hozzásimult a testével. Így gubbaszkodtak hosszan, mozdulatlanúl, a titokzatos fényektől foszforeszkáló éjben, egyedül a természet szunnyadó szivén.
Lent a folyó csillogott, békésen mormogva az éjben. A láthatárt hosszú sorban világították be a tűzhányók fehéren izzó fényoszlopai. Alant a páfrányerdőben olykor halk suhogás hallszott: majd felharsant a pleziozaurusz jajongó bőgése és hosszan, elnyújtva halt el a távolban.
Másnap mohot hordtak az árokpartról és behordták vele a barlang öblét. Éva banánát szedett és Ádámnak is adott belőle. Együtt bejárták a vidéket: felkapaszkodtak a vörösfa porcos ágain és együtt ették a gyümölcsöt. Sohasem hagyták el egymást.
De az egyedüllét tehetetlensége és nyomorusága nagyon rájuk nehezedett nemsokára. Egy reggel a Csőrszáju felnyult az okszidián-barlang szájáig és lehányta a mohot. Ez az együttlétük harmadik hónapjában történt.
Délután Ádám hazajött és ott találta a Csőrszájut. A barlang nyilásában ült és lomhán lóbázta a fejét. Éva a barlang bejsejében kucorgott, vinyogott, félt: nem mert a kijárás felé közeledni, a testét reszketés borzongatta.
Ádám nem ment be a barlangba. Egy félóráig ült az édesfa gyökerén szemben a Csőrszájuval és nézték egymást. A Csőrszáju szemei lomhán forogtak és kilátszott a fehérjük. Ádám görnyedten előrehajtotta a fejét és kimeresztett, buta szemei lassankint valami vörös, nyirkos párába borultak.
Félóra múlva egyszerre belenyilallott a mellébe: hirtelen átvetette magát az édesfagyökéren és egész testével a Csőrszájura dobta magát. De annak könnyü dolga volt vele: rövid, izmos lábaival egyszer megforgatta és a levegőbe dobta. Ádám hempergetőzve gurult le a sziklafalon és egy árokba zuhant.
Ennyi járt csak gyönge, csupasz testének, melyet a mostoha természet még szőrrel sem borított be eléggé. A Csőrszájunak pompás izmai, félelmetes körmei voltak: hatalmas állkapcsában vaskalapácsokként csattogtak a tompafényű kávák.
Ádám kivánszorgott a folyópartra és leűlt a víz mellé. Végtelen, violakék óceán volt fölötte az ég; – a láthatárt szaggatott, füstölgő sziklaláncok fogták körül, feketén, kemény körvonalakban. A tulsó parton masztodonok sütkéreztek és néha megcsobbantották orrmányukkal a vizet. És a páfrányerdő mögül egyszerre cikázva, fütyölő suhogással süvített elő a repülő gyík: áthasította a levegőt; kifeszitett óriási szárnyaival egy pillanatra elsötétítette a Napot, amint elcsapott előtte. Hosszú, hegyesen kinyujtott farka a villogó drágakövek minden szineiben pompázott.
Ádám bambán utánabámult, amint beletünt a Kétfolyó narancssárga párázatába. Úgy maradt összegubancolódva, a homokbuckán. Egyszerre Éva képe jelent meg előtte a vizen és hallotta félős nyöszörgését az okszidián-barlang belsejéből. Ekkor különös, görcsös vonaglást érzett tüdejében: mintha a tüdejéből egy kéz nyulna ki és megfogná a torkát. A háta, melle még fájt a zuhanástól. És szegény, ködös, vad szemei mindig nyirkosabbak, sulyosabbak lettek a nyomoruságtól: egyszerre lebuggyant belőlük a víz és bele szivárgott ráncos, fekete szájába.
Akkor felállott és nyögve feljött a part tetejére. A nap éppen lebukni készült: vörösen, rézsutosan világított be az erdő lombjai közé. Amint át akart haladni a lankáson, egyszerre megbotlott. Lehajolt és fekete kezeiben egy szikár, egyenes rudat emelt föl: valami letörött szikár faág lehetett.
Megállott. Kiegyenesedett.
Egyik kezében a bükkfaágat szorongatta, kinyujtva maga elé; másik kezét lassan, különös mozdulattal emelte fejéhez.
Először, mintha a mellében érezte volna. Mintha valami hólyag fuvódott volna fel és lassan huzódnék a feje felé. Most már érezte, hogy a fejében van: abban a dudorban érezte, mely még a születésekor képződött ott, mikor az anyja leejtette őt a fáról.
Néhány percig tartott ez. Mozdulatlanul állott: szája kinyilt, kezében mereven tartotta maga előtt a bükkfaágat. És tehetetlen, buta állatszemei egyszerre nőni kezdtek, amint mereven rámeresztette őket: valami különös borzasztó kifejezés jelent meg bennök: vad rémület, várakozás; irtózatos, gyötrelmes küzködés. Fekete hajpamatai vadul belelógtak homlokába, pofacsontjai kidagadtak. Nézte, nézte: bődülten, révetegen, megbabonázva, a leháncsolt bükkfa-pálcát. Aztán egyszerre közelebb kapta a szeméhez: állkapcsai reszkető táncot jártak: a fejéből eltünt az a rettentő gyötrelem.
És megszületett az első Gondolat.
Ádám hirtelen lehajolt és a bükkfa-pálca végét őrült gyorsasággal kezdte hozzádörzsölni egy csillogó kvarc-darabhoz. A pálcavég keskenyült, hegyes lett. Akkor felkapta és vad ugrásokban sietett föl az erdei uton. Szemei vörösek voltak és világítottak a növekvő homályban.
A Csőrszáju még ott űlt a barlang szádájában. Lehajtotta a fejét és szunyókálni látszott. A barlang belseje sötét volt már: egyetlen vérszinű sugár zuhogott csak beléje a magosból.
Mikor Ádám megkapta kezével a nyilás kőfokát: a Csőrszáju felütötte a fejét és rábámult. Egy pillanatig tartott az egész: a Csőrszáju hosszú szonorus mozgással emelkedett föl és még kinyujthatta lábait… Ádám egészen egyenesen állott: fekete, sovány karjai hosszan kinyultak, amint magasra, magasra emelte a bükkfa-dárdát.
Kétszer, háromszor döfött. A dárda sziszegve, puhán szaladt bele a fekete tömegbe: azután megingott és állva maradt benne. A Csőrszáju egész hosszában kiegyenesedett, tántorgott és súlyos puffanással bukott előre. Néhány percig hörgött még: lüktető, vonagló mozdulatokban lökte ki magából a sűrű, fekete vért.
Egy félórával azután felkelt a hold. A vidék egyszerre ezüstös és álomszerű lett és végtelenűl elhagyott. A nyugati égen tündökölve jelent meg a Vénusz és magánosan, álmatagon reszketett az éj pusztaságában.
És akkor Ádám felnézett a holdra. A Csőrszáju kihült teteme előtt térdelt és Éva reszketve, fázva simult az ő testéhez. Most egyedül ők voltak, élők a vidéken, e barlang ótalmában, melyet vérrel vívtak ki maguknak.
Ádám ott szorongatta kezében a bükkfa-dárdát és most mindketten lenéztek a völgybe. Völgy és erdő hideg, gonosz rejtelmektől népesült: borzalmakat rejtett magában az Éj is, mely süketen fenyegetőleg borult le fölébük. Völgyből és Éjből néma, fenyegető ujjak meredtek elő: vad gyülölettel; fojtott, vesztett haraggal vette őket körül az egész felbőszült természet, melyet harcbariasztottak egy bükkfadárdával kezökben.
És fenyegető, vésztjósló némasággal hevert Ádám lábainál a legyőzött állat kihült teteme, feketén, mozdulatlanul. Éjfélben kitört a vihar: tüzes lábak rugdosták a hegylánc égbemeredő ormait. Zokogott és jajongott a megkorbácsolt vidék: hörgések és ordítások szakadoztak ki a földnek mélységeiből.
Jaj neked Völgy! Jaj neked Erdő! Nyugalmas éj, nyugodalmas éj, jaj nekünk! Szemek figyelnek mireánk a barlangok mélységeiből, mohó irigy Szemek. A romboló isten jár az erdőn és bükkfapálcával döntögeti le a fák koronáját.
Az utolsó villám fényében még ott állott Ádám a barlang szájában. Dárdájával kezében mereven belebámult az Éjbe, mely kiátkozta és megtagadta őt.
És lőn este és reggel: a hatodik nap.