Amint az út kanyarulatánál megláttam a pirostéglás pavilloncsoportot, gyerekes tiroli csúcsaival és fontoskodó lépcsőfeljáratával, míg körös-körül az osztrák Alpok fenyvesei az ég felé kúsztak, elnevettem magamat.
Hát itt akarnak engem hat hét alatt kigyógyítani?
– Semmi, semmi, – mondta otthon az orvosom, mikor ide küldött.
S ahogy a kocsi megáll, egy sapkás fiatalember igen nyájasan kisegít. Egy másik sapkás vidám ember már viszi a pakkomat. Oldalt egy ajtó vidáman kipattan és egy kövér úr vidáman bemutatja magát. Toll volt a füle mögött, tehát ő bizonyára a tulajdonos, vagy a diurnista. Egy fehérkötényes matróna igen vidáman kalauzol a szobámba, mely egy vidám második emeletről egy földszintes ablakot bocsát a hegyoldalba. Alighogy széttekintek, begurul egy gömbölyű, sárga vászonkabátos, pofaszakállas úr, vidám szemekkel a szemembe nézne, ha bírnám a tekintetét, majd megrázza a kezemet, hogy hangosan fölkiáltok.
– Dr. Calmus, – mondja s két sor egészséges fog nevet felém a szájából – a főorvos tiszteletét küldi, majd délután ő is bemutatkozik s megvizsgálja. Egyelőre az én kezemben van s én irgalmatlanul kezelésbe fogom.
– Doktor úr, olyan fáradt vagyok.
– Nagyon jó, nagyon jó, legalább, ha kipihente magát, az én kúrámnak fogja tulajdonítani, ha jobban érzi magát.
Ezzel már visz is. Hónom alá dugja a karját és fecseg.
– A kollégám már mindenről értesített, – szólt, míg a földszintes második emeletről levisz az első emeleten lévő földszintre – nem is munka, amit önnel küldött. Tudja, ki fogja magát gyógyítani? A szakács. Enni, enni, enni. Voilà tout.
Szerettem volna megkérdezni, hogy mirevaló hát a vizsgálat, ha már tudja, hogy semmi bajom, de féltem, hogy megfelel. Már pedig én megfogadtam magamban, hogy ezt az orvost igen okos embernek fogom tartani, hogy vakon megbízhassam benne.
A rendelőszoba kicsi és egészen meg van telve. Iróasztal, fekvőszék, állószék, spanyolfal, egy csomó villamozó készülék s átható patikaszag egészen megtölti. Alighogy bent vagyunk, az ajtón kopognak. Asszonyok összenevetgélnek:
– Doktor, doktorka, nem szabad?
– Nem szabad, gavallért kezelek, egészen friss, majd hasznát vehetik, mert vidám ember.
– Hihihi, – hangzik az ajtón keresztül, s pajzán ruhasuhogás jelzi, hogy a hölgyek futvást menekülnek.
A doktor pedig hozzáfog a megvizsgálásomhoz. Először is kitereget egy nagy könyvet, abba beleírja a kórtörténetet. Úgy, ahogy a beteg diktálja. Eszerint harminchétéves vagyok, ügyvéd, nőtelen, kanyarón kívül tizenhét éves koromban tiphoidom volt, más bajom soha. Apám hetvenöt éves, összes fogai tulajdonosa, édes anyám hatvanéves korában halt meg és familiám mindkét ágról makkegészséges. Tehát a bajomat szereztem.
Mivel? Hát kérdéseire felelve, kisült, hogy huszonöt éves koromig mértéktelenül sokat szerettem, azontúl sokat ittam és dolgoztam. Dr. Calmus vígan kacsint felém.
– Tiszta kép, tiszta kép – mondja és én nevetek. Mert tudom, hogy sejtelme sincs a baj valódi okáról, s mégis kezelni fog.
Aztán el kell mondanom, hogyan kezdődött a baj. Hát álmatlansággal és étvágytalansággal. Aztán ha nem aludtam, nagyon ingerült és lusta voltam. Aztán ittam, hogy el tudjam végezni a dolgomat, aztán nem tudtam dolgozni, mert sokat ittam.
– Világos kórkép – örül a doktorka, akit most már végtelenül megszerettem, mert láttam, hogy ez az úr sohasem fog engem kiismerni és így talán nem is fog meggyógyítani. Mert mondanom sem kell, hogy belül ragaszkodom a betegségemhez, s meghalnék, ha kigyógyítanának belőle. Mondhatom-e valakinek, hogy életem célja csakis egy asszony lelkiismeretének a megterhelése, s nem akarom, hogy az megkönnyebbülten mondhassa: lám, mégis kigyógyult, pedig azt mondta, hogy ebbe bele fog pusztulni.
Tehát a jelenlegi tünetek: elviselhetetlen vándorló fájdalmak, miknek főfészke a hátgerinc közepetája. Ingerlékenységgel váltakozó búskomorság, az emlékezőtehetség teljes hiányossága, aztán mintha hideg sapka nyomná a fejem búbját. A hátamon, a karjaimon mintha hangyák másznának, a lábszáraimban pedig amolyan permetező érzésem van, mintha a vérem számtalan cérnaszálon csurogna a lábamba. Amellett, ha ülök, azt hiszem, mintha a lábszáram csontja üres volna s eltörne a testem súlya alatt. Éjtszaka pedig, alighogy behúnyom a szememet, egerek futkosnak a paplanomon. Minden összevág, magam is így olvastam nem egy orvosi könyvben. Még az orvosnak sem voltak ezek a tünetek ismeretlenek.
– Kimerültség, tisztára csak kimerültség, – mondja a füzetet vidáman összecsapva dr. Calmus – hát csak föl a fejjel, hat hét múlva olyan egészséges lesz, hogy az ellenfél ügyvédje sírni fog. És nem csinálunk semmit. Egy kis villamozás, attól elszaladnak az egerek, egy kis langyos fürdő, enyhe masszázzsal, ettől megszűnik a sapkanyomás és a hangyamászás, meg a vérbizsergés a lábszárakban, aztán néhány vidám társ a szebbik nemből, ettől visszatér a memóriája.
Erre a fordulatra a doktor úr felugrik, mert én hátraesem. Igazán nevetséges. A vidám társnők emlegetésére itt állt előttem. Abban a kivágott fekete bársonyruhában, gyémánt diadémmal a hajában, amikor villogó szemmel egyet kacsint, a legyezőjével rám üt és azt mondja:
– Előbb kellett volna ismernie engem, kedves barátom, most már későn nevez gonosznak, lelketlennek. Hát igen, megcsaltam magát is és megcsalom két hónap múlva azt is, akivel magát most csaltam meg.
Aztán ráemelem a kezemet és rásujtok a fehér vállra, aztán a rózsás arcán csattan a tenyerem, aztán a térdén állva látom, amint rémülten rám néz és a kezét könyörögve összeteszi:
– Ne üss!
Aztán az ölembe ül és vadul csókol.
– Megütöttél! Pedig úgy szeretlek, mint asszony férfit nem szeretett soha. S te elhitted nekem, hogy meg tudnálak csalni? Én? Téged? Akit jobban imádok az istenemnél. Hát tehetek róla, hogy utánam járnak? Hiába járnak utánam. S akit annyira szeretek, az elhitte rólam, hogy… ó…
Keservesen zokog. S én a térdemen állva fogom át a derekát és keservesen sírva kérek tőle bocsánatot.
– Egy kis szédülés, egy kicsi kis szédülés, – mosolyog a doktor – ez a vérszegénységtől ered. Sokat fogunk enni. És szeretjük a tejecskét? Bizony sok tejecskét fogunk inni.
Most már rémülten nézhettem erre az emberre, aki tejecskével akarja ezt az asszonyt kiölni belőlem, aki most azért költözött belém, karvalykarmaival a szívem rostjaiba kapaszkodva, mivel nem engedte végigálmodnom az egész viziót. Most tudom, hogy hetekig ismét a rabja leszek, mert térden állva bocsánatot kértem tőle. S most ettől az asszonytól szakadtam el, ezt vesztettem el örökre, nem azt a másikat, aki leejtve utolsó álarcát, rám szólt:
– Kifacsartalak, mit akarsz még? Eredj meghalni, ha nem tudsz nélkülem élni. Aki engem magáénak akar, az legyen férfi, hogy én jajgassak a karjai között, ne pedig nyávogjon, ha az ölébe ülök.
S a lélek, a lélek? Hát semmi, hogy neked adtam lelkem gazdagságát, hogy elaljasodtam érted, hogy loptam és csaltam érted, hogy tönkrementem érted? Hát semmi, hogy minden gondolatomban te ülsz, hogy álmaimban te vagy, hogy amíg égtem a szerelem lázától, egy sóhajodra meg tudtam juhászodni. Az ifjúságod is elmúlik s én imádlak öregen, csúnyán is. Ki fog téged szeretni, ha én nem leszek s te nem leszel fiatal? Ki fog támogatni, ha jönnek a késő bánat rémei s a kísértetem sanyargatni fog: mért öltél meg engem?
Hopp, az orvos az ebédlőbe visz. S ekkor kíváncsian oldalt ránézek. Észrevett valamit? Hogyan bámulna ez az ember, ha tudná, micsoda komédiát szavaltam most el önmagamnak, abban a képzeletben, hogy a másik is látja? Hogy mikor ez a kétségbeesett kifakadásom sem hatott rá, hát betettem magam után az ajtót s egy cigarettára gyujtva, mondtam magamnak:
– Hát csakugyan vége? Ördög tudja, mintha mégsem örülnék egészen annak, hogy szabadultam tőle.
Ezt magyarázzák meg nekem az orvosok, ha meg akarnak gyógyítani. Miért sorvadok el attól az asszonytól, holott hónapokon keresztül szabadulni akartam tőle? S mikor sikerült, miért akarok sorvadni s a lelkét terhelni az én pusztulásommal, holott egészségesen élhetnék, ha nem akarnám őt okolni a romlásommal?
S mikor a fájdalmaim elviselhetetlenek, miért rémülök meg a gondolattól, hogy valamikor szabadulok tőlük? S mikor hozzá kiáltok éjtszaka, miért tudom, hogy ez komédia? S mikor komédiázok, miért markol a lelkembe a legvadabb és legigazabb kétségbeesés, féltékenység és fogvicsorgató szerelem? S ha kérdem magamtól: mi lenne, ha ismét a tied lenne? – azt felelem magamnak: Isten mentsen s kiveszem tárcámból a gombot, mely kesztyűjéről leesett és csókolom és könnyeimmel öntözöm.
– Most egy kis sonkát fog enni, egy kis zabkását fog kapni, aztán máma pihen. Hahó, hölgyeim, itt egy új kolléga, vidám cimbora lesz.
Nem látok jól. Egy öreg asszonyt látok, egy fiatal asszonyt, egy kislányt a mamájával, mind egészségesek, mint az élet, kihízva, kipirulva, s szemök fehérjéből rámvillan valami, ami Kamillára emlékeztet. Mit keresnek ezek itt, s vajjon micsoda komédia teszi őket beteggé? Mert most már meg mernék esküdni, hogy minden lelki baj, élet-tragédia, tört szív és sorvadó idegzet komédia, csupa komédia, mint az enyém.