Volt egyszer a világon egy vén czigány, ki befogván a félszemű szürkét, kiment az erdőre fáért.
Hogy kiért a czigány az erdőre, felmászott egy nagy fára s maga alatt kezdte a fát vágni.
Arra megyen egy obsitos, hát látja, hogy a czigány mint vágja maga alatt a fát.
– Leesel, more!
– Nem én.
– No vigyázz magadra, leesel!
De a czigány rá se hederített az obsítosra, hanem tovább vágta maga alatt a fát.
Csak vágja, csak vágja, egyszer puff, letörik az ág s a more lepottyant.
– Ugy-e megmondtam, hogy leesel, szolt hozzá az obsitos!
– Ha már azt is megtudta jósolni, nem mondaná meg a vitéz ur, hogy meddig élek én?
– Csak addig more, mig a szürke hármat nem botlik.
No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos tovább folytatta a maga utját, a czigány pedig megrakván a fakószekeret, hazafelé hajtott.
Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke valami kopacsban egyet botlott.
– No még, szólt a czigány, két botlás az életem s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke egy kapaszkodón ujra egyet botlott.
– No még egy botlás az életem, szólt a czigány, s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer a szürke harmadszor is megbotlott egy hidon.
– No degleha, végem van, meghaltam, szólt a czigány s elvetette magát a hidon. A szürke aztán szép csendesen magától is hazament.
A czigány ott feküdt az útmentében egész délutáni négy óráig, kezét lábát elvetette, hogy ő már igy meghalt, ugy meghalt. Már megis éhezett, de nem mert megmozdulni, hanem várta, hogy mikor viszi el az ördög.
Egyszer, a mint ott elvetette magát, egy halottat hoztak át a hidon.
– Hát ez a czigány mit fekszik itt az útban? szólt egy a többi közül, s a czigány talpára jót huzott a nála levő bottal.
Bezzeg felugrott a czigány s egyszerre talpon volt.
– Kérem szépen, minek bántanak engem, mikor meghaltam.
– Hát mi ujság van a másvilágon? kérdé egy a többi közül.
– Nagy szükség, nagy éhség van ott, már én is megéheztem: azért, visznek-e annak a halottnak enni?
A czigányt a halottas nép előfogta s jól helybe’ hagyta, hogy máskor tanulja meg mi az emberség.
– Hát mit kellett volna mondanom, kérdé a czigány?
– Az isten nyugtassa meg.
A czigány aztán jól megverten tovább vánczorgott, hát látja, hogy két kutya hogy viaskodik egymással.
– Az isten nyugtassa meg! szólt a czigány.
– Hej, te bolond, nem ugy kellett volna azt mondani.
– Hát hogy?
– Az isten válaszsza el.
S ezzel a czigányt ujra elővették s jól helybe’ hagyták, ki aztán mint az agyonvert, tovább lézengett.
Csak mén, csak mendegél, egyszer ujra lakodalmas néppel találkozott össze.
– Az isten válaszsza el; az isten válaszsza el! köszönt a czigány.
A lakodalmas népnek sem kell több, kézre kapják a czigányt s ugy elverték, mint a két fenekű dobot.